Mikor menekülni kényszerültek a háború sújtotta Szíriából, a Damaszkuszban tanárként dolgozó Kholoud és Saad felkészültek rá, hogy talán soha nem állnak majd újra a katedrára. A művészi pályára készülő Marwa is úgy volt vele, bármilyen munkát elvállal majd, hogy fenntartsa magát Ausztriában, ahol menekültstátuszt kapott. Most mégis úgy tűnik, Kholoud és Saad hamarosan újra angolt taníthatnak, Marwa pedig rajztanárként sokkal közelebb kerülhet ahhoz, amit igazán csinálni szeretne. Mindhárman a napokban kapták kézhez bizonyítványukat egy olyan képzésben, amit menekült tanároknak szervezett a Bécsi Egyetem, hogy osztrák iskolákban taníthassanak. Úgy érzik, a menekült gyerekeknek sokat ad majd, ha látják: az, aki onnan jött, ahonnan ők, a társadalom teljes értékű tagja is lehet. Az Abcúg cikke.
Ausztria az Európai Unió egyik legnagyobb számú menekültet befogadó országa. Egy hely a szomszédban, ahol tényleg valós kihívás több tízezer más kultúrájú, más anyanyelvű ember integrációja, ahol – Magyarországgal ellentétben -, nem csak turistalátványosságok előtt szelfizve lát az ember fejkendős lányokat, nőket, esetleg turbános férfiakat, hanem az iskolában, közértben, kórházban is.
A menekültválság 2015-2016-os tetőzése óta valamelyest csökkent az országban menedéket kérők száma. A krízis csillapodása után – azaz az utóbbi nagyjából 1,5-2 évben az osztrákok – a németekhez és a svédekhez hasonlóan – elkezdtek a befogadott menekültek integrációjára fókuszálni.
Ennek legfontosabb területei az oktatás és a munkaerő-piac, mi pedig találtunk egy olyan kezdeményezést Ausztriában, ami mindkettőre fókuszál.
Marwa, Saad és Kholoud mindhárman Szíriából menekültek az országban dúló háború elől, ahol tanárként dolgoztak. Marwa iskolán kívüli képzőművészeti foglalkozásokat tartott gyerekeknek, Saad angol irodalmat, Kholoud pedig angol nyelvet tanított, mielőtt elmenekültek a közel-keleti országból.
Marwa története kicsit más, ő vízummal érkezett Ausztriába, hogy aztán menedéket kérjen az országban, de neki a bécsi művészeti egyetemen később elvégzett mesterszak alapozta meg a karrierjét. Saad és Kholoud azonban a kényszerű költözést a karrierjük végeként élték meg – bár imádták a tanítást, nem voltak nagy reményeik afelől, hogy újra iskolában dolgozhatnak majd.
Ehhez képest most a bécsi egyetem, az Universität Wien egyik kampuszán találkoztunk – Marwa-val és Saaddal a pedagógia tanszék egyik szemináriumi termében, Kholouddal pedig kicsit később, az kampusz parkjában ülve beszélgettünk. Mindhárman egy olyan képzésen vesznek részt az egyetemen, ami tanár végzettségű menekülteket készít fel arra, hogy osztrák iskolákban taníthassanak.
A program neve németül Zertifikatskurs „Bildungswissenschaftliche Grundlagen für Lehrkräfte mit Fluchthintergrund“, ami magyarra lefordítva azt jelenti: pedagógiai ismeretek tanfolyam menekült hátterű tanároknak.
Lényege, hogy már diplomával és valamilyen tanítási gyakorlattal rendelkező, menekült hátterű tanárok az osztrák oktatási rendszer követelményeinek megfelelő képzést kapjanak pedagógiából, hogy ezzel is közelebb kerüljenek ahhoz, hogy tanárként elhelyezkedhessenek Ausztriában.
“A legtöbb menekült tanárnak nem az európai sztenderdeknek megfelelő képzésben volt része: a képzésen többségben részt vevő szír tanárok például az alapképzés elvégzése után teljes értékű tanárként dolgozhattak iskolákban, míg itt – és ahogy most tőled megtudom, Magyarországon is – két tantárgyból és pedagógiából is diplomázni kell, hogy tanár lehess”
– magyarázta az Abcúgnak Michelle Proyer, a képzés koordinátora, aki a pedagógiai tanszék egyik oktatója is egyben, miért lenne szinte lehetetlen vállalkozás egy ilyen áthidaló képzés nélkül egy menekültnek tanárként elhelyezkednie Ausztriában.
Proyer azt is elmesélte, hogy eredetileg nem is tanárokat, hanem pedagógiai asszisztenseket terveztek képezni, hogy a menekült és bevándorló hátterű gyerekekkel folytatott iskolai munkát segítsék. Erre az ötletet a Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) osztrák képviselete adta, akik tudtak róla, hogy Németországban és Svédországban már működik hasonló program.
Aztán kiderült, hogy valami egészen másra van igény.
“Nem nagyon tudtuk, hogyan jussunk el a potenciális érdeklődőkhöz, de amikor jobb híján körbetelefonáltam az összes menekülttábort, kiderült, hogy sok, korábban tanárként dolgozó ember maradna Ausztriában. Meglepődtünk, mert azt gondoltuk, a magasabban képzettek többsége már rég továbbment Németországba”
– magyarázta a koordinátor, aki kollégáival együtt azzal szembesült, hogy a felkutatott menekült tanárok nem igazán szeretnének egyfajta kulturális mediátorként dolgozni – “ők újra a saját tárgyaikat szerették volna tanítani”.
Erre válaszul Michelle-éknek újra kellett gondolniuk a programot. A Bécsi Iskolaszékkel (Stadtschulrat Wien) együttműködve felmérték, milyen szaktanárokra lehet szükség a bécsi iskolákban, a programba ezeket a tárgyakat korábban már tanító menekülteket vettek fel, a képzést pedig úgy alakították ki, hogy azokat a pedagógiai ismereteket kapják meg a résztvevők, amiket egy átlag osztrák tanárszakos egyetemista hallgat. A képzés végén egyszakos tanárok lesznek a résztvevő menekültekből, akik egyfajta speciális szerződéssel dolgozhatnak majd iskolákban, de ahhoz, hogy “rendes” tanárok legyenek, el kell majd végezniük az egyetemen egy második szakot is.
A képzés több hónapos tervezés után tavaly szeptemberben indult el, illeszkedve az egyetemeken szokásos akadémiai tanév rendjébe, így június végéig tartott. 23 menekült vett részt benne – a tantárgyak alapján jól meg kellett szűrni az összesen hetven jelentkezőt. Történelmet vagy irodalmat ugyanis egy osztrák egyetemi szak elvégzése nélkül nem tudna tanítani egy, a származási országában erre szakosodott tanár. “Eleve inkább a nyelvek, természettudományos vagy készségtárgyak tanítására szakosodott tanárokat tud fogadni a rendszer” – tette hozzá Michelle Proyer.
A résztvevők: 11 nő és 12 férfi, 25 és 48 év közöttiek – tapasztalatok terén nagyon különböző háttérrel érkeznek. “Van köztük, aki csak néhány éves tapasztalattal rendelkezik, van, aki iskolaigazgató volt, mielőtt menekülnie kellett” – magyarázta a koordinátor. Származási országukat tekintve legtöbbjük Szíriából érkezett, de van köztük iráni, iraki, csecsenföldi és tádzsikisztáni menekült is.
“Előre is elnézést az angolomért, nagyon remélem, hogy visszajön majd, mire tanítani kezdhetek” – mondta bátortalanul az interjú elején Saad, aki Szíriából, Damaszkuszból jött Ausztriába, 2014-ben. Egy ottani iskolában tanított angolt majdnem 6 évig. Miután befejezi a képzést és állást talál, angolt tanítana valamelyik bécsi iskolában. Most viszont furcsa helyzetbe került, mert nyelvtanárként azon kapta magát, hogy erősen felejti a nyelvet – annyira a németre koncentrál.
Mindegyik, a programban részt vevő tanárnak le kell tennie a képzés végére egy felsőfokú nyelvvizsgát németből, riportunk idején egy hetük maradt még a felkészülésre a vizsgáig. A többségük csak néhány éve kezdte a nyelv tanulását, az egyetem saját nyelvoktató központjában készülnek a nyelvvizsgára.
A pedagógiai és tanítás-módszertani órák mellett tanítási gyakorlatot is kellett végezniük a résztvevőknek. Marwa korábban még nem tanított formális iskolai környezetben, de Saadnak és Kholoudnak volt összehasonlítási alapja.
“A legnagyobb különbség az volt, hogy a szíriai iskolámban kihúzott háttal, padra tett kézzel, pisszenés nélkül ültek a gyerekek az órámon, itt viszont sokkal lazább a légkör, a diákok is jóval elevenebbek” – magyarázta Kholoud, aki egy damaszkuszi külvárosi iskolában tanított korábban évekig, de Saad is hasonló véleményen volt. Amit szintén mindketten kiemeltek, az az iskolák felszereltsége volt: “a régi iskolámban is volt projektor, de talán az egész intézményre, ha jutott egy darab” – mondta a férfi.
A program egyik fő célja, hogy menekült hátterű tanárok bekerülésével az osztrák társadalom növekvő sokféleségét az iskolarendszer is tükrözze, Michelle Proyer szerint ugyanis jelenleg nagyon kevés nem osztrák származású tanár tanít az iskolákban.
“A tanári szakmára még mindig úgy tekint a társadalom, mint aminek szerepe az osztrák kultúra és értékrend továbbadása, ezért főként egy fehér, keresztény szakma, pedig az osztrák társadalom nem csak ilyen”
– magyarázta Proyer, aki szerint mára kevesebb “bennszülött” osztrák diákot találni egy-egy osztályban, mint első-másod-harmadgenerációs bevándorló hátterű gyerekeket, vagy vegyes házasságokból született gyerekeket.
“Úgy érzem, biztonságérzetet adok nekik a jelenlétemmel. Az , hogy ott áll előttük egy tanár, aki ugyanabból az országból jött, ahonnan ők, sokkal többet számít, minthogy segítek-e nekik óra közben az anyanyelvükön vagy sem. Az is fontos, hogy látják: én nem csak egy menekült vagyok, hanem a társadalom része”
– így látta Marwa saját szerepét abban az iskolában, ahol a gyakorlatát végezte. A lány a szíriai Homsból érkezett Ausztriába már 5 éve, egy olyan osztályban végezte a 260 órányi tanítási gyakorlatot, ahol az “átlagos” gyerekek mellett volt mindenféle speciális szükségletű diák: valamilyen fogyatékkal élők, vagy tanulási nehézségekkel küzdők éppúgy, mint németül még nem beszélő menekültek.
Ezeket az osztályokat integrációs osztályoknak hívják, sok normál általános- vagy középiskolában vannak, és a lényegük, hogy a speciális – akár német nyelvi, akár más – fejlesztésre szoruló diákok együtt tanulnak a többi társukkal, de hetente több alkalommal külön, igényeiknek megfelelően foglalkoznak velük.
Michelle Proyer szerint ez az általános felállás Ausztriában. Noha a törvény azt írja elő, hogy minden iskolának teljesen – és nem csak egy-egy osztály erejéig – befogadónak kellene lennie, papíron azonban még nagyon messze van ettől az osztrák iskolarendszer.
Ráadásul a kormány éppen most készül bevezetni, hogy a menekült/bevándorló gyerekek külön nyelvi felzárkóztató osztályokban tanuljanak az iskolákon belül addig, ameddig elég jól nem beszélnek-írnak-értenek németül ahhoz, hogy az anyanyelvű társaikkal haladhassanak.
Marwa például kritizálta ezt a módszert. “Sokkal gyorsabban felzárkóznának a társaikhoz a németül még csak tanuló menekült gyerekek, ha együtt tanulhatnának velük” – magyarázta. (Magyarországon – ahol tényleg csak nagyon kevés iskolában tanul nagyon kevés menekült gyerek, ezért összehasonlítási alapnak nem alkalmas – egyébként így működik a menekült gyerekek iskolai integrációja. Ennek is megvannak a jó és rossz oldalai, amiről bővebben ebben a cikkünkben olvashat.)
Mielőtt a pedagógiai képzést elkezdték, interjúalanyaink elég különböző utakat jártak be.
Marwa, amikor 5 éve Ausztriába utazott, először húsz napos vízummal érkezett, de mielőtt ez lejárt volna, beadta a menedékkérelmét. “A státuszt csak egy év múlva kaptam meg, addig nem tanulhattam, nem is dolgozhattam. A mesterszakot is csak azután kezdhettem el, mikor már a kezemben voltak a papírjaim” – magyarázta.
Miután befejezte az iskolát, de még mielőtt elkezdte a szóban forgó programot, Marwa sokáig kereste a neki való munkát. “Mindent megpróbáltam: civil szervezeteketől a kávézókig. A Vörös Keresztnél is próbálkoztam, azt hittem az arab nyelvtudásommal könnyű lesz a menedékkérőket segítő szervezeteknél valamilyen munkát találni. De rá kellett jönnöm, hogy rajtam kívül még nagyon sok menekült van, akiknek szintén az az első ötletük, hogy ilyesmi munkát vállaljanak” – emlékezett vissza a lány. Fél évet dolgozott a bécsi munkaügyi központnál, menekült ügyfelekkel, ez azonban lelkileg túl megterhelő volt a számára, a nehéz sorsú emberek történetei és problémái túlságosan mélyen érintették.
Saadnak a legnagyobb akadályt a német nyelvtudás hiánya jelentette.
A férfi, aki sok más menekülthöz hasonlóan illegálisan lépett az EU területére – azaz nem érvényes vízummal, hanem, az ő esetében például, egy kamion hátuljában ülve -, egy hónap alatt ért Szíriából Ausztriába. Ő viszonylag gyorsan, 3-4 hónap alatt megkapta a menekült státuszt, és tartózkodási engedéllyel a zsebében ki is költözött a menekülttáborból.
Ahhoz, hogy valaki dolgozni is kezdhessen, azonban még több időnek kell eltelnie Ausztriában.
Az állást kereső menekülteknek a helyi munkaügyi központban kell jelentkezniük, először azonban nyelvkurzusokra küldik őket, csak akkor közvetítenek ki bárkit is állásinterjúkra, ha a munkának megfelelő szinten beszélik a nyelvet. “A cél az, hogy csak azért, mert nem tudnak elég jól németül, ne a képzettségi szintjükön alul helyezkedjenek el az emberek” – magyarázta Michelle Proyer, milyen megfontolás áll emögött.
A probléma azonban az, hogy gyakran hosszú hónapokat, akár egy évet is várni kell arra, hogy valaki mondjuk egy kezdő német kurzusra bejusson, és sokszor az oktatás sem olyan jó minőségű ezekben a csoportokban. “Így egyre kijjebb tolódik az időpont, amikor a menekült felnőttek elkezdhetnek dolgozni” – magyarázta a koordinátor.
Saadnak például a mostani képzés előtt egyáltalán nem is sikerült munkát vállalnia, most is az osztrák munkaügyi központtól kapott álláskeresőknek járó juttatásból tartja fent magát – igaz, ez osztrák viszonylatban elég egy kényelmes életre, persze a félrerakás lehetősége nélkül.
“A legrosszabb a tétlen várakozás – hiába van miből élned, ha nem érzed, hogy csinálsz valamit, halad előre az életed” – mondta Saad, aki feleségével és két – óvodás és iskolás – gyerekükkel él Bécsben.
A szintén damaszkuszi Kholoud – amellett, hogy ő is visszatérni készül a tanári pályára – férjével, a palesztin Maannal épp ezen a problémán próbál segíteni. Közösen alapított, A Béke Hídjai (Die Brücke des Friedens) nevű civil szervezetükkel német nyelvkurzusokat és a társalgási készségeket fejlesztő “német nyelvi kávéházakat” szerveznek – azoknak, akik egyelőre nem férnek hozzá a munkaügyi központ biztosította ingyenes németórákhoz.
“A még menedékkérelmük elbírálására váró, vagy a munkaügyi központ német kurzusaira sorban álló menekültek a célcsoport. A kurzusokat a férjemmel közösen szervezzük, a némettanárok munkáját pedig közösségi finanszírozásból próbáljuk honorálni” – magyarázta Kholoud.
Ő három, férje, Maan már három és fél éve él Ausztriában: egy bécsi lakást bérelnek ketten. Munkájuk egyelőre nekik sincs, és bár Maan a bankszektorban dolgozott Szíriában – ahol már szintén menekültként élt -, a tanár végzettségű Kholoudnak van most a legnagyobb esélye Ausztriában munkát találni.
Kholoud is túl van már a tanítási gyakorlaton, és bár már jópár év tanári tapasztalat van az ő háta mögött is, azt mondta, egész más 40 gyerek helyett csak hússzal foglalkozni, és a már ismert frontális módszerek helyett interaktívabban tartani az órákat.
Az egyetlen akadály az lehet, ha Kholoudtól elvárják majd az iskolában, hogy az intézmény falai között ne viselje a fejkendőjét. “Ha ilyet kérnének, azt nem tudom vállalni”- mondta.
Kholoud azért tart ettől az eshetőségől, mert Ausztriában korábban már napirenden volt, hogy megtiltsák a tanároknak, hogy az iskolában hidzsábot – azaz a muszlim nők viselte fejkendőt -viseljenek. A javaslat nagy vita tárgya lett Ausztriában, ahol egyáltalán nem ritka, hogy egy másik vallási szimbólum, a kereszt ott lóg az osztálytermek falain – a kormány akkor valószínűleg részben emiatt sem vitte keresztül a javaslatot.
“Miért, felőlem nyugodtan levehetnéd...” – mondta feleségére pillantva Maan, mikor látta, hogy rá nézünk.
“Tudom, de úgy gondolom, hogy az én szabadságom azt viselni, ami tükrözi, ki vagyok” – válaszolta Kholoud.
Az Universität Wien projektjét a 2017/2018-as tanévre az osztrák külügyminisztérium finanszírozta, azonban a kormány a folytatáshoz már nem biztosítja a forrást. A szervezők még keresik, miből indíthatnák el ősszel a második évfolyamot.