Húsz éves a legsikeresebb magyar titkosszolgálati részvétellel lezajlott nemzetközi akció, amelynek végén kilenc hónapos csecsenföldi fogság után sikerült kiszabadítani az Ökumenikus Segélyszervezet két munkatársát, Dunajszky Gábort és Oláh Istvánt. Az évtizedekre titkosított részletek ma sem ismerhetők meg, de a foglyok akkori még adott nyilatkozataiból rekonstruálhatók egyes részletek.
Joggal remélhette az a három brit és egy új-zélandi mérnök, hogy élve szabadulnak fogságukból, akiket 1998 októberében raboltak el fegyveresek Csecsenföldön. Ugyanis alig néhány hónappal korábban, épp húsz éve, július 25-én, kilenc hónapos raboskodás után elengedték a csecsen harcosok az Ökumenikus Segélyszervezet – akkor még Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat (MÖSZ) – megbízásából ott dolgozó két munkatársát, Dunajszky Gábort és Oláh Istvánt. Az elrablás után megkezdett tárgyalások és a kiszabadítás között egy kormányváltás is volt – 1998 tavaszán nyert a Fidesz –, de a váltás egy pillanatra sem akasztotta meg a mentési akció előkészítését.
Az 1991-ben alapított MÖSZ igazán az 1995-ben kezdett kaukázusi missziójával vált nemzetközi szintű szervezetté: a magyar karitatív szervezet lett a vezetője az akkoriban létrejött Action by Churches (ACT) nemzetközi ernyőszervezet helyi missziójának. Ekkor Csecsenföldön épp zajlott a Szovjetunió felbomlása után Oroszországgal vívott első szeparatista háború, bár már megindultak a tárgyalások Moszkva és Groznij között – ez egy évvel később lényegében a felkelők győzelmét hozta, időlegesen. Moszkva csak az 1999-ben indult második háború végére tudta bebiztosítani, hogy Csecsenföld Oroszország része maradjon.
A háború mindent letarolt, Groznijt leginkább a világháborús Sztálingrádhoz hasonlították. Itt volt a MÖSZ kinti központja, ahonnan az ACT tagjaként, az orosz pravoszláv egyházzal együttműködésben vitte segélyprogramját: a szomszédos régiókból szereztek tüzelőt, és alapvető élelmiszerekből álló segélycsomagot, majd juttatták el Csecsenföldre, ahol sokaknak a MÖSZ jelentette az egyetlen élelmiszerforrást.
A helyzetet ismerők szerint a helyiek respektálták a MÖSZ tevékenységét, amit a csecsen függetlenség eléréséhez nagyon közel került vezetéssel, Aszlan Maszhadov kormányával egyetértésben végeztek. Talán nem volt hátrány az sem, hogy Maszhadov 1981-ben Magyarországon szolgált az itt állomásozó szovjet hadsereg magas rangú tisztjeként.
Csakhogy a biztonság nem kizárólag Maszhadovékon múlt. A csecsen függetlenség kezdetben világi állam létrehozását célozta, de 1996-1997-re már egyre több vahabita szélsőséges jelent meg – például a szaúdi származású Amir ibn al-Hattab néven ismert hadúr –, akikre Maszhadovnak egyre kevesebb befolyása volt.
Egyre gyakoribbá váltak az emberrablások, már 1995-ben ejtették túszul váltságdíjat követelve nemzetközi szervezetek képviselőit, orvosokat, újságírókat, karitatív programok munkatársait, ENSZ-képviselőt.
Ebbe a sorba illett bele az is, amikor 20 fegyveres hatolt be a MÖSZ grozniji központjába, 1997 október 22--ről 23-ra virradó éjszaka, hogy elvigyék Dunajszkyt és a MÖSZ külsőseként alig egy héttel korábban érkezett Oláh Istvánt. Az oroszul nem tudó agronómus az általa kidolgozott programot vitte volna, amelynek célja Csecsenföld mezőgazdasági termelékenységének növelése volt. A szállásul szolgáló házban volt Hídvégi Ágnes is, a MÖSZ-nek dolgozó nőt azonban a fegyveresek békén hagyták. Mivel korábban ejtettek már nőt túszul, Hídvégit valószínűleg nem ez mentette meg a fogságtól, hanem talán inkább az, hogy a MÖSZ munkáját alapvetően elismerték a helyiek. Dunajszkyt viszont vinni akarták, és – ha már ott volt – vele együtt Oláhot is. Végül Hídvégi értesítette az EBESZ-t az emberrablásról. Őt még aznap kimenekítették Csecsenföldről.
„Hajnali három óra harminc perckor betörtek a lakásba, kirángattak minket az ágyból és elhurcoltak. Csak annyit mondtam nekik magyarul, hogy elég hamar eljöttek értünk” – mondta a Heteknek adott 1999. januári interjújában az akkor 49 éves Oláh. Csomagot nem vihettek magukkal, csak a rajtuk lévő ruhában mehettek – ez volt aztán rajtuk a következő kilenc hónapban. A fegyveresek lepedőt húztak a túszok fejére és egy autó csomagtartójába tuszkolva őket elhajtottak.
Az első nap belökték őket egy a föld alatti sötét lyukba.
Ebbe a pincébe fölülről egy csapóajtón keresztül lehetett bejutni, mikor ránk csukták, egy szőnyeget is tettek rá, így levegő is csak igen nehezen tudott bejönni.
Ablak sem volt, így végig teljes sötétségben voltunk” – mesélte szabadulása után Oláh.
„Hogy váltságdíjat kapjanak értünk” – magyarázta elrablásuk okát 2000-ben Dunajszky, amikor az Origo vendégszobájában az olvasók kérdéseire válaszolt. A férfi egy alkalommal arról beszélt, hogy egymillió dolláros váltságdíj fejében szabadultak ezt azonban a túszejtés idején hivatalban volt MSZP-SZDSZ kormány külügyminisztere visszautasította, mondván, az felhívás lett volna az emberrablóknak, hogy magyarokat érdemes elrabolni. Kovács László szavaiból azonban nem derült ki, hogy akkor mégis miért engedték el a foglyokat kilenc hónap után.
Mivel a kiszabadítás részletei még évtizedekig titkosítva vannak, nem ellenőrizhetők az állítások, bár az egymillió dolláros összeg túlzónak tűnik. Egy évvel korábban 200 ezer dollárt kértek a fegyveresek az Orvosok Határok Nélkül (MSF) két, Groznijban elrabolt munkatársáért. Hogy ott mi lett az egyezség, szintén nem tudni, a két orvos mindenesetre két hét múlva kiszabadult.
Igaz, később már voltak nagyobb követelések is, az 1999-ben a grozniji repülőtérről elhurcolt orosz rendőrségi vezérőrnagyért 15 millió dollárt kértek. Az akkor 52 éves Gennagyij Spigunt egy évvel később holtan találták egy csecsenföldi falu mellett.
A fegyveresek a MÖSZ műholdas telefonját is magukkal vitték, azon keresztül léptek kapcsolatba a szervezettel. A váltságdíj összegét közlő híváskor már a vonal budapesti végén a magyar titkosszolgálat emberei álltak. Ezután kezdődött a hónapokig tartó nemzetközi munka, de hogy ki, milyen szerepet játszott benne, azt nem lehet tudni. Az akkori cikkekből kiderült, hogy a szabadulás nem Maszhadovék révén valósult meg. Ez logikus is, ha vahabita fegyveresekről van szó, hiszen ők egyre inkább önállósították magukat. Moszkva lehetőségei is korlátozottak voltak akkoriban Csecsenföldön – elvégre Spigunt sem tudták kimenteni – , így ők is nehezen vihettek főszerepet a kiszabadítás megszervezésében. Erre utal az is, hogy orosz források szerint az akció után Moszkva is érdeklődött Budapesten a részletekről.
A legbefolyásosabb külföldi hadúr, a már említett al-Hattab szaúdi születésű volt, ő volt az egyetlen, aki önállóan, csak külföldiekből – zömmel az iszlám országokból, vagy nyugaton élő iszlám diaszpórákból érkező harcosokból – álló kétszáz fős csapatot tartott fenn Groznijban, ahol csecsen osztagokban további 800 külföldi szolgált 1995-ben. Brit újságírók szerint több emberrablás a szaúdi születésű al-Kaida vezér, Oszama bin Laden utasítására történt a kilencvenes évek végén Csecsenföldön. Elméletileg bármely ország, amelynek állampolgára Groznijban harcolt, titkosszolgálatai révén nyújthatott segítséget, szolgálhatott információval, közvetlenül vagy más országok szolgálatain keresztül ahhoz, hogy a magyar túszok kiszabadításról szóló tárgyalások ne akadjanak el.
Az idő haladt, és sejthető volt, hogy a fogság önmagában is életveszélyes lehet, még ha nem is feltétlenül akarják a fegyveresek megölni a túszokat, elvégre Dunajszkyt és Oláhot már hónapok óta a padló alatti gödörben tartották.
„Négy ilyen gödörben voltunk összesen. Volt olyan, amelyikben se fölállni, se kinyújtózkodni nem lehetett, olyan kicsi volt. Ez volt a legszörnyűbb, amit meg kellett tanulnunk, megszokni, ezt a szűk helyen való bezártságot. Az első napok, sőt még az első hónap után is azt hittem, hogy megőrülök, nem bírom ki ép ésszel, ép elmével.
De az ember sokkal többet kibír, mint amit akár csak elgondolni is képes. Borzasztó volt megszokni azt, hogy végig bilincsben tartottak minket. Egy egyméteres lánccal voltunk összebilincselve, mint két állat. Nekem a jobb kezemen, Gábornak a bal kezén volt a bilincs. Egy idő után ezt is megszoktuk.
– mesélte a már idézett Hetek-interjúban Oláh, akinek erőt adott az is, hogy otthon felesége és öt gyermeke várta.
Egy hónapig az égvilágon semmit sem mondtak nekünk, semmiről. Egy mukkot sem szóltak hozzánk, csak ütöttek
... Aztán pár hónap múlva egyszer csak azt mondták, hogy ez politika. ... Azt viszont láttam, hogy annak a könyörtelenségnek, ahogy velünk bántak, a politikához nem volt köze.” „Sokszor volt halálfélelmem. Néha szabályosan kínoztak minket.
A karácsony tiszteletére például brutálisan összevertek.
– emlékezett vissza Oláh, aki nagy szerencsének tartja, hogy nem választották el fogolytársától, mert így könnyebb volt egymásban tartani a lelket a legnagyobb szenvedések, verések, éhezés és fagy idején is.
„Öt kis szem krumplit kaptunk huszonnégy órára, s egy vagy nagyritkán két pohár teát. Az éhezést, azt nem tudtam megszokni soha. A hideget is nagyon nehezen. Volt, amikor kint mínusz harmincöt fok volt, ilyenkor a páránk odafagyott szépen a deszkára.”
275 napos fogságuk alatt próbálták megőrizni időérzéküket, mert ennek összezavarása is része a fogvatartottak megtörésének. Itt jól jött Oláh mezőgazdasági jártassága.
„Az összes madárhangról, amit hallottam, felismertem, hogy milyen madár. Ez valószínűleg szakmai ártalom, de most jól jött. Tudja, másképp dalol a cinke télen, másképp tavasszal, fészekrakás idején, és másképp dalol nyáron, amikor a fiókáit eteti.”
„Kezdetben nagyon durva és ellenséges bánásmódban volt részünk, ahogy az idő haladt, a közvetlenül velünk foglalkozó őrök és családtagjaik lassan megbarátkoztak velünk. De végesvégig szigorúan bántak velünk és egy pillanatra sem feledtették velünk, hogy kinek mi a szerepe” – mondta Dunajszky, aki szabadulása után másfél évvel arról beszélt, hogy kész lenne akár Csecsenföldre is visszamenve folytatni a munkát. (Kétmillió forint kártérítést kapott a MÖSZ-től, amellyel munkaviszonya megszűnt. Később bíróságra ment, de pert vesztett.) Mindezt annak ellenére mondta, hogy fogva tartói kisujjának két ujjpercét levágták.
A szoba padlóján egy deszkára helyezték az ujjamat, rá egy vadászkést, aztán egy kalapács-szerű eszközzel ráütöttek a késre egy hatalmasat.
Hozzá hasonlóan az emberség fontosságáról beszélt Oláh is, világossá téve, hogy a csecsen számára nem jelent egyet a bűnözővel.
„Isten ments, hogy általánosítsak. Nagyon szép föld a csecseneké, a Kaukázus csodálatos. Én abban hiszek, hogy minden népnek joga van a szép és emberi élethez, és törekszenek is rá.”
Oláh szerint miután fogva tartóik elengedték őket, rögtön magyaroknak adták át. Dunajszky csak orosz szóra emlékezett, viszont elmondta, hogy a legrövidebb úton, repülőn szállították őket haza.
A két magyar fogoly szerencsés szabadulása után három hónappal rabolták el az új-zélandi és a három brit mérnököt. Alig két hónappal később, 1998 decemberében fogva tartóik megölték őket. A 26, 42, 46 és 58 éves áldozatok levágott fejét Groznij mellett, egy út szélén találták meg.
Nyitókép: Budapest 1998. július 26. Oláh István (balra) és Dunajszky Gábor (jobbra), a kilenc hónapig Csecsenföldön fogvatartott túszok, sajtótájékoztatót tartanak a Külügyminisztériumban. (Kovács Attila/MTI)