A polgárháborúban még nem volt könnyebb harci feladatuk Aszad csapatainak és az őket támogató orosz erőknek, mint Deraa tartomány elfoglalása. Az Izrael által megszállt (lényegében Izrael részévé vált) Golán-fennsík és a jordán határ közé ékelődött, egy Damaszkusz által ellenőrzött folyosóval kettészelt ellenzéki terület hiába úszta meg az elmúlt egy évben a harcokat, képtelen volt felkészülni az elkerülhetetlenül közeledő offenzívára.

Mondjuk a gyér nehézfegyverzettel felszerelt ellenzéki milíciáknak nincs válaszuk az óriási légi és tüzérségi fölényre. Ellenzéki források egyedül szerdán mintegy 600 légi bevetést összesítettek a kormányoldalon, a hadsereg páncélosai pedig teljes egészében felszámolták a Deraa tartományba betüremkedő észak–déli kiterjedésű ellenzéki zsákot. És bár a tartomány százezres központjában és a körzetében lévő Nászib határátkelőhelynél és autópálya-csomópontnál nem sikerült az áttörés, a páncélosékek keletebbre, Boszránál már elérték a jordán határt.

A védelmet a Déli Front nevű katonai koalíció próbálja megszervezni, ami ötvennél is több milíciából áll, és melyben – a szíriai frontokon egyedülálló módon – nagy többségben vannak a mérsékelt elemek. Ez nem kis részben annak is köszönhető, hogy az itteni ellenzéki milíciák nem az iszlamista agendát megkövetelő Öböl-államok, hanem a mérsékeltebb Jordániával kerültek függőségi viszonyba, utánpótlásukban és koordinációjukban az Egyesült Államok is aktívan részt vett – egészen addig, amíg Donald Trump meg nem vonta a támogatást.

Az USA lépése stratégiailag abszolút jogos volt, mivel a déli erőknek soha nem volt esélyük az ellenállást szép sorjában felszámoló hadsereg ellen, sőt, 2015 végétől igazából egyértelmű volt, hogy

Ráadásul, ahogy a hangsúly Aszad megbuktatásáról az Iszlám Állam elleni harcra tevődött át, úgy értékelődtek fel a kurdok – akikkel kapcsolatban ráadásul odahaza sem kellett sunnyogniuk a döntéshozóknak. A Déli Front egyes milíciái feletti bábáskodást ezért titokban az Aszad mögött álló Irán előretörésétől tartó Izrael vette át, de ez a program nem tűnik túl jelentősnek. A kormányerők ráadásul nem provokálták a térség katonai nagyhatalmát azzal, hogy a déli hadjárathoz a Hezbollah vagy más síita milícia katonáit is felsorakoztatják (bár egyes források szerint csak elvegyültek a kormányhadsereg soraiban). A másik szomszéd, Jordánia pedig már rég nem az ellenzék győzelméért szorít, hanem azért, hogy minél kevesebb menekültet kelljen távol tartania a határaitól (a tízmilliós ország így is 650 ezer menekültet lát el).

De ez egyesélyes harc ellenére a vég nem lesz sem gyors, sem fájdalommentes.

Az ellenzéki milíciák már sokadszorra próbáltak az oroszok közvetítésével fegyverszünetet kieszközölni (Deraa régiójában egyébként 2017 júliusa óta egy oroszok és amerikaiak által garantált fegyverszüneti egyezmény volt életben, melyet azután az oroszok, amikor a helyzet úgy adta, abszolút következmények nélkül szegtek meg), de csütörtökre már a harmadik próbálkozás omlott össze. Az oroszok és Aszadék ugyanis ragaszkodtak a nehézfegyverzet azonnali és teljes leadásához, míg az ellenzéki vezetők csak a fokozatos leszerelésbe lettek volna hajlandók belemenni. Az egyenlőtlen feltételeket és a tárgyalás hangulatát kiválóan érzékelteti az egyik ellenzéki küldött:

Az orosz tárgyaló, aki Alekszandrnak nevezte magát, azzal fenyegetett, hogy ha nem egyezünk bele a feltételeibe, hmejmími támaszpontról azonnal felszáll negyven gép, hogy folytassa a bombázást.

Az ellenzéki alkudozás is azt mutatja, hogy ők is esélytelennek tartják az ellenállás folytatását, csakhogy megegyezés híján kénytelenek folytatni a harcot. A sokfordulós megállapodásképtelenséget egyébként borítékolni lehetett, mivel korábban Kelet-Gúta vagy Aleppó esetében is az volt a forgatókönyv, hogy a kormányerők egyfelől igyekeztek úgy tenni, mintha nagyon érdekelné őket az alku, másfelől pedig a valódi alkupróbálkozásokat egészen addig zátonyra vitték, amíg nem tudták kellőképp megpuhítani a helyi ellenálló erőket és a civil lakosságot.

Különösen abban a városban, amely 2011-ben otthont adott az Aszad-rezsim elleni első tiltakozásoknak.

A polgárháborúnak vége, de vége Szíriának is

Deraa borítékolható veszte egyben azt jelenti, hogy a polgárháború fő csapásiránya, a kormány-ellenzék szembenállás lényegében le is zárult; elesik az utolsó olyan bástya, aminek valamilyen köze van az Arab tavaszhoz. A háború lecsengésének a jele, hogy a kormányhadseregben megkezdődtek a leszerelések, Oroszország pedig most már tényleg elkezdte expedíciós erőinek csökkentését – a napokban 150 orosz katona és 27 harci gép települt vissza orosz földre.

Az izraeli határ mentén, Kuneitra térségében megmaradt pár milícia, de könnyen lehet, hogy a megsemmisüléstől tartva ezek is hamarosan megkötik a maguk fegyverszüneti alkuját, és haduraik úgy simulnak be a rezsimbe, mint Puch László a NER-be. Délebbre egyelőre érintetlen az Iszlám Államhoz hű milíciák frontja, a Khalid ibn al-Valid Hadserege nevű, 1000-1500 dzsihadistát számláló erő (Khalid ibn al-Valid volt az a vezér, aki 636-ban errefelé aratott a Levante sorsát eldöntő győzelmet a bizánci hadak felett). De ezek jelentéktelen mellékfrontok; ami fontos, az a tény, hogy Szíria 2018 közepére négy nagy régióra szakadt:

1. az Északkelet-Szíriában egyedi társadalmi kísérlettel kacérkodó, a kurdok által dominált Észak-Szíriai Föderációra, mely Szíria területének 25 százaléka felett uralkodik;
2. Észak-Aleppóra és a kurdoktól elfoglalt Afrin tartományra, amit névleg ellenzéki milíciák uralnak, valójában Törökország pufferzónájáról van szó;
3. és a nagyjából Idlib kormányzóságot felölelő területre, melynek lakossága – köztük és az Aszad által megsemmisített ellenzéki területekről elűzött százezrek – felett különféle, egymással is viaskodó, de komoly katonai erőt képviselő dzsihadista milíciák uralkodnak.

Ez utóbbi sorsa is meg van pecsételve, már csak az a kérdés, hogy ki üti rá a pecsétet: Törökország ugyanis megfigyelőállomásokkal bástyázta körül a török Hatay tartománnyal határos területet – a legutóbbi, 12. bázist májusban építette fel –, és nem elképzelhetetlen, hogy legalább északi részeit hozzá akarja csatolni saját befolyási zónájához.

Ami abszolút újdonság a korábbi évekhez képest, hogy ezek a régiók – Idlib kivételével – viszonylag stabilnak tűnnek. Viszont az is kétségtelen, hogy ez a stabilitás kizárólag az egyes tömbök mögött álló nemzetközi erőknek köszönhető: az északi régiók török irányítás alatt állnak, ahogy azt korábban is említettem, Aszadot az oroszok és irániak mozgatják, a kurdok törzsterületeit, de még a vitatott Manbídzs városának biztonságát pedig az ott állomásozó amerikai csapatok szavatolják. Ha bármelyik nemzetközi szereplő kiesik az egyenletből, akkor az újból a háború fellángolását vonhatja maga után (Donald Trump ugye már elrendelte az amerikai csapatok kivonását, döntését azonban felülírta a dúmai vegyi fegyveres támadás). Ráadásul a nemzetközi viszonyoktól való függőség azzal is jár, hogy Szíria a nemzetközi konfliktusoknak is jobban ki lesz téve, azaz a térség hatalmi viszályait itt fogják lerendezni.

A stabilitásnak azonban van egy fontos belső garanciája is:

A török vazallus milíciák utálják Aszadot, de Recep Tayyip Erdoğan megváltozott prioritásai miatt már nem törekednek aktívan Aszad megbuktatására. A bonyolult helyzetben lévő kurdok tartanak a törököktől, de tudják, hogy csak addig van esélyük az USA támogatására, amíg nem lépnek fel agresszorként. Az Aszad-rezsimmel pedig bár vannak vitáik Deir ez-Zór gázban és olajban gazdag régiója felett, közben azért Damaszkusszal megegyeznének saját státuszuk rendezése érdekében.

És lehet, hogy ez a körbeellenségeskedés hozza majd el – akár csak hónapokra – azt az egyensúlyi állapotot, ami visszafogja az eddig visszafoghatatlannak tűnő erőszakot.

Forítókép: Mohamad Abazeed / AFP