A liberálisok, nők, fiatalok, kisebbségek és általában véve a Donald Trump által a Fehér Ház díszletei között folytatott valóságshowból kiábrándult emberek megálljt parancsolnak az ámokfutásnak? A felelős konzervatívok megállítják a migránssimogató, az Amerikai Egyesült Államokat valamiféle katasztrofális szélsőbaloldali szocialista álomvilágba taszítani szándékozó libsiket?
Az amerikai média két fertályán nagyjából ez a kettő volt a keddi félidős törvényhozási választás nagy kérdése, és a válasz mindkettőre ugyanaz lett: igen is meg nem is. Egyfelől hiába harsogják a szalagcímek, hogy Trump hatalmas vereséget szenvedett, ez elég relatív.
A republikánusok ugyan vesztettek pozíciókból, de a párt és a Trump-elnökség a politikai rendszer feletti kontrollját tekintve nincs rosszabb helyzetben, mint Barack Obama (vagy Bill Clinton) volt két évvel megválasztása után.
A mostani eredmények még messze nem jelentik azt, hogy a Trump-korszaknak leáldozott volna, sőt. A republikánusok feltettek mindent egy megosztó, nyíltan egy szűk csoport érdekeit képviselő politikára, és (egyelőre) nem (teljesen) buktak bele.
Másfelől az is látszik, hogy még ha a Demokrata Párt sikerei messze nem voltak olyan elsöprőek, mint azt sokan várták, az amerikai politika valóban változik: Washington egyre kevésbé a fehér középkorú férfiak klubja. A politikai paletta sokszínűbbé válását és a balos eszmék iránti nyitottság növekedését nemcsak a most megválasztott jelöltek személye jelzi, mélyebbre túrva a különböző választási részadatokban és exit pollokban is az látszik, hogy hosszabb távon nem feltétlenül kifizetődő a republikánusok taktikája.
Kérdés persze, hogy a demokraták képesek lesznek-e tartós és összetartó koalíciót faragni az ideológiailag is egyre sokszínűbb, és az amerikai politikában egyre radikálisabbnak számító eszméket is megjelenítő pártjukból. Illetve hogy mihez tudnak kezdeni azzal a mérsékelt hatalommal, amit kedden megszereztek Trumppal szemben.
A mostani eredményekben, amelyekről részletesen is írtunk, (meg röviden is összefoglaltuk) mindkét oldal találhat biztató, de borús jeleket is. A Demokrata Párt nyolc év után újra többségbe került a törvényhozás alsóházában, a képviselőházban, tette mindezt
mind kulturális, mind etnikai, mind generációs szempontból minden eddiginél sokszínűbb jelöltekkel, és minden eddiginél baloldalibb kampánnyal, amelyben több jelölt is ingyenes egészségügyet, ingyenes oktatást és általában véve a szociális rendszer szélesítését, a gazdagok megadóztatását hirdette.
Demokrata színekben először lesz muszlim és őslakos női képviselő a házban; (ahogy az várható volt) bejutott a 29 éves, New Yorkban a jelöltségért folytatott előválasztáson nagy meglepetést okozó, balos populista Alexandria Ocasio-Cortez is, aki a képviselőház történetének legfiatalabb női tagja; Kolorádóban pedig az Egyesült Államok történetében először választottak meg nyíltan meleg kormányzót. Minden eddiginél jobban sikerült megszólítaniuk a fiatal választókat, és minden eddiginél több kampánypénzt szereztek kis adományokból, azaz a “néptől”.
A képviselőházi többségüknek köszönhetően a legtöbb közpolitikai területen meg fogják tudni akasztani Trumpot és republikánusokat, és számos új eszközt kapnak a Trump kormány tevékenységének ellenőrzésére, különböző vizsgálatok lefolytatására az elnök és körei piszkos ügyei kapcsán. Legnagyobb fegyverük pedig a költségvetés feletti kontroll lehet: ennek köszönhetően szűkre szabhatják majd, hogy mire költhet a kormány. Emellett természetesen saját elképzeléseik megvalósítására is teret kapnak: az egészségügy és az infrastruktúra-fejlesztés, valamint a kampányfinanszírozás kifehérítése terén tervezik az első lépéseket.
Ugyanakkor a demokraták által várt “kék hullám”, azaz a Trumpékat elsöprő népharag elég mérsékelten volt: a többség mérete elmaradt a várttól; a felsőházban, a szenátusban pedig még vesztettek is mandátumaik számából. Felemás volt a helyzet a kormányzóválasztások terén is: a demokraták két republikánus bástyát is bevettek, Kansasban és Wisconsinben is az ő jelöltjük nyert; ám Floridában, Ohióban és Iowában, három, a 2020-as elnökválasztás szempontjából kulcsfontosságú államban kikaptak.
ráadásul Több helyen is buktak a demokraták országosan sztárolt jelöltjei.
Például a nagy reményű demokraták Texasban és Georgia-ban is alulmaradtak. Leginkább pedig Florida ad okot borúra: ez a legnagyobb súlyú állam a hagyományos ingaállamok között, ám a jelek szerint az utóbbi időben elkezdett markánsabban a republikánus oldalra húzni, ami megnehezítheti a demokrata elnökjelöltek esélyeit. (Nagyot mentek viszont a Nagy Tavak környékén, ahol Trump meglepően jól szerepelt az elnökválasztáson.)
Az alsóház pedig önmagában elég sovány: a republikánus felsőház és az elnökség mellett ha valóban építeni, és nem csak ellentartani akarnak, akkor a demokraták a legtöbb ügyben kénytelenek lesznek alkudozni. Kérdés, hogy ez mennyire reális egy ilyen brutális kampány után. (Annak idején a republikánusok például könyörtelenül szívatták Barack Obamát, de hiába voltak jók a rombolásban, a legtöbb területen nem tudták megvalósítani saját elképzeléseiket.)
A republikánusok nemhogy megtartották, még növelték is többségüket a törvényhozás felsőházában, a szenátusban, tették mindezt úgy, hogy a független média nagyjából másfél éve Trump botrányaival van tele, a kampányban pedig hajlandóak voltak a konzervatív törzsszavazókon kívül nagyjából minden más társadalmi csoportba beleszállni. Az eddigi kétfős többségük a nem végleges eredmények alapján 6-8 mandátumnyira nőhet.
A felsőház feletti kontroll azt jelenti, hogy egy csomó területen továbbra is azt csinálnak, amit akarnak.
Sőt bizonyos szempontból könnyebb lett a dolguk: eddig több republikánus kezdeményezés azon bukott el, hogy egy-két szenátor (bizonyos partikuláris érdekek miatt) átállt a demokratákhoz. Az átállás lehetőségét az is csökkenti, hogy a republikánus frakció mindkét házban trumpistább lett: az elnök több fontos belső kritikusa nem szerzett új mandátumot, vagy nem is indult. A szenátus tagjait pedig a képviselőházzal szemben nem kettő, hanem hat évre választják, tehát a mostani konzervatív mandátumnyereségek hosszabb távon megmaradnak.
A legnagyobb súlya a szenátusi ügyek közül a miniszteri és életfogytig tartó bírói kinevezésének lehet, amelyeket a felsőháznak jóvá kell hagynia. A nagyobb többséggel könnyebbé válik az igazságszolgáltatás konzervatív irányba terelése, amely legutóbb a nemi erőszakkal megvádolt Brett Kavanaugh főbíró megválasztása kapcsán került elő: ha nagy botrányok árán is, de hosszú évekre bebiztosították, hogy a legfontosabb amerikai törvényszék konzervatív kezekben legyen.
És általánosságban is jelzésértékű, hogy jóval kisebbet buktak, mint az a Trump-kormány teljesítményéből következne: hiába a bő másfél év ámokfutás, a választási térképeken az ország közepe teljesen vörös maradt.
A szenátusi többség bővülése több fontos változást is hozhat a közeljövőben. Könnyebb lesz például kirúgni Jeff Sessions igazságügy-minisztert, akit Trump folyamatosan támad az oroszok választási manipulációja kapcsán folyó igazságügyi vizsgálat miatt. Őt eddig azért nem tudta eltakarítani, mert képtelen lett volna átverni egy hasonlóan erős konzervatív jelöltet a szenátuson. Hasonló a helyzet a többi kabinettag esetében is: a várakozások szerint hamarosan nagy személycserék jönnek a kormányban, és Trump az eddiginél jobbosabb miniszterekkel készül a 2020-as elnökválasztásra.
Ahogy fontos szempont egyes szövetségi szervek vezetői pozíciója is: például a Trump alatt korábbi olajlobbisták markaiba került, nevének és eredeti feladatának ellentmondva éghajlatváltozás elleni harcot aktívan szabotáló
környezetvédelmi ügynökség élére is új embert kell kinevezni, és egy vörös szenátus mellett jóval könnyebb lesz egy klímaváltozás-tagadót odatenni.
A világ számára jó hír lehet, hogy a republikánusok pozícióvesztése miatt Trump vélhetően többet kell majd, hogy belső ügyekkel foglalkozzon, ezért kevesebb ideje marad a világ különbözői részeivel hadakozni; és e tekintetben a demokrata képviselőház is szeretné megkötni az elnök kezét, még ha erre csak igen mérsékelt felhatalmazása is van.
Egyúttal azonban várhatóan távozik a kormányból a Trumpot eddig moderáló James Mattis védelmi miniszter, és a 2020-as kampány indulásával könnyen lehet, hogy ha otthon nem megy a szekér, az elnök a világgal szembeni keménykedéssel akar majd jó pontokat szerezni bázisánál.
Mindazonáltal a változások súlya azért nem biztos, hogy eget rengető lesz. A republikánusok eddig a választott szövetségi intézmények feletti teljes hatalmuk ellenére sem tudtak túl sokat elintézni kampányígéreteikből, és a képviselőház elvesztésével egész biztosan megbukott egy sor fontos témájuk: nem fogják tudni visszavonni Barack Obama egészségügyi reformját (ezt egyébként már több mint félszáz alkalommal próbálták meg), ahogy a bevándorlási törvények szigorítása és egy újabb adócsökkentés is lekerülhet az asztalról.
Az is tény, hogy a mostani szenátusi választások nem kedveztek a demokratáknak: a felsőházi helyeknek csak harmadát választották újra, ráadásul a 33-ból csak 8 volt republikánus szék. A demokraták eleve a hagyományos republikánus államokban vesztettek pozíciókat, ahol korábban nagyobb bravúrokkal tudtak csak nyerni. A következő voksoláson, 2020-ban könnyen elapadhat a többség.
Ezzel szemben a republikánusok arra is hivatkozhatnak, hogy végső soron nem történt semmi dráma: a félidős választások elbukása már-már természetes, Trump pedig nincs nehezebb helyzetben, mint Barack Obama vagy Bill Clinton volt elnöksége hasonló szakaszában. Obama és Clinton alatt a demokraták is elveszítették képviselőházi többségüket az első félidős választáson, és
George W. Bush kivételével (akinek népszerűsége a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után hirtelen megugrott) az elmúlt 80 évben szinte mindig vesztett székeket az új elnök pártja a félidőben. Sokan pedig ennek ellenére is nyertek az elnökválasztáson (például clinton vagy obama).
Bár ma ezt már sokan hajlamosak elfelejteni, annak idején Obama elnökségét is elég erős bírálatokkal indult: a baloldalnak nem volt elég balos, a jobboldalnak túl balos és túl fekete volt, a kisebb szavazási hajlandóságot mutató, de Obamára csak leszavazó rétegeknek meg pont nem hozta el azt a hatalmas változást, amit vártak tőle. Ebből a szempontból Trump helyzete annyira nem különbözik, még ha optikailag sokkal rosszabbul is néz ki.
Szintén sokáig lehet meg- és félremagyarázni a voksolás egyes részadatait.
Az amerikai politikában már hosszú évek óta tartja magát az a mondás, hogy hosszabb távon demográfiai okokból fenntarthatatlan a republikánusok szinte kizárólag a fehér konzervatívokra belőtt választási stratégiája. Ám az utóbbi évek alapján ez ha így is lesz, az nem ígérkezik gyors menetnek: nem kék hullám, legfeljebb kék árapály- vagy tengerszint-emelkedés várható, ahogy a New York Times is írta.
Bár sok helyen büntették a trumpista jelölteket, néhány republikánus pedig megelőző csapásként pont az elnöktől való távolságát hangoztatta a kampányban, a Trump-féle politika elutasítása messze nem volt elsöprő. Ahogy annak idején 2016-ban, az elnökválasztás előtt, úgy a republikánus elit nagy része most is úgy volt vele, és vélhetően 2020-ban is úgy lesz vele, hogy még ha gyakran vállalhatatlan is, mégis Trump jelenti a legjobb esélyüket a hatalomban maradásra.
Már csak azért is, mert Trump időközben annyira kirúgta a talajt a mérsékeltek alól, és annyira jobbra tolta a pártot, hogy innen nehéz lenne visszakormányozni. (Erről írt az Orbán-rendeszrt is gyakran bíráló Cas Mudde holland politológus is.) Sőt, vannak olyan kommentárok, amelyek szerint
a képviselőház elvesztése kifejezetten jól is jöhet Trumpnak, már ami a 2020-as választást illeti.
Azt még a mérsékeltebb republikánusok is kénytelenek elismerni, hogy az elnök a kormányzásban kevésbé hatékony, cserébe a bűnbak- és ellenségképzésben, a folyamatos verbális harcban és mozgósításban sokkal jobb teljesítményt nyújt. A bűnbakképzés és a harci hevület fenntartása pedig sokkal egyszerűbb lesz a következő két évben, demokrata párti többségű képviselőházzal szemben: Trump eddig, teljes republikánus törvényhozási kontroll mellett leginkább elképzelt ellenségekkel szemben hadakozott, most kapott magának valódi, hús vér ellenfeleket.
Annyiban választ adott a mostani voksolás az amerikai politika nagy kérdésére, hogy a két oldal közti szakadék láthatóan mélyül, és a nagy pártok befolyás szárnyai beásták magát a kultúrharcban elfoglalt pozícióikba: egyik oldalon a minden eddiginél sokszínűbb, liberálisabb és balosabb, de még mindig csak mértékkel balos demokraták; a másik oldalon az egyre inkább néhány kulcskérdés, elsősorban a bevándorlás köré tömörülő, és a liberális szociálpolitikával szemben nem engedő republikánusok. Az idő elvileg az előbbi csoportnak kedvez, de a jelek szerint a demográfiai változások jóval lassabbak.
A Trump-rendszer tehát nem dőlt meg, és még azt is korai lenne kijelenteni, hogy elkezdődtek volna a végnapjai: 2020-ig még nagyon sok minden változhat, miközben a mostani voksolás legalább annyi kérdést felvetett, mint amennyit megválaszolt. Ami biztos, hogy a fékek és ellensúlyok erősödtek Donald Trump és a Republikánus Párt számára: jóval nehezebb lesz az elnök és pártja dolga.
Ám ha csatát vesztettek is, a háború vége még messze van, és 2020-ig az a kérdés, hogy a demokrata és republikánus mérsékeltek képesek lesznek-e valamilyen szinten együttműködni, vagy a folytatódik az eddigi háborús mozgósítás, és még erőteljesebben beállnak a már eddig is épp elég szilárd ideológiai-politikai frontok. Az eddigi jelek szerint utóbbira van nagyobb esély.
adatvizualizáció: Szémann Tamás
(Borítókép: Barack Obama gratulál Donald Trumpnak a beiktatási ünnepségen Washingtonban 2017. január 20-án. Fotó: Chip Somodevilla / Getty Images Hungary)