Hétfő este a Wizz Air 22:20-as járatával indultam volna haza Budapestre. Volna, merthogy a gép, ami velem és még legalább száz utastársammal együtt felszállt volna Milánó Malpensa repülőteréről, sosem gördült be a kapunk elé.
Még szeptemberben kinéztem és lefoglaltam magunknak egy utat: Budapestről elrepülünk Milánóba, onnan átvonatozunk Firenzébe, és ott annyi kultúrát szívunk be magunkba, amennyit nem szégyellünk. Palazzo Vecchio, Uffizi, Galleria dell'Accademia, Boboli-kert ésatöbbi. Végezetül az utolsó nap, tehát hétfőn, október 29-én vissza intercityvel Milánóba, ott megnézzük a Galleria Vittorio Emanuelét.
Nem számoltam azzal, hogy valami iszonyatosan ótvar ítéletidő lesz hétfőn Milánóban,
amiért egy hipergyors dóm-vágta után négy órán keresztül ülünk majd a Milano Centrale vasútállomás egyik éttermében prosciutto pizzát majszolva és minden sarokban wifit lopva.
Oké, este hatkor még a négyes vonat sem ment el el, de nem baj, a mi távunk alig háromnegyed órás, és csak a város A pontjából kell menni a B-be, nem nagy dolog, ez még a MÁV-nak is menne.
Szinte tizedmásodpercekre pontosan oda is értünk a reptérre, gyors csomagellenőrzés, és már bent is vagyunk. Bár az eső kint szakadt, a gépek szépen, futószalagon érkeztek és indultak, tehát azt gondoltam: sínen vagyunk, már csak
alig pár óra, és a saját ágyamban pont úgy gyűrhetem a fejem alá a kedvenc párnámat, ahogy szeretem.
20.50-kor feltűnt, hogy talán valami mégis hibádzhat a rendszerben: nem volt még kiírva, melyik beszállókapuhoz kellene fáradnunk. Fél óra múlva még mindig semmi, türelmetlen gyerekek szaladgáltak fel s alá, táblától szülőkig, hogy egy iskolakezdő elsős lelkesedésével informálják őket minden egyes betűről, amit a kijelzőn olvastak. Negyven körül aztán megérkezett a hőn áhított szám, és az utasok úgy özönlötték el a kaput, mintha épp ötszáz forint lenne egy kiló csirkemell a sarki boltban.
A mosolyok hamar lefagytak az arcokról, helyüket kéztördelések és ideges összepillantások vették át, amikor 22.20-kor, amikor a gépnek elvben már minimum gurulnia kellett volna a kifutópályán, még mindig ott toporogtunk a beszállókapu előtt, és csak egy kék ruhás nő járt körbe, hogy feltegye a matricát azokra a bőröndökre, amiket az utasok már nem vihetnek fel az utastérbe, főleg, mert nem vettek elsőbbségi jegyet maguknak.
Aztán a hír is megérkezett.
A gép, a mi gépünk, ami hazavinne engem a párnámhoz, még le se szállt a milánói reptéren,
fent köröz valahol,
mert az erős szél miatt egyszerűen nem tud lejönni.
Az aggodalmaskodó, néha asztalra csapó utasokat megnyugtatták, hogy nem, ez nem a járat törlését jelenti.
De azért mindenki keresett magának egy kényelmesnek ígérkező helyet, én megvettem a már majdnem záró büfé egyik hűtőben maradt sonkás-sajtos szendvicsét, hogy felkészítsem magam az előttem álló ínséges órákra a reptéren. Ekkor volt időm kicsit körbenézni utastársaim között.
Jobbára olaszok és magyarok, két fiatal amerikai lány, nagycsaládosok babakocsikkal, és egy német srác egyedül, aki valami Afrikával kapcsolatos dologról olvasott. Fel is jegyeztem fejben a könyv címét, hogy majd otthon megkeresem, de húsz perccel később persze az a három szó köddé vált a fejemben.
Ekkor ugyanis közölték: járatunk Torinóban szállt le Milánó helyett, és bár éjszakára elszállásolnak,
a hazajutást mindenki oldja meg maga.
Utóbbi váltotta ki a legnagyobb felháborodást: nem hallottuk, hogy felajánlották volna, hogy helyet foglalnak a következő járatok üres székeire. Nem mintha lenne üres szék. A következő napra, tehát keddre az a két induló járat azonnal betelt, a telefonok szinte felgyulladtak a fürge ujjak alatt.
Oké, akkor jön a matek. Hogy tudunk úgy átszállással eljutni haza, hogy a kártyámon levő pénz fedezze mindkettőnk jegyét? Hogy jutok el már éjszaka (ekkor már elmúlt éjfél) a Centrale állomásra, hogy sok pénzért átvonatozzak Bolognába, ahol a délután 2-kor induló járatra még pont van két hely? Ja, az már nem játszik, mire fizetnénk, már háromszoros árért, 209 euróért vehetném meg azokat. Akkor keressünk egyenesen haza vonatot. Nincs? Jó, Bécsbe is oké. De az megint 178 euró kettőnknek, és csak kedd este megy.
És még mindig csak Bécsben lennénk.
A Milánóban hagyott utasok teljesen kikészültek, sokan nem tudták, mitévők legyenek. Mert bár a Wizz Air azt mondja, visszatérítik a jegy árát, de mi van, ha nincs elég pénz épp a kártyámon, hogy megvegyem azt? Néhányan a minket terelgető nővel beszéltek erélyesen, aki persze nem tehet a dologról, próbálta előbb olaszul, majd angolul elmondani, amit ő tudott.
És az nem volt sok. A szálláson és a szomorú arcon kívül mást nem nyújtott.
Persze jött egy busz értünk, ami egy reptérhez közeli szállásra visz minket, de mi arra nem szálltunk fel. Volt ugyanis egy busz, ami Milánóból egyenesen a Népligetbe visz, velencei átszállással.
Szerencsére nem voltunk egyedül a kis kalandunkban, rajtunk kívül még öt magyar választotta a hajnali négyes velencei átszállással induló buszozást, amit megkönnyít, hogy legalább egyikünk beszél olaszul. Előbb taxiban gondolkodtunk a milánói Lampugnano buszállomásig, majd csak szétosztjuk azt a 105 eurós tarifát, de
ekkor épp beállt az aznapi utolsó busz,
ami a reptérről bevitt a városba, fejenként nyolc euróért.
Egy fiatal magyar sportcsapatot a Ryanair hagyott Milánóban. Hétfőn reggel jött volna haza Budapestre a gépük Bergamóból, de először csúszott a repülő indulása, aztán teljesen törölték a járatot. Az utasok közül voltak, akik más Budapestre tartó járatokon el tudtak jönni, de a gyerekek közül többen a reptéren maradtak, és egy közeli hotelben éjszakáztak. Kedden busszal megérkeztek Milánóba, és vonattal Bécsbe indulnak tovább, onnan hozzák majd haza őket Budapestre.
Így hát hajnali fél kettőkor azon kaptam magam, hogy egy buszra várok a reptéren, ami elvisz egy buszhoz, amivel két megállót megyek majd azért, hogy másfél órát várjak egy szélfútta, büfé vagy bármilyen zárt, fűtött helyiség nélküli, buszállomásnak nevezett placcon, hogy egy következő busz elvigyen Velencébe, ahol egy Meki sarkában megreggelizve felszálljak egy negyedik buszra, ami már megállás nélkül hazavisz Pestre.
A Velencébe tartó busz egyébként teljesen pontosan indult, és egyetlen előnye, hogy útközben láttam egy apró szelet Veronát és Padovát is, mert a busz ott is megállt. Útközben mindenki megpróbált kicsit végre aludni, de eleinte annyira sokan voltunk, hogy szinte lehetetlen volt bármilyen kényelmes pózt felvenni a pihenéshez.
Másfél órás kényelmes fapados kis út helyett
tizenhat órányi buszozással jutok majd haza.
A többiek szerint a Wizz Air ezt a kis utat már nem téríti meg (arról, hogy ilyenkor mi jár, itt lehet többet megtudni).
Amikor ezeket a sorokat írom, épp Velencében ülök, és még mindig tizenkét órányi út van előttem, és a családom összes tagja szépen lassan megtudja, hogy Juditka gépe nemhogy nem landolt már rég, hanem el sem indult. A busz reggel négykor indult Milánóból, este hétkor leszek Pesten.
Borítókép: Bakró-Nagy Ferenc / Index.