A kilencvenes években Dunaszerdahely maga volt a pokol. A várost a Pápay Tibor vezette bűnbanda, a Pápay klán irányította. Gyilkosságok, kínzások, csoportos nemi erőszak jellemezte ezt az időszakot, a maffiózók bármit megtehettek, a hatóságok is a kezükben voltak. A Pápay klán uralma akkor ért véget, amikor 1999. március 25-én a banda vezéreit, összesen tíz embert géppisztolyosok lemészároltak a helyi Fontana bárban. Ez volt a valaha volt legbrutálisabb alvilági leszámolás Európában. Jóllehet a szervezett bűnözés ezután is megmaradt Szlovákia magyarok lakta részén, a „civilek" számára egy új, sokkal nyugalmasabb időszak kezdődött. Ám a Pápay klán rémuralmát a dunaszerdahelyi áldozatok –  köztük rengeteg nő – a mai napig nem tudták feldolgozni. Durica Katarina a legsötétebb időszakról írt könyvet. 

Index: Dunaszerdahely mellett, Somorján nőtt fel. A gyerekkori emlékek mennyiben játszottak szerepet abban, hogy úgy döntött, erről a témáról ír?

Általános iskolás voltam ezekben az években, számtalanszor hallottam a családi összejöveteleken, hogy a dunaszerdahelyi maffiáról beszélnek a felnőttek, mindenki elmesélte, hogy ki mit hallott a környéken. Szinte mindenki hozzá tudott fűzni valamit, hiszen mindenkinek a környezetében volt olyan vállalkozó, akit megfélemlítettek.

Pár évvel ezelőtt egy kozmetikusnál voltam Dunaszerdahelyen, és a mellettem ülő asszony mesélte, hogy milyen nagy családi összejövetel lesz náluk, jönnek az unokái, de sajnos a fia már nem jön, mert ő meghalt, pedig milyen áldott jó gyerek volt. Miközben ezt mondta, a jelenlévők közül mindannyian tudtuk, hogy az az áldott jó gyerek valójában egy haramia volt, akitől mindenki rettegett. Ez a jelenet nagy hatással volt rám. Persze nem csak a kozmetikusnál történtek miatt is leginkább az a része érdekelt ennek a történetnek, hogy szülőként mit tesz egy ilyen helyzetben az ember. Van egy gyereked, és végignézed, ahogy a rendes kisfiúból egy vadállat lesz. Ott élsz egy városban, ahol a fiatalok közül sokan a maffiához akarnak valamilyen módon tartozni, mert ez az egyetlen létező életpályamodell nekik. A gyerekek, a fiatalok azt látják, hogy a maffiózóknak van pénzük, ők járnak drága autókkal, szép ruhákban. A többiek mind a mezőgazdaságból élnek, kapálnak vagy piacra járnak, hajnalban kelnek, és még így sincs annyi pénzük, mint a maffiózóknak.

Ez a maffiaközeg annyira beszippantó volt a kilencvenes években, hogy a szülőknek szinte esélyük sem volt befolyásolni a gyerekeik sorsát.

Pedig ez nem egy nagyvilági maffia volt, nem olyan, mint a filmekben, ennek nem volt romantikája. Valójában egy rendkívül buta, sokszor még írni-olvasni is alig tudó emberekből álló közegről beszélhetünk, ami főleg védelmi pénzek szedéséből és bérgyilkosságokból tartotta fent magát. Rengeteg pénzük volt, de közben háromszobás panelekben éltek, nem úszómedencés villákban.

Évekig járt Dunaszerdahelyre, interjúkat készített azokkal az emberekkel, akik a kilencvenes években a Pápay klán uralmának elszenvedői voltak. Ez felért egyfajta oknyomozással. Miért fikcióban, miért nem riportkönyvben írta meg mindezt, ha már ekkora kutatómunkát végzett?

Ez már a harmadik regényem. Hozzám ez a műfaj áll közelebb, nem a riportkönyv. Ráadásul azok a történetek, amiket nekem elmeséltek a helyiek, nagyon durvák, kegyetlenek. Kínzások, csoportos nemi erőszak, rengeteg brutalitás. Ha mindezt valaki egy riportkönyvben olvasná, az borzasztó tömény lenne, egymás után jönnének a durvábbnál durvább részek, magam sem bírtam volna megírni. A regény, mint műfaj, lehetőséget adott arra, hogy egy-egy durva rész után valami „könnyebb" jöjjön. De még így is nagyon megviselt engem az írás.

Reggel vittem a gyerekeket az oviba, aztán hazaérve a csoportos nemi erőszak részleteit írtam.

Amikor az orális szexre kényszerítéseket dolgoztam fel, az egy olyan időszak volt, hogy alig bírtam fogat mosni, annyira a hatása alá kerültem az eseményeknek, az igazságtalanságoknak. 

Csehszlovákiában 1990-ben általános amnesztiát hirdettek és az országra ráeresztették a bűnözőket – így szabadult például a börtönből ki a később bérgyilkosságokat elkövető Jozef Roháč is. Vladimír Mečiar kormányzása alatt pedig a politikai vezetés, a szlovák titkosszolgálat is szövetkezett az alvilággal. De mi lehetett az oka annak, hogy Dunaszerdahely egy különösen szörnyű várossá vált az évtized közepére?

Dunaszerdahely azért lett célpont, mert egy gazdag város volt már a szocializmusban is. Ha csak a mezőgazdaságot nézzük, Csallóköz tartotta el szinte egész Csehszlovákiát. Rengeteg pénz volt a piacozásban. 

Röviden tehát Dunaszerdahelyen békében és jólétben éltek, mígnem odajöttek a börtönből kiszabadult fiatalok és elkezdtek védelmi pénzeket szedni. Egyszerűen odajöttek, és elvették az emberek pénzét. Mindenki fizetett nekik. A bűnözőknek az adóhivatalban is ült emberük, aki megmondta nekik, kinek mennyi pénze van. Aztán persze voltak olyan vállalkozók, aki tönkre is mentek, annyi védelmi pénzt szedtek el tőlük, de előtte még meg is verték őket. A maffia térhódítását a hatóságok tehetetlenül nézték.

A magyarok Csehszlovákiában dupla kisebbségben voltak, a cseheknek a szlovákok voltak a kisebbség, nekik meg mi. Mi voltunk a senki földje, ráadásul a Mečiar-rendszernek jól jött, hogy tudott ujjal mutogatni, nézzétek, itt vannak a barbár, durva magyarok, illett a képbe, a saját nacionalista világába még jól is jött. 

Egyébként a múltfeldolgozás szempontjából is érdekes, hogy a történet szinte minden szereplője magyar volt, tehát mindezt a kegyetlenséget nem lehet a szlovákokra fogni. Magyarok gyilkoltak, erőszakoltak, kínoztak csallóközieket.

Többen mondták, hogy egyszerűbb lenne, ha szlovákok lettek volna, és lehetne rájuk mutogatni. 

Dunaszerdahelyt a Pápay Tibor vezette úgynevezett Pápay klán uralta. Ennek a bandának a tagjai magyarul is beszéltek?

Igen, persze. A helyi tájszólásban, gyér szókinccsel, sok szlovák szóval keverve, mint a mai napig sokan.  

A rendszerváltás előtt Dunaszerdahely egy békés város volt. Hogy élték meg a helyiek azt, hogy ennek a nyugalomnak vége lett?

Olyan ez, mint a főtt béka esete. Ha egy békát beleteszünk egy edénybe, alatta begyújtunk, akkor észre sem fogja venni a béka, hogy előbb-utóbb annyira felforrósodik a víz, hogy megfő. Valahogy így voltak ezzel a helyiek is. Először csak azt látták, hogy valami felrobban. Aztán azt vették észre, hogy egyre többször vannak robbantások. Utána azt, hogy már a lányukat is elviszik, aztán már őket is megverik. 

A rendőrség semmit nem csinált?

Semmit. Azt mindenki tudta, hogy a rendőrség és a maffia együtt van. Az áldozatok, akikkel én beszéltem, egytől egyig azt mondták, hogy a rendőrséghez hiába fordultak volna, az nem volt opció, nem volt járható út. 

Ha a rendőrség nem is tett semmit, a sértett vállalkozók sem fogtak össze?

Mesélték, hogy egy ízben a helyieknek elegük lett és összeálltak a vállalkozókkal, hogy majd leszámolnak a maffiózókkal, csakhogy utóbbiak megelőzték őket, és előbb érkeztek. Persze lehet, hogy ez csak egy városi legenda.

Mi jellemezte a Pápay klánt és a nekik dolgozó alvilági katonákat?

Az, hogy bármit megtehettek, és ezt kifelé is az emberek értésére adták, ez a show része volt. Megjelent például valaki a gimi előtt egy hatalmas kígyóval, és azzal ijesztgette a lányokat. Azokat is bántották, akik fizettek nekik védelmi pénzeket. Mindenki félelemben élt, nem lehetett tudni, mikor jönnek a pénzért, és hányan. Nem úgy volt, hogy jött valaki, és illedelmesen elvette egy borítékban a pénzt, hanem jöttek tizenöten, minden vendéget kizavartak az étteremből. 

A pincéreknek ekkor ki kellett őket szolgálni, majd a vacsora végén felálltak a bárpultra, és mindenkit levizeltek. Esetleg szétverték a berendezést, örülhetett, aki ott volt, ha ép bőrrel megúszta. Akkoriban voltak íratlan szabályok a helyiek körében. Például az, hogy sötétedés után nem viszed már le a szemetet, ha nem akarsz valami bűncselekménynek a tanúja lenni, esetleg áldozattá válni. Esküvőre, szalagavatókra is bementek, megettek mindent. Mindenhol ingyen szórakoztak, bármit megszerezhettek. 

A szlovákok mennyire tartottak a szlovákiai magyar alvilágtól? 

Szlovákiában járások szerint vannak az autók rendszámai. A DS nagyon sokáig a maffiának volt a „szinonimája”, a pozsonyiak se merték ledudálni a fekete, DS-szel kezdődő rendszámokat.

Amikor a regényéhez anyagot gyűjtött, kikkel tudott beszélni?

A legtöbbjük olyan nő, aki erőszak áldozatává vált, de beszéltem olyan anyával, akinek maffiózó volt a gyermeke, és olyan vállalkozókkal is, akik védelmi pénzeket fizettek. Sőt, olyan emberrel is, aki akkoriban rendőrként szolgált.

A lányok többsége, akikkel beszéltem, olyan áldozat volt, akit egyszerűen elkaptak a maffiózók az utcán, és elhurcolták egy hétvégére, megerőszakolták.

Eközben rájuk ragadt egy bélyeg, hogy minek ment oda, ő tehet róla, ő is akarta. A többségük a szüleinek, később pedig a férjének sem mesélte el, miken ment keresztül. Persze biztos sokan vannak, akiknek a szülei egy ilyen környezetben sejthették, hogy mi történhetett, ha egyszer csak eltűnt a lányuk egy hétvégére. Volt olyan lány, akinek az apja ekkor kezdett el inni és vált alkoholistává.

Íróként honnan tudta szétválasztani a történetek közül azt, ami valóban megtörtént, és azt, ami csak legenda?

Ami legenda, azt a könyvemben is legendaként írtam meg.

Nem tart-e attól, hogy esetleg a regény miatt ráismernek valakinek a történetére?

A regényemben nem foglalkozom a maffiózókkal, hanem az áldozatokra koncentrálok, akik a mai napig láthatatlanok a városban és a környékén. Az ellenük elkövetett kegyetlenségek nem voltak egyediek, a történetek alapján nem lehet őket beazonosítani. Találkoztam egy negyvenes nővel, aki elmesélte, hogy csoportosan megerőszakolták őt másodikos gimnazista korában. Elmondta azt is, hogy senkinek nem mesélte el, sem a családja, sem a barátai nem tudják. Aztán jelentkezett egy másik lány hasonló történettel, és kiderült, hogy ők ketten ismerik egymást, mi több, barátok, a hétvégente közösen szoktak grillezni. A mai napig nem ismerik egymás titkát. 

Ezek a nők úgy élnek a mai napig, hogy ami velük történt, az egy egyedi, szégyenletes eset. Pedig egy jelenségről beszélünk. 

Miért nem költöztek el a helyiek, ha ennyire durva állapotok uralkodtak ott? 

Az ott nem úgy működött a szocializmus után, hogy csak úgy otthagyja valaki az otthonát, és átköltözik egy másik városba. Voltak, akik a kétezres évek elején elköltöztek, de akkor, amikor ezek a durva dolgok történtek, az emberekben ez fel sem merült. De itt is az volt, mint a szocializmusban. Akinek nem volt szép lánya, a férje nem vállalkozó volt, és csak élte az átlagos emberek életét, az – ha betartotta a szabályokat, és nem érintkezett ezekkel a maffiózókkal – viszonylag nyugalomban tudott élni. 

A Fontana bárban történt mészárlásban a maffia vezérkara meghalt. Egyetlen erős embere, Écsi Béla élte túl, de a Pápay klán hatalma egy csapásra megszűnt. Elégtételként élték meg a lakosok azt, ami a Fontanában történt?

Igen, a helyiek fellélegeztek, de persze nem tudták, mi jöhet ezek után.

Másnap mindenesetre ingyen csapolták a sört a városban azokon a szórakozóhelyeken, ahol addig védelmi pénzeket kellett fizetni.

Az utolsó három-négy év nagyon kegyetlen volt. Senki nem érezte magát biztonságban. A mindennapokban ezt úgy kell elképzelni, hogy ment két maffiózó kocsival, majd az úttest közepén egymás mellett leálltak, letekerték az ablakot, és elkezdtek egymással beszélgetni. Mögöttük bedugult az egész város, mégsem mert rájuk dudálni senki, sőt még csak rájuk se mertek nézni. Aki ezt megtette, azt ott helyben péppé verték, de tényleg, szó szerint péppé verték, mindegy volt, hogy az idős vagy fiatal. És ezt szándékosan csinálták, szándékosan megálltak így az úttesten. Kegyetlenek voltak: valakinek azért gyújtották fel a haját, mert halkan köszönt nekik.

Olyan volt az egész, mintha az Iszlám Állam foglalta volna el a várost: nemi erőszak, gyilkosság, kínzások, minden volt.  Ezzel függ össze, hogy a dunaszerdahelyiek többsége amúgy a mai napig nem hiszi, hogy a Pápay klánnal a Reisz fivérek végeztek. Azért nem hiszik ezt, mert sokak szerint a Pápay klán ebben az időszakban annyira erős és félelmetes volt, hogy azt csak valami „felsőbb” erő számolhatta fel. 

Ezt azért is gondolhatták az emberek, mert nem sokkal a mészárlás előtt volt kormányváltás, Mečiar megbukott, az országos rendőrfőnököt leváltották? 

Sokféle elmélet van, a legerősebb ezek közül, hogy a titkosszolgálat emberei ölték meg őket, mert már terhes lett számukra ez a brigád. Fogalmam sincs, mi az igazság, bár a helyiek közül mindenki úgy érzi, hogy ő tudja a tutit. Engem a történetnek nem a vége érdekelt, hanem az, hogy az átlagember hogyan élt Dunaszerdahelyen a 90-es években. A Fontana bárban lemészárolt maffiózóknak olyan temetésük volt, hogy az egész város kivonult. A Fontanában nagyon sokáig emléktábla állt. A meggyilkolt maffiózók rokonai közül sokan a mai napig nem hiszik el, hogy azok a gengszterek valóban gengszterek voltak. Mentegetik őket.

A rokonaik arról meséltek nekem, hogy ezek az emberek milyen rendesek voltak, mindig felvitték a nagymamát a kocsival a pozsonyi főorvoshoz, a gyerekeknek ajándékokat vettek, hozták Magyarországról a színes suhogót és Adidas márkájú fehér zoknit, amiket akkor Szlovákiában nehezebb volt beszerezni.

Nekik ilyen emlékeik vannak azokról, akik amúgy vadállatok voltak.  

A hivatalos verzió szerint a Pápay klánnal a szintén csallóközi és azóta ugyancsak meggyilkolt Sátor Lajos bandája végzett, hogy átvegye az uralmat. Bár Sátorék is rendkívül kegyetlenek voltak, a civilekkel már nem feltétlenül ilyen durván bántak, legalábbis nem tömegével. Azok az emberek, akik a Pápay klán regnálása idején rendőrként szolgáltak, utólag hogyan számoltak el a lelkiismeretükkel?

A regényem egyik szereplője egy ilyen rendőr, aki az elején még párszor felszólal, aztán kénytelen behúzni fülét-farkát. Ő azzal mentegeti magát, hogy nem is tud róla, merthogy nincsenek rendőrségi feljelentések, tehát neki nincs dolga ezzel. Ő egy ilyen mesét gyártott magának. Sokan vannak, akik emiatt az alkoholba menekültek.

De sokan félelemből dolgoztak a maffiának vagy tettek szívességet a bűnözőknek. Ők úgy vannak vele, hogy nem volt választásuk. Persze voltak, akik jóban voltak a maffiózókkal, örömmel tettek nekik szívességet. Pár száz koronáért átvittek egy teherautót a határon.  Most akkor ezek az emberek a maffia részei, vagy sem? Jó kérdés. 

Sok maffiózónak a holttestét is csak hosszú évekkel később találták meg. Ezeknek az embereknek a szülei mit gondoltak az elmúlt években arról, hogy mi lett a fiukkal?

A legtöbbször azt, hogy biztos csak külföldre ment, és ott él. Az egyik srác holttestét 17 évvel később találták meg. Őt a sajátjai ölték meg, mert amikor egyszer símaszkban ment védelmi pénzt szedni, lejött róla a sapka, és a társai féltek, hogy rajta keresztül megtalálja őket a rendőrség. 

Változott valami a női áldozatok életében azok után, hogy a Pápay klán uralma megszűnt? Elkezdtek beszélni mindarról, ami velük történt?

Ők ezt a traumát a mai napig nem tudták feldolgozni. Nem beszélték meg senkivel, nem mentek el pszichológushoz. Úgy élik meg, hogy ez szégyen rájuk nézve, így jobb, ha senki nem tudja meg. Megpróbálják eltemetni magukban, de nem tudják.

Volt egy férfi, aki 17 éves volt, amikor végignézte, hogy többen megerőszakolják az akkori szerelmét.

Ő is megpróbálja eltemetni magában ezt a dolgot, elköltözött a városból, de képtelen feldolgozni ezt az egészet, néha emiatt vizelet-visszatartási problémái vannak.

A nemi erőszakot a maffia fegyverként is használta. Megesett, hogy akivel összetűzésbe kerültek, mert például nem fizetett nekik elég védelmi pénzt, annak a lakására felmentek, és a szeme láttára erőszakolták meg a feleségét és a lányát. Ezzel büntették őt. De akárcsak a többi, ez a trauma is kibeszéletlen maradt, később ebben a családban ez nem került elő, egyszerűen nem beszélnek róla. A háromszobás panellakásban mindenki megy a saját szobájába, és egyedül marad a fájdalmával.

Férfiakat is erőszakoltak meg?

Nem, őket nem. A férfiakat megverték, megkínozták. 

Ha ennyire feldolgozatlan a trauma, akkor a lányok miért nyíltak meg és beszéltek ezekről a dolgokról, amikor anyagot gyűjtött a témához?

Azok a nők, akikkel én beszéltem ma negyven körüliek, tizenévesek voltak, amikor megkínozták őket. Húsz éve élnek együtt a titkukkal, volt olyan nő, aki azt mondta, hogy azóta nem jelent számára örömet a szex, de a férje ezt nem tudja. Sem azt, hogy mit történt vele fiatalon. Volt egy másik, aki arról számolt be, hogy a csoportos nemi erőszak után próbálta kitörölni, elfelejteni az egészet. Jól is ment neki, egészen addig, míg kisbabát várt, és eljött a szülés ideje. A vajúdás alatt előjöttek a rémképek, mintha újra élte volna az egészet. Ez egyébként nem ritka, a szexuális bűncselekmények áldozatainak a szülés traumatikus, Londonban ezek a nők különleges bánásmódban részesülnek. 

Sok nővel beszéltem, de szerintem ez csak a töredéke annak, akivel hasonló dolog történt. Nem tudok százalékokat mondani, nincsenek számok.

Akik úgy döntöttek, hogy mesélnek, azok főleg azért tették, mert a megkönnyebbülést várták utána, és azt, hogy legalább egyszer hadd beszéljenek róla.

Mit gondol, most, hogy megjelenik a könyve, nagyobb lesz az esélye annak, hogy a helyiek szembenéznek ezzel és beszélnek erről, tabuk és áldozathibáztatás nélkül?

Remélem, bár tisztában vagyok vele, hogy egy regény nem elég. Én a nőkről akartam írni, nem a maffiózókról, akiknek a tetteivel tele van a média. Megkínozta, meggyilkolta, savval eltüntette, ledarálta, kicsontozta – ezek a történetek ismertek.

Én azokra voltam kíváncsi, akik csendes elszenvedői voltak ennek az időszaknak. Akik nem beszéltek akkor sem, most sem ismeri az ő történetüket a város.

Pedig fontos lenne erről is beszélni. Bár a regény címe végül az lett, hogy A rendes lányok csendben sírnak, én igazából azt szeretném, ha a rendes lányok már nem sírnának egyáltalán.