A héten csúcsra pörgött a Gázai övezetben március végén kezdődött palesztin tiltakozáshullám, és ezzel együtt a határkerítést ostromló tömegek féken tartására alkalmazott izraeli katonai válasz is. A kiindulópont – de nem a kizárólagos ok – az, hogy Izrael kikiáltásának 70. évfordulóján, hétfőn avatták fel az Egyesült Államok új, Jeruzsálembe átköltöztetett nagykövetségét. Ám ahogy azt a Közel-Keleten megszokhattuk, nehéz pontosan rekonstruálni, pontosan mi és miért történik.

Az Egyiptom, a Földközi-tenger és Izrael közé ékelődő enklávét nem kevés belpolitikai konfliktust követően 2005-ben ürítette ki az izraeli hadsereg, és adta át a Palesztin Hatóságnak. A ciszjordániai Ramalláhban székelő korrupt és erélytelen palesztin kvázikormányt azonban két évvel később Gázában megbuktatta a szintén korrupt, de annál agresszívabb Hamász terrorszervezet, mely – a tavalyi megbékélési-újraegyesítési szándékok ellenére – továbbra is a terület tényleges kormányának számít. A Gázai övezet többszörösen is életképtelen képződmény: lakóinak jelentős része menekültként került ide, vagy menekültek gyerekeként látta meg a napvilágot. Működését jelentős nemzetközi segélyekkel igyekeznek biztosítani, de a segélyek nagy részét vagy zsebre vágják a Hamász vezetői, vagy pedig az Izrael elleni hiábavaló, ámde annál költségesebb katonai projektjeikre szórják el (mint például az izraeli települések felé kúszó monstre alagutak vagy az inkább idegesítő, mintsem pusztító sufnirakéták).

De az övezetnek az sem tesz jót, hogy 2007 óta mind izraeli, mind pedig egyiptomi oldalról szigorú blokád van életben, elsősorban a hadianyag áramlásának megakadályozására. Ráadásul Izrael az elmúlt tíz évben két hadjáratot is indított a Hamász provokációira válaszolva, a terrorszervezet meggyengítésének szándékával; ezen légi és szárazföldi offenzívák hatását a mai napig nem heverték ki.

Apropó apropó hátán

A tiltakozások mögött tehát sokéves sérelmek állnak – még ha az elkeseredettség iránya nem is feltétlenül jogos, mert a szegénységért és kilátástalanságért legalább annyira felelős a Hamász, mint Izrael. A konkrét apropót azonban az izraeli arab földek 1976-os elkobzására válaszul akkor kirobbanó sztrájk évfordulója, március 30. adta. Az akkor történtek miatt sokan követelik a kárpótlást, és még inkább a visszatérés lehetőségét. A követelés paradoxona, hogy 

Ehhez a követeléshez jön még az a szintén időről időre felhorgadó sérelem, hogy a Gázai övezet körül biztonsági szempontokra hivatkozva, de önkényesen kijelölt katonai senki földjével az izraeli hadsereg az enklávé 17, ezen belül a megművelhető földek 30 százalékát lényegében no-go zónává változtatta.

De március 30-ától nem esett messze a palesztin gyászünnep, a május 15-i katasztrófa (Nakba) sem, ami történetesen Izrael állam alapításának ünnepe. Ráadásul a Közel-Kelet finom hangsúlyai iránt tökéletesen érzéketlen Trump-kormányzat erre a napra tette az amerikai nagykövetség jeruzsálemi megnyitását (hogy ez miért is számít botrányosnak, arról itt olvashat). És ha nem lett volna elég az apropókból, akkor még az egészre rátelepedett az iráni atommegállapodás felmondása is, amit az Irán által is bőkezű adományokban részesített Gázában egyértelműen – és nem is helytelenül – egy kizárólag Izrael érdekeit szolgáló lépésként értelmeztek.

Sátortáborok és lángoló sárkányok

A mai Izrael területéről elüldözött palesztin családok leszármazottai azt találták ki, hogy tábort vernek a senki földjén, a radikálisabb tiltakozók pedig egyenesen a határzár megmászását/áttörését vették tervbe. Csakhogy az eredetileg civil kezdeményezésre hamar rárepültek a Gáza övezetben aktív terrorszervezetek, a Hamász és egy-két esetben az al-Aksza Mártírjai, akik abban reménykedtek, hogy ha áttörik a dupla akadályt (a Gázai övezet felőli egyszerű szögesdrót mögött egy háromméteres, mozgásdetektorral felszerelt kerítés magasodik), akkor jó pár terroristát tudnak az izraeli hátországba juttatni. 

Az izraeli kormány és hadsereg figyelmeztette a tiltakozókat, hogy az életükkel játszanak; az egyszerű tiltakozók ellen könnygázt vetettek be, a terroristagyanús(nak mondott) személyeket viszont a határzár túloldalán figyelő mesterlövészek szedték le. Azonban ahogy az lenni szokott, a civilek és terroristák azonosítása nem sikerült tökéletesen, sok ártatlan esett áldozatul az izraeli fegyvereknek, és nap mint nap százak sérültek meg a kerítésen átlőtt könnygázgránátoktól. 

A füstfelhőkkel borított, vízágyúkkal és szélgépekkel megdolgozott határon megkezdődött a számháború is, elsősorban az izraeli hadsereg éleslőszer-használatának mértékéről: a palesztin hatóságok és a Vörös Félhold több száz meglőtt emberről beszélt, az IDF néhány tucatnyiról. Az izraeli hadsereg magyarázata a meredek veszteségadatokra az élő pajzsként felhasznált civilektől a „lábon akartuk lőni, de lehajolt"-ig terjed. Az áldozatok ráadásul sok esetben elveszítették áldozat jellegüket, mivel a Netanjahu-kormányzat tisztségviselői a határövezetben felvonuló sokféle motivációt és sokféle tüntetőt egységesen a „Hamász által indított akció" kategóriájába gyömöszölték be.

Az amúgy fél perc alatt megmászható kerítést megrohamozók égő gumiabroncsok füstjével akarták álcázni magukat, házi készítésű gázálarcokkal igyekeztek védekezni a könnygáz ellen (azért az izraeli kormánynak sem kell Georg Spöttléhez fordulnia egy kis hisztériakeltésért, a lángoló abroncsok láttán azonnal „ökológiai katasztrófá"-t kiáltott). De megjelentek a baljósabb, nettó terrorizmust sejtető eszközök is a Molotov-koktéloktól kezdve a palesztin zászlóba csomagolt pokolgépen át a Gázai övezethez közeli izraeli földek fölé navigált, gyújtóbombával felszerelt papírsárkányig.

A házi készítésű terrorkellékek egyébként a „mindegy, csak pusztuljon!" indulata mellett arról is árulkodnak, valójában milyen eszköztelenek is a palesztin terroristák a csúcstechnológiás megfigyelő- és elhárítórendszereket bevető Izrael ellen. Annyira 2018, hogy az izraeli oldalra átlebegő palesztin papírsárkányokat lakossági drónok kényszerítették földre, mielőtt még felgyújthatnák a termőterületeket:

Az erők egyenlőtlenségét jól türközik a veszteségadatok is: az elmúlt hetekben összesen száz körüli (ebből csak hétfőn és kedden 60 feletti) halottal és nyolcezer körüli sebesülttel szemben egyetlen sérült izraeli katona áll. Gázában ráadásul a háborús méreteket öltő sebesülések miatt az amúgy is ingatag egészségügyi ellátás kezd összeomlani. Az izraeli kormány szerdára megsejthette, hogy PR-katasztrófába torkollik ez az aránytalanság, ezért segélyszállítmányt indított el az enklávéba (amit a Hamász visszafordított).

Egye kijjebb került a tűrésküszöb

Sem a gázai tiltakozók, sem a rájuk telepedő Hamász nem gondolhatták komolyan, hogy sikerülhet áttörni a kerítést, céljuk csak a nemzetközi szimpátia felszítása lehetett (a terrorszervezet talán reménykedett egy-két sikeres merényletben is, de ez nem jött össze). Ez részben sikerült is, hiszen a nemzetközi közvélemény leginkább a túlzott erőszakra fókuszált, és még Izrael regionális szövetségesei is morcos közleményekben intették önmérsékletre a zsidó államot.

Csakhogy az izraeli vezetés már megtanulta, hogy valódi következménye úgysem lesz az ilyen konfliktusoknak. Ahogy az az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe való költöztetésénél is kiderült:

• a muszlim országok többségének nem áll érdekében egy Izraellel való konfrontáció
• az egyre fejlettebb megfigyelési technológia egyre tökéletesebb kontrollt jelent a palesztin fegyverbeszerzések és a palesztin csoportok mozgósítása felett
• az Izraelre legnagyobb befolyással rendelkező nagyhatalom, az Egyesült Államok a korábbi – nemcsak Obamára, hanem a korábbi republikánus kormányzatokra is jellemző – gyakorlattal ellentétben nem kíván mérséklő erőként fellépni

A palesztinok tehetetlensége rövid távon valóban az erőszak korlátok (pontosabban határok) közé szorítását jelentheti, a konfliktus nem fenyeget komoly eszkalációval – ezt az elvárást jelzi a tel-avivi tőzsde forgalmának növekedése is. Azonban a tiltakozások biztos, hogy folyatódnak, velük együtt jöhetnek az újabb áldozatok is. Ráadásul a különféle szolidaritási mozgalmak és segélyakciók újabb politikai konfliktusokat – vagy mint a Svédországból elindult segélyflottilla –, akár helyi incidenseket is kavarhatnak.

A legnagyobb kárt azonban az okozhatja, hogy palesztinok milliói rövid időn belül már sokadik alakalommal élhetik át azt, hogy állami-gazdasági helyzetük rendezésére nincs esély. És minden ilyen frusztráló mozzanat egyre jobban elidegeníti a palesztinokat (melyek szervezetei alapból is ritkán viselkednek jóhiszeműen) a békés rendezéstől, és ebből a frusztrációból azután csak az erőszak újabb meg újabb körei szökkennek szárba.

A palesztinok izolációja, a tárgyalásos megoldásról és az emancipációról való lemondás egyébként Izraelben is sokakat frusztrál. Netanjahut és az izraeli nacionalista/vallásos jobboldalt többen vádolják a cionizmus eredeti eszméjének elárulásával, egy apartheid, (és a ciszjordániai expanzióra utalva) gyarmati logika alapján működő illiberális állam kiépítésével. Csakhogy a többség az iráni atommegállapodás amerikai felmondását és az amerikai nagykövetség költözködését (azaz Jeruzsálem Izrael, és csakis Izrael fővárosaként való elismerését), illetve Irán szíriai érdekeltségei elleni csapásokat egyaránt pozitív fejleménynek tartja. Ezek a sikerek a korrupciós ügyeket és kínzó belpolitikai problémákat magáról lerázó Netanjahu és pártja, a Likud népszerűségét is annyira megdobták, hogy állítólag már fontolgatják egy előrehozott választás lehetőségét.