Miután az izraeli kormány november közepén úgy döntött, hogy nem akar egy újabb gázai háborút, és ki nem mondott fegyverszünetet köt a Hamásszal, a döntés komoly koalíciós válságot eredményezett. Ugyanis a koalíció három pártja is nagy versenyben áll egymással a palesztinellenes szólamok és intézkedések területén, és a világi nacionalista Otthonunk Izrael elnöke, Avigdor Libermann ezt a döntés találta alkalmas ürügynek (azért ürügy, mert a kabinet egyhangúlag megszavazta a konfliktus de-eszkalációját) arra, hogy pártját kiléptesse a koalícióból, és ellenzéki pártként könnyebb helyzetből kezdje meg a kampányt a valamikor 2019-ben esedékes választásra.
Azért emeltem ki, hogy valamikor, mert távozásával a koalíció a szétesés szélére került. A Kneszetben az Otthonunk Izrael kiválásával minimális, 61-59-es többsége maradt az így is nem kevesebb mint öt pártra kiterjedő koalíciónak (tagja a Likudon kívül három vallásos jobboldali és egy világi jobbközép, de ők úgyis előkerülnek még), ráadásul Libermann nagy riválisa, a vallásos nacionalista Zsidó Haza élén álló ambiciózus Naftáli Bennett oktatási miniszter kijelentette, hogy pártja kilép a koalícióból, ha nem ő kapja meg a hagyományosan nagy presztízsű honvédelmi tárcát. Csakhogy közben két befolyásos Likud-politikus előállt azzal, hogy a miniszterelnök írásban tett ígéretet nekik, hogy ha megüresedik egy kulcstárca, akkor azt automatikusan ők kapják meg.
Netanjahu mégsem rántotta el a kormányt az ultimátumfokozatba kapcsoló Bennett elől, és végül a Zsidó Haza kanyarodott ki a frontális konfliktusból, és maradt a koalícióban. Azonban a miniszterelnök mintha egy kissé túlvállalta volna magát, mivel a koalíciós partner távozásával portfóliója két újabb tárcával gyarapodott, és mára övé lett
Az elképesztő hatalomkoncentráció persze nem lehet tartós állapot, de Netanjahu nem szokott sietni a tárcák kiosztásával. Hiszen amellett, hogy a külügyeket a 2015-ös kormányalakítása óta ő felügyeli, az egészségügyi minisztérium is már egy éve az ő kezében van (Jákob Litzman ultraortodox miniszter azután mondott le, miután egy kormányberuházás munkásai sabbat idején is dolgoztak).
A kulcstárcák odaítélésének lebegtetésével – és közben azok irányításával – saját mozgástere is növekedhet – igaz, a legfontosabb minisztérium esetében csak február 18-ig. A hadügyminiszter lemondásától számított harmadik hónap végéig ugyanis a törvények értelmében el kell döntenie, hogy formálisan is kinevezi-e önmagát hadügyminiszterré.
A mozgástérre azért is szüksége van, mivel Benjamin Netanjahura hatalmas politikai nyomás nehezedik. És nemcsak Izrael hagyományosan kényes katonai-biztonsági helyzete miatt, hanem azért is, mert ebben a rettentő megosztott országban minden napra jut legalább egy belpolitikai botrány vagy valamilyen elsimítandó konfliktus.
Megint kidőltek a korrupciós csontvázak. Pontosabban az ügyészség adó- és pénzügyi osztálya rámolta ki őket. A szervezet szerint ugyanis elég bizonyítékot gyűjtöttek Netanjahu ellen ahhoz, hogy a három, nyögvenyelősen feltárt bűnügyéből legalább egyben meginduljon a büntetőeljárás.
A vádemelésre még rá kell bólintania a legfőbb ügyésznek is. A csaknem egymilliárd forint értékű ajándékkosarak és a kedvező sajtómegjelenésért cserébe egy rivális újság tönkretételének ígérete önmagukban is elég gázosak, az utolsó dolog, amire Netanjahunak szüksége van, hogy számos meghallgatást követően a korrupciós ügyekben nem szívbajos bíróság előtt kelljen magyarázkodnia.
A hadsereg második embere kikelt a szélsőjobboldali uszítás ellen: a vezérkari főnök (nemsokára nyugdíjba vonuló) helyettese élesen kikelt a vallásos szélsőjobboldal vezetője, Naftáli Bennett ellen, aki a katonákat „megbéklyózó” jogi szemléletre vezette vissza a hadsereg Hamász elleni tehetetlenségét.
Egyébként a kormányt két héttel ezelőtt a hadsereg és a titkosszolgálat győzte meg egyesült erővel arról, hogy elégedjen meg a Hamász rakétatámadásaira adott válaszcsapással. Jair Golant felettese megrovásban részesítette, de azért az ügy mögött felsejlik egy olyan, a biztonsági szolgálatok és a populista politikusok közti törésvonal, mint az Egyesült Államokban (annak ellenére, hogy Izraelben óriási a politikai elit és a katonai elit közti átfedés).
Feszül a húr az ultraortodoxokkal: a legfelsőbb bíróság ugyanis már tavaly alkotmányellenesnek nevezte azt, hogy a hadsereg sorozásáról szóló törvény mentességet biztosított a legtöbb ultraortodox vallási iskolában (jesivában) tanuló fiatalnak, és a Knesszetnek december 2-ig kéne módosítani a törvényt. Ha ez nem történik meg, akkor a jelenlegi sorozási rendszer automatikusan érvényét veszti, és több ezer, eddig mentességet élvező fiatal találhatja magát egyenruhában, ami óriási botrányt váltana ki a Likud szövetségeseinek számító ultraortodox pártok soraiban (akik úgy tekintenek a tanoncokra, mint akik nem fegyverrel, hanem imákkal védik Izraelt).
A védelmi minisztérium tervezete egyéves szolgálatot írna elő a jesivatanoncoknak, és az állami támogatás megvonásával fenyegetné az emberhiánnyal küszködő hadseregben való szolgálatot bojkottáló vallási iskolákat. Netanjahu nagy dilemmája, hogy a tervezetet ugyan elvileg támogatnák a világi ellenzéki pártok, de elfogadása esetén háredi közösséghez tartozó miniszterei lemondanának, sőt, talán a koalícióból is kilépnének. Viszont Avichai Mandelbilt legfőbb ügyész arra figyelmeztette a kormányt, hogy ha a kormány nem üti nyélbe a Legfelsőbb Bíróság által előírt törvénymódosítást
akkor jogilag is kikényszeríthető az előrehozott választás.
Nem megy jól a kultúrharc sem: a koalíció legmérsékeltebb tagja, a jobbközép Mindannyian nevű pártjának képviselői jelezték, hogy nem fogják megszavazni Miri Regev kultuszminiszter törvényjavaslatát, mely megvonná az állami támogatást az „Izrael iránt nem elég lojális” filmektől. A nálunk is bemutatott Foxtrott című filmet is nacionalista alapon – a film mondanivalóját teljesen elvétve - kritizáló Regev Libermanéket próbálta meggyőzni, hogy hazafias alapon szavazzák meg a sokak szerint ideológiai cenzúrát bevezető törvényt, de a Otthonunk Izrael a parlamenti támogatást a halálbüntetés palesztin terroristákra való kiterjesztéséhez kötötte. Így végül kedden a tervezetet levették a Knesszet napirendjéről.
És még Netanjahu felesége is kavar: Sara Netanjahu ezúttal nem különcködéseivel tűnt fel, hanem azért, mert a tévében azt nyilatkozta, „elképedve hallotta”, hogy férje pártkoalíciója a Knesszetben leszavazta a nők elleni erőszakkal kapcsolatos vizsgálóbizottság felállítását. A miniszterelnök felesége egy bántalmazott nőknek alapított menedéket látogatva azzal próbálta mentegetni férjét, hogy „biztos nem volt teljesen tisztában a bizottság jelentőségével”, miközben a kormánykoalíció nem rejtette véka alá, hogy azért szavazott a kezdeményezés ellen, mert azt ellenzéki képviselők terjesztették be.
Ezt a rengeteg ügyet azért is soroltam fel, mert roppant tanulságos, hogy
nincs az a botránykoncentráció, ami meg tudná rengetni a koalíció újraválasztási esélyeit.
A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint különösen Bennett vallásos nacionalista pártja erősödött meg, a kormánykoalíció 66-54-os mandátumarányt is kivívhat magának a listás szavazással eldöntött választáson. A hagyományosan hektikus izraeli pártpolitika amúgy is meglehetősen stabilnak mutatkozik az elmúlt tíz évben (ennek legékesebb bizonyítéka az, hogy Netanjahu akár az egész ciklusát kitöltheti). A választások rendre azt mutatják, hogy a különféle árnyalatú szélsőjobboldali (ma már a Fideszhez igen hasonló Likud is ide tartozik) pártok a szavazók 45 százalékára számíthatnak, és ha csak a zsidó szavazókat nézzük, akkor ez az arány simán eléri az 55-60 százalékot. A többi szavazó a centrista és baloldali erők között oszcillál (és ugye ott van az arab pártszövetség, mely a harmadik legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkezik).
Ezt a törésvonalat csak pár százalékponttal tudják eltolni a különféle botrányok, és valószínűleg még az sem idéz elő forradalmi változást, ha végre valóban sorompóba áll a szétesett izraeli balközép Bajnai Gordonja, Benny Gantz. Mert bár a volt vezérkari főnök megítélése roppant pozitív, miniszterelnöknek jóval kevesebben tartják őt alkalmasnak. És mivel a közvélemény-kutatók rendszeresen kalkulálnak az ő részvételével is, a mérésekből az is kiderül, hogy egyelőre még egy őt a listája élére tévő Cionista Unió, netán egy általa alapított új párt sem tudná megtörni a Netanjahu-érát.
(Borítókép: Oded Balilty / AFP)