Paradox módon Jemenben hiába vesztették életüket tízezrek, haláluk nem rázta meg a nemzetközi közvéleményt, de azután elég volt egyetlen gyilkosság, azóta a fél világ a polgárháborús országra és Szaúd-Arábia, valamint az Egyesült Arab Emírségek üzelmeire figyel.
A Hasogdzsi-gyilkosság persze csak a hab volt Mohamed bin Szalmán jogtiprásokból, terrorbombázásokból és kiéheztetésekből sütött tortáján. A jemeni háború tényezővé válásában az is közrejátszott, hogy 2018-ra (lehet, hogy csak egy időre) stabilizálódott a szíriai helyzet, és államként megszűnt létezni az Iszlám Állam is. Azaz a jemeni konfliktus lett az aktuális közel-keleti háború, melynek szörnyűségei sokkal könnyebben kerültek be a hírekbe, mint amikor Aleppó vagy Moszul ostromával kellett versenyezni a figyelemért.
Másfelől pedig a civil célpontok elleni – megdöbbentően cinikus és gyanúsan tendenciózus – bombázásokról, a blokád miatti iszonyatos éhínségről és az egymillió embert megfertőző koleráról szóló hírek szép lassan egymást erősítve rajzoltak ki egy olyan narratívát, ami a polgárháborút egy agresszív külföldi intervencióként írja le. Dzsamál Hasogdzsi legfelsőbb szinten elrendelt brutális meggyilkolása volt ennek az évek óta épülő narratívának a záróköve, ami összefogta és hitelesítette az összes elemét – hiszen ha egy rezsim képes puszta sértődésből egy esküvőjére készülő ellenzéki megfojtását és feldarabolását elrendelni, akkor nyilván kitelik tőle egy ország egészségügyi rendszerének lebombázása vagy tizenegynéhány millió ember halálra éheztetése is.
Ez a narratíva olyan erős, hogy már az évtizedes szaúdi–amerikai szövetségesi viszony is megsínylette. James Mattis hadügyminiszter nem kis rijádi felháborodást keltve lényegében utasította a szaúdiakat valamiféle fegyverszüneti megállapodás tető alá hozására, ráadásul beszüntette a szaúdi bombázók amerikai gépekkel végrehajtott légi utántöltését (ami azért nem fogja a földhöz vágni az F–15-ösöket, mivel a szomszédba kell átrepülniük, ráadásul volumenében is csekély jelentőségű támogatásról van szó). Ezeket a példátlan és nagy visszhangot kiváltó lépéseket viszont ellensúlyozták a Trump-kabinet többi miniszterének szövetségesi lojalitást hangsúlyozó, Mohamed herceget védelmébe vevő kijelentései, illetve annak a belengetése, hogy a Fehér Ház kész a terrorszervezetek közé sorolni az Öböl-országok helyi ellenfelét, a húszi katonai koalíciót.
Miközben a Fehér Ház egymásnak ellentmondó jelzéseket küldözget arról, mit is kellene kezdeni Jemennel, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek meglehetősen egyértelművé tette, hogy
ezt a háborút még mindig nem lezárni, hanem megnyerni akarja.
Az utóbbi hetekben az Öböl-országok által vezetett koalíció fokozta katonai erőfeszítéseit, hogy legalább a vörös-tengeri kikötőváros, Hodejda nyár óta tartó ostromának a végére pontot tegyen.
Ahogy Szíriában, úgy Jemenben is a figyelem elsősorban úgy általában a „szenvedés"-re, a „civilek"-re összpontosul, és nem olyan hangsúlyos az a tény, hogy voltaképpen kik és miért harcolnak egymással. Ez részben abból fakad, hogy a képlet rettentő bonyolult; évtizedekre, sőt évszázadokra visszamenő vallási-törzsi konfliktusok, regionális hatalmi játszmák, a töredezett államiság réseiben megtapadó terrorszervezetek alkotják. Ezt a képletet mi is többször igyekeztünk felvázolni, de ez a cikk most csak azzal a meglehetősen jól körülhatárolható ellenféllel foglalkozik, akiket az Öböl-országok által támogatott koalíció csaknem négy éve igyekszik már megtörni – de hiába.
Mert hiába a százszázalékos szaúdi légi fölény, a minimum 2:1 arányú számbeli túlerő, a Nyugatról megvásárolható legkorszerűbb haditechnika vagy az Egyesült Arab Emírségek részéről a profi zsoldosegységek bevetése, a koalíció nemcsak hogy nem tudta megsemmisíteni a húszi koalíciót, még a 2014-ben elfoglalt fővárost, Szanaát sem tudta visszafoglalni.
na de Mitől ilyen szívós a húszi katonai ellenállás?
Az Anszár Allah, azaz az Isten Frakciója, vagy ahogy 2004-ben meghalt főideológusuk után széles körben nevezik őket: a húszik igen sajátos formációt képeznek. Az Észak-Jement ezer éven keresztül uraló, a síiták egyik kevéssé domináns irányzatához tartozó Zaidi immamátus örököseinek számító helyi törzsek szövetségéről van szó, amelyeket a már említett alapító atya, Husszein Badr ad-Dín al-Húszi és fiai kovácsoltak alkuk és leszámolások során egységes (vagyis törzsi szinten egységesnek mondható) erővé.
De ezek a törzsek nem a kétezres években láttak először Kalasnyikovokat vagy külföldi intervenciós csapatokat. Jemen északi és déli régiója, a hegyvidék és a tengerpart közti háborúságok évszázados múltra tekintenek vissza, és a gerillaharc is vérükké vált a zaidi törzseknek. A hatvanas években például a mostanihoz igen hasonló háborút vívtak Nasszer Egyiptoma által támogatott republikánus frakció ellen. Érdekes módon akkor még a felekezeti különbségekre sem voltak annyira érzékenyek a vahabita szaúdiak, mert a konfliktusban – a britekkel együtt – a zaidi royalistákat támogatták, akik már akkor is igen szívósan harcoltak, és kivéreztették a 70 ezres, páncélosokkal és légierővel megerősített egyiptomi hadsereget.
A húszik szívós ellenállást kifejteni képes haderővé válása négy síkon zajlott le:
Egyfelől egyre nagyobb erőket voltak képesek mozgatni. Kezdetben 20-30 fős szakaszokkal végrehajtott rajtaütésekkel operáltak, és a kormánycsapatok elől rendszerint elrejtőztek. 2010-re azonban már több száz fős, páncélozott járművekkel és aknavetőkkel, vállról indítható rakétákkal ellátott zászlóaljakat is bevetettek; rajtaütéseiket pedig kiterjesztették a szomszédos szaúdi tartományra, Nadzsránra (ami 1934-ig Jemen részét képezte, és a mai napig is több síita felekezethez tartozó törzsnek ad otthont). 2014-re pedig már tízezrek álltak fegyverben.
Egyre komolyabb fegyverekre tettek szert. Irakhoz, Szíriához és Líbiához hasonlóan a húszik is számíthattak a reguláris hadseregre a fegyverellátásában. És nem csak azért, mert kifosztottak egy csomó bázist meg raktárat, hanem azért, mert a hadsereg elég korrupt intézmény ahhoz, hogy meg lehessen találni azokat a tiszteket, akik hajlandóak nagy tételben hadianyagot eladni az ellenfélnek is. Ráadásul nagyot lendített a húszikon a Száleh exelnökkel való szövetség, melynek segítségével 2014 őszén – nemzetközileg el nem ismert jogcímmel, de ez nem sokat vetett a latba - átvették az állami szervek irányítását, így rengeteg hadianyag jutott a kezükbe. A húszik az elmúlt években komoly fegyverrendszereket, például amerikai Vulkán forgó gépágyúkat, még a szovjet időkből származó T–55-ösöket és többfajta lövészpáncélost is bevetettek. A légierőre és a haditengerészetre viszont nem tudták rátenni a kezüket.
Fontos regionális szereplővé váltak. Bár a húszik a síita felekezeten belül más irányzatot vallanak, mint iráni, iraki, szíriai vagy libanoni hitsorsosaik, Teherán mégis igen korán felkarolta őket. És nem is elsősorban vallási szolidaritásból, hanem azért, mert általuk relatíve kevés ráfordítással tudott komoly nyomást gyakorolni a nagy ellenségre, Szaúd-Arábiára (Rijád a jemeni konfliktusban való lekötöttsége miatt lényegében elveszítette 2015 előtt igen jelentős szíriai befolyását). Azonban érdemes megjegyezni, annak ellenére, hogy az Öböl-országok és nyugati szövetségeseik a húszikat előszeretettel állítja be iráni bábokként, valószínűleg csak stratégiai szövetségről van szó; erre jó példa, hogy Teheránnak két kulcsfontosságú húzásról, a dél-jemeni (szerintük túl-)terjeszkedésről és a húszikkal szakító Száleh exelnök 2017-es kivégzéséről nem sikerült lebeszélnie szövetségeseit. Ennek ellenére tény, hogy Irán valóban jelentős mennyiségű hadianyaggal támogatja a húszikat, a jemeni blokádra vigyázó hadihajók többször is elfogtak kézifegyverekkel, aknavetőkkel, Katyusa rakétaindítókkal és Miság–2-es vállról indítható légvédelmi rakétákkal teli iráni hajókat, melyek a Vörös-tenger partján elfoglalt kikötőkbe, Midibe és Hodejdába igyekeztek.
A stratégiailag és méretre is legnagyobb tételt az iráni ballisztikus rakéták jelentik. A húszik a szanaái hatalomátvétel során is szert tettek néhány Scud rakétára, de Iránból több Burkan–2 típusú ballisztikus rakétát is kaptak, darabokra szedve, részben tengeri úton, részben a szomszédos Ománon keresztül az országba csempészve. Ezeket helyben szerelték össze, majd lőtték ki Rijádra és más szaúdi városokra (egyébként a húszik nagyjából mindent ráküldenek a szomszédjukra, ami repül és robban, Nadzsránra nagyjából 70 ezer különféle lövedék hullt le az elmúlt években – igaz, igen alacsony hatásfokkal, inkább csak a pszichológiai hadviselés eszközeként).
Egyre kifinomultabb a taktikai repertoár. Az iráni támogatás nemcsak az utánpótlás területén lökött nagyot a húszi hadigépezeten (a robbanó tengeri drónokról és szovjetekről másolt légvédelmi rakétarendszerekről nem is beszéltünk), hanem a kiképzés és a taktika területén is. Egy időben az iráni Forradalmi Gárda által működtetett, húszikkal megrakott repülőjáratok ingáztak Szanaa és Teherán között, de a legfontosabb nemzetközi iráni kliensszervezet, a Hezbollah kiképzői már több mint egy évtizede jelen vannak Jemenben. A kiképzők nemcsak a nehézfegyverek kezelését, hanem a gerillaharc finomabb fogásait, a (Hodejda jelenleg is folyó ostromában jól használható) városharcismereteiket is átadják szövetségeseiknek. Maguk a húszi azonban hangsúlyozzák, hogy a Hezbollahon kívül ők a Vietkongtól a Che Gauevaráig minden gerillaharcot gondosan tanulmányoztak, és igyekeznek leszűrni belőlük a tanulságokat.
A harci beszámolók és a húszi akciókhoz szervesen hozzátartozó videók alapján a húszik egy sor unortodox módszert vetnek be, például a tapadóbombákat, aláaknázott épületekből való mesterlövészkedést.
De a húszik nemcsak a taktikában, hanem a logisztikában és az álcázásban is kimagaslót képesek nyújtani, alacsony kibocsátású elektromos készülékekkel dolgoznak, valóságos árok- és alagútrendszert hoztak létre a hidaktól a kutakig porrá bombázott törzsterületeiken, a vádikkal szabdalt frontokon pedig az utánpótlást rakétavetőkkel lövik fel egy-egy nehezen megközelíthető harcálláspontra.
Opportunizmusuk természetesen egy sor olyan gyakorlatban is megvalósul, melyek nemzetközi konvenciókba ütköznek (mármint a szaúdi területek rakétázásán kívül):
Borítókép: Síita húszi fegyveresek járőröznek. Fotó: MTI/EPA/Jahja Arhab