„Ez itt olyan, mint nálatok a röszkei összecsapás volt” – mondta a horvát újságíró mellettem. A dombon álltunk, ahonnan ráláttunk a bosnyák–horvát határon kialakult frontvonalra. A kordon egyik oldalán álltak a rohamrendőrök, a túlsó felén pedig a menekültek csoportjai táboroztak. A migránsok azért foglalták el a határra vezető utat, hogy átengedjék őket Horvátországba. A helyzet tényleg hasonló volt a 2015-ös magyarországi felálláshoz, leszámítva, hogy minden lényeges vonatkozásában különbözött az akkori, végül terroristavádba torkolló esettől.
Már az alaphangulat más volt. Ha a rohamrendőrök nem támasztották volna a kordont, békés őszi tábornak tűnt volna a határátkelő környéke. A vöröslő fákkal borított dombok szelíden hajlottak a kanyargós út fölé, amelynek szélén 50-60 színes sátor állt. Az érkezésünk előtti nap egy tucat tüntető összecsapott a rendőrökkel, de az agressziónak most már nyoma sem volt. A szűrt délelőtti fényben kis csoportok üldögéltek a fűben, gyerekek játszottak, kígyózó füstcsóvák jelezték a tűzrakások helyét. Ráadásul csak 150-200 ember kempingezett a völgyben.
De a világ helyzete is nagyot fordult három év alatt. Már nem százezrek vannak úton. Egész Boszniában négyezer menekült tengődik. A határokat jobban őrzik, mint a válság előtt, a közhangulat pedig a hidegháborút idéző fagypontra süllyedt. Épeszű ember nem gondolhatja, hogy bárkit jó szándékból vagy erőszak hatására átengednek az EU kezdetét is jelentő horvát határon.
Mégis, a tábornyi ember már a negyedik napja demonstrál az átkelőhöz vezető úton.
Hirtelen gyerekek szaladnak ki a kordonon kívülre, hogy kézzel írt transzparenseket lengessenek az újságírók előtt: „EU segíts rajtunk”, „Éhezünk, orvosra van szükségünk”.
Mi ütött hirtelen ezekbe az emberekbe? Mire számított az a tucat tüntető, akik előző nap üvegeket hajigáltak a rohamrendőrökre? Újraéledt az évekkel ezelőtt kifulladt balkáni menekültútvonal?
A rohamrendőröket megkerülve, a dombok felől ereszkedünk alá, hogy a tüntetőktől tudjam meg, mik a követeléseik. „Azt akarjuk, hogy engedjenek át minket Horvátországba. Nem értjük, miért tartanak vissza minket, senki nem akar ott maradni. Németországba, Olaszországba, Franciaországba, Belgiumba akarunk menni” – mondta a sátrak közt a szürke kapucnis pulcsis férfi. „Mi nem erővel szeretnénk áttörni. Itt kivárjuk, amíg kinyílik a határ” – guggolt le, hogy folytassa a tűzrakást.
„Miből gondoljátok, hogy átengednek titeket?” – értetlenkedtem, amire bizakodva nézett fel rám. „Korábban is átengedték az embereket, azt hallottuk. Ha elég sokan vagyunk, Európa felfigyel ránk” – válaszolta, miközben egy koromtól fekete edényt helyezett a kövekre, hogy teát főzzön. Lelkesedése nyilvánvalóvá tette, hogy fogalma sincs az európai közhangulatról. Ez annyiban érthető volt, hogy Mohamed alig negyed éve jött el Szíriából. Európából eddig csak a határátkelési kísérleteiből kapott ízelítőt.
„Két játszmám volt eddig. Az elsőnél már mélyen benn jártunk Horvátországban, amikor a rendőrök elkaptak minket. Elvették tőlünk a pénzt és a mobilokat, majd húsz emberrel együtt bezártak minket egy kisbuszba. Alig kaptunk levegőt. Kivittek minket a határra, az erdőbe, a kezünkbe nyomtak egy sárga borítékot, hogy ezek az értékeink, és most menjünk abba az irányba, ott van Bosznia. Amikor átértünk, kinyitottuk a borítékot, amiben pénz nem volt, azt senkinek nem adták vissza. Ellopták a drágább telefonokat, amit visszaadtak, annak pedig összetörték az üvegét.” Több kérdésem is volt, de mielőtt feltehettem volna azokat, már folytatta:
A második játszmánk nyolc napja zajlott. Akkor már itt a határon elfogtak minket. Elvették a dolgainkat, és egyből vittek a zöldhatárra. Amikor kiértünk az erdőbe, egy zacskóban elénk dobták a mobilokat, majd ütni-verni kezdték az embereket gumibottal. Rohanni kezdtünk, vissza Boszniába. Ő elesett, azt hittem, meg fog halni, úgy verték
– lapogatta meg a mellette álló férfi vállát.
Végre szóhoz jutottam. „Mi az a játszma? És a rendőrök, illegálisan, a zöld határon küldenek vissza titeket, nem adnak át a bosnyák hatóságoknak?” Egyedül a rendőri brutalitás nem lepett meg. Tavaly már tudósítottam a horvát határon zajló jogsértésekről, amelyekre az ENSZ menekültügyi szervezete és a Human Rights Watch jelentései is felhívták a figyelmet.
„A játszma, a game. Így hívjuk itt, amikor megpróbálsz átjutni a határon. Olyan, mint egy szerencsejáték. Akit pedig elkapnak, azt a zöldhatáron zavarják vissza” – búcsúzott Mohamed, amikor felforrt a víz.
„Nekünk még csak egy játszmánk volt.” Az afgán fiú nem lepődött meg, amikor a game-ről kérdeztem. „A mobilom összetörték, és elvették 200 eurómat” – folytatta. Épp elmerült volna a részletekben, hogy miként szökött át egy kamion pótkereke fölé bújva, amikor kizökkentettem a kérdésemmel: „Miből gondolod, hogy Horvátország meg fogja nyitni a határait?”
„Európa készen áll, hogy befogadjon minket. Egyedül Németország és Franciaország zárta le a határait. Őket kell meggyőzni” – fejtegette olyan határozottam, mintha valami köztudott tényt idézne, nem teljes sületlenséget. Hiába kérdezgettem, nem derült ki, honnan szedte a minden elemében hamis információkat. „A táborban hallottam” – intett a háta mögé.
Elgyalogoltunk a táborig, hogy választ kapjak a zavaros helyzetre, de a helyszínen megfeledkeztem minden kérdésemről. A hivatalos bosnyák tábor egy sovány kutyákkal teli sintértelep után következett. A sáros területen nejlonból összetákolt kalyibák közt emberek, és az éhhalál szélén tengődő kutyák lézengtek. Füst és szarszag terjengett a levegőben.
A félhomályos sátorban, takarók alatt egy nagyobb család kuporgott. A kendős nők csendesen figyeltek, miközben a férfiak tört angolsággal tódították: „A BBC írta, hogy most tartanak egy konferenciát, és 50 százalék, hogy kinyitják a határokat” – bizonygatta a fiatal kurd férfi. Hiába tártam szét a kezem, hogy ilyenről nem hallottam, a társaságot nem lehetett kizökkenteni optimizmusából. Megbízható embertől hallották a hírt, mondták elnéző mosollyal.
Egyedül egy 17 éves pakisztáni fiú tűnt realistábbnak: „Azért kezdtek tüntetni az emberek, mert jön a tél. Hamarosan rettentő hideg lesz itt a hegyek közt. Ebben a táborban nem lehet túlélni a fagyokat” – mutatott körbe. „Nekem eddig két game-em volt. A másodiknál a barátaim tovább tudtak menni, csak engem kaptak el.” Talán a szökés emlékei miatt, de végül a vidám pakisztánin is elhatalmasodott a kollektív hallucináció. „Délután már én is megyek a határra tüntetni. Ki fogják nyitni a határt. Volt már ilyen, úgy hallottam.”
A reményt a tábor bejáratánál kifüggesztett közlemény sem tudta letörni. „Hamis információk terjedtek el, miszerint Horvátország meg fogja nyitni a határait – fogalmazott három nyelven is a szöveg. – Az illegális határátlépést nem fogja megengedni sem Horvátország, sem az EU szabályai” – olvastam. A hirdetőtábla alatt egy csontsovány kölyökkutya aludt összegömbölyödve, és akkor sem emelte fel a fejét a porból, amikor elindultunk vissza a határra.
A kordonok körül továbbra is kirándulós volt a hangulat. A bosnyák rendőrök és a menekültek ráérősen lézengtek, mintha senki nem azért lenne ott, hogy feloldja a válságot. A táborozókkal beszélgetve új, izgalmas tény kezdett kirajzolódni. Kiderült, hogy a menekültek legtöbbje az utóbbi fél évben indult el a hazájából. Nem olyanok rekedtek Boszniában, akik már évek óta hányódtak Európában. Az ENSZ statisztikáiból (lásd keretesünket) azonban tudható, hogy szó sincs újabb menekülthullámról.
A balkáni útvonal Görögországtól indul, és Magyarországon át fut Nyugat-Európa felé. A görög szigetekre a UNHCR statisztikái szerint a menekültválság csúcsa előtt egy évvel, 2014-ben 41 ezer ember érkezett a tengeren.
Idén eddig 26 500 új érkezőt regisztráltak, de az érkező menekültek száma már tavaly is csak 29 700 volt. A menekültválság csúcsán 856 ezer ember érkezett Görögországba.
2014-ben, tehát amikor még semmilyen nyoma nem volt a menekültválságnak, közel kétszer annyi ember vándorolt Európába a balkáni útvonalon, mint idén. A menekültválság csúcsán pedig harminckétszer ennyi ember okozott problémát.
A kép akkor kezdett összeállni, amikor a sajtó által elfoglalt dombra kapaszkodva szóba elegyedtem a UNHCR helyi munkatársával. „Ezeknek az embereknek nincs más választásuk, mint továbbmenni. Boszniában az összes tábor olyan, mint amit itt láttál. Embertelenek a körülmények. A hatóságok február óta azokat sem regisztrálják menekültként, akik nálunk adnák be a kérvényüket. Igaz, Boszniában senki nem is bántja őket. Egy hete itt táboroznak az úton, és nézd, a rendőrség nem nagyon izgatja magát” – morogta a férfi balkáni fatalizmussal.
Világossá vált a helyzet. A káoszt 2018-ban már nem a menekültek száma okozza. A folyamat így néz ki:
Bizarr helyzetet eredményezett a szigorodó közhangulat. Már a hatóságok azok, amelyek áthágják a törvényt: a zöldhatáron hajtják át a menekülteket, elveszik a pénzüket, és nem engedik, hogy menekültkérelmet adjanak be. A határzárat tehát inkább Európa rideg hozzáállása okozta, nem maguk a menekültek.
„Elfogtunk egy horvát állampolgárságú, de iráni származású férfit” – magyarázta a bosnyák rendőrség szóvivője a kamerák közt. „Már rég a látókörünkben volt. Kiderült, hogy ő terjesztette el a menekülttáborban, hogy át fogják engedni őket, ha kivonulnak a határra demonstrálni” – adott praktikusan egyszerű magyarázatot Sanela Dujković.
„Most, hogy elfogták, vége a patthelyzetnek? Megnyitják a határt?” – kérdeztem. A szóvivő legyintett. „A határ már most nyitva van, a bosnyák részről szabad a járás. A horvátok tartják zárva, mert őket zavarja, hogy itt táboroznak a migránsok” – zárta az interjút könnyeden a bosnyák szóvivő.
A bosnyák–horvát határ Maljevacnal még vasárnap este is zárva volt. Forrásaink szerint a hat napja tartó blokád már a helyiek közt is feszültséget okoz, mivel sokan itt járnak át dolgozni Horvátországba.