Oroszország legvéresebb kezű sorozatgyilkosát ítélték el hétfőn. Pedig az elmúlt ötven évben jócskán voltak olyanok, akik elképesztően sokáig öldököltek, de Mihail Popkov 81 halottja – egy férfi kivételével mind fiatal nő volt – mindenen túltett. Az 54 éves egykori rendőr életét azonban nem nagyon befolyásolja a hétfői ítélet: 2015-ben 22 nő halála miatt már életfogytiglanra ítélték, így a most 59 gyilkosság nyomán kiszabott ítélet már nem oszt, nem szoroz. Leszámítva, hogy elveszítheti 24 ezer rubeles – 110 ezer forintos – nyugdíját, mivel valamilyen oknál fogva csak a mostani ítélet után fosztották meg tiszthelyettesi rangjától.
Popkov 1992-től dolgozott a rendőrségen, munkájára nem volt panasz, rendőrtársai, ismerősei jó véleménnyel voltak a nős, egygyermekes férfiról. Annyira, hogy még a becenév is ráragadt: Mosolygós Misa. Ezért is keltett meglepetést, hogy 1999-ben tiszthelyettesi rangban leszerelt a rendőrségtől. Állítólag volt egy ügye, megvert egy előállított férfit, ezért váltak meg tőle, de békében: a szabályok szerint ekkor már nyugdíjra jogosult a különböző szorzókkal húsz évnek beszámított szolgálati idővel. Ezután taxizgatott és sírásást is vállalt.
Leszerelésekor már hét éve biztosan gyilkolt, nem egyszer szolgálatban, úgy, hogy utána ő maga is kiment helyszínelni. A mosoly ezen a felvételen is ott ül az arcán, ahogyan beszámol egy kettős gyilkosságról. (Ilyenből öt is volt.)
Hiába gyűltek a lemeztelenített holttestek a Bajkál-tóból eredő Angara folyó mellett 70 éve alapított, 230 ezres város három külterületi részén, erdős, bokros részeken, temetőkben, a hatóságok nem siettek összekötni az ügyeket. Ennek több oka volt: a Szovjetunió széthullásával látványosan megnőtt a gyilkosságok száma – az 1987-es 6,5-ről 2001-re 23-ra nőtt százezer lakosra vetítve – és a dél-szibériai térség egyébként is a fekete lista élén volt. „170 gyilkossági ügyünk volt csak 1999-ben” – mondta az 1998 és 2001 között az angarszki rendőrségen dolgozó Andrej Sesztopalov, jelezve, mennyire volt tragikus a biztonsági helyzet a térségben.
De lehetett benne szándékosság is: nem csak azért nem kötötték össze az eseteket, mert még élt a szovjet hatósági reflex, amely szerint a szocialista világban nincsenek sorozatgyilkosok – ez a hozzáállás sok gyerek életébe került a 80-as években, Andrej Csikatyilo mészárlása idején –, de azért sem, mert ha az eseteket hivatalosan is sorozatgyilkosságként kezelték volna, akkor szövetségi hatáskörbe kerül, az ügyet Moszkvából is figyelemmel kísérik, és a helyi rendőrségtől részletes beszámolókat várnak. Az ittasan megölt nők miatt – néhányukat máig nem azonosították – ezt a figyelmet inkább nem akarta magára vonni az Irkutszk megyei rendőrség.
Meg is tudták magyarázni: az áldozatokat hol késsel – abból is többfélével –, hol baltával, csavarhúzóval, árral ölték meg, volt, hogy megfojtották és csak utána kaszabolták le. Különböző módszerek, tehát különböző elkövetők.
Más kérdés, hogy az áldozatok nagy többsége fiatal, 17–28 év közötti nő volt – a négy idősebb áldozat sem volt több 40 évnél – egy kivételével mindnél közepes-magas véralkoholszinet mutattak ki, a nyomok alapján mindet autóval vitték a gyilkosság helyszínére, és csaknem mindet éles vagy hegyes tárggyal ölték meg. És többnyire meg is erőszakolták őket (igaz, ezt Popkov tagadja, állítása szerint a szex erőszak nélkül történt, nem is mindegyik áldozattal került rá sor.)
Ha nagyon nem is igyekezett a rendőrség, így is majdnem az ölükbe hullt a dicsőség, hogy kézre kerítik a sorozatgyilkost. Egy lány ugyanis túlélte Popkov támadását. Őt is úgy cserkészte be, mint a többi nőt, akik általában egyedül mentek haza éjszaka a szórakozóhelyről: felajánlotta neki, hogy hazaviszi. Sok nőt egyébként rendőrként, egyenruhában, alkalmanként rendőrautóval, tényleg haza is vitt, udvariasan felsegítette őket, és aztán folytatta a járőrözést.
Szvetlanát nem vitte haza, hanem egy elhagyott részre autózott vele, többször megütötte. Valamiért nem szúrta le, az eszméletét vesztett nőt halottnak gondolva magára hagyta. A nő a kórházban tért magához, ahol személyleírást adott, rendőrről és rendőrautóról beszélt, végül Popkovot azonosította is. Mégsem történt semmi, elég volt, hogy Popkov felesége alibit biztosított.
Popkov felesége egy talk-show-ban a 2015-ös életfogytiglani ítélet után azt mondta: nem hiszi, hogy férje ölt, észrevette volna, márpedig neki és a lányának sohasem ártott. (Az asszony és tanítónőként dolgozó lánya a második ítélet után már elköltöztek Angarszkból.)
Az asszony a műsorban egy fontos részletről beszélt: elismerte, hogy megcsalta férjét 1993-ban, de szerinte férje megbocsátott neki, mert sosem említette még egyszer az ügyet. Ám nem lehet kizárni, hogy a gyilkos ösztönök elszabadításában ez is szerepet játszott. Igaz, csak az első ítéletekor estek az áldozatok 1994 és 2000 közé, a második ítélet már 1992 és 2012 közötti gyilkosságokra vonatkozott, tehát az említett megcsalás előtt is ölt Popkov.
Szvetlana ügyével nem is nagyon foglalkozott a rendőrség, csak az áldozat anyjának folyamatos közbenjárására sikerült elérni, hogy valóban nyomozzanak az ügyben. Igaz, végül a rendőrség nem jutott semmire.
2000 nyarán azonban már talán jutott volna, ekkor vette kézbe a gyilkosságokat a döglött ügyekért felelős Nyikolaj Kitajev, és hamar arra jutott, hogy a korábbi vizsgálat nagyon felszínes volt. Ő már gyanította, hogy a rendőrséggel valamilyen kapcsolatban állhat a gyilkos, és Szvetlana vallomását is elővette. Fél év múlva azonban Kitajevet elbocsátották, és a nyomozás bő egy évre megint leállt.
Csak akkor került elő ismét, amikor Kitajev interjút adott. Ezután a belügyminiszter is kiemeltként kezelte az ügyet, mégis nyolc év kellett, mire a holttesteken talált nyál- és spermaminták alapján – ami korábban is elég egyértelműen összeköthette volna az ügyeket – célegyenesbe jutottak. A csaknem hatszáz gyanúsított körét így nem volt nehéz tovább szűkíteni, végül Popkov mintája egyértelműen igazolta, hogy ő ölte meg a 22 nőt.
Popkov adott interjút, volt, hogy írásban, de egy esetben személyesen is. A Meduza.io újságírója hosszas beszélgetés után jutott el a gyilkosságokig, amelyekről a férfi egészen szenvtelenül beszélt.
Beszélt arról, hogy megcsalta a felesége, de azt állította, hogy az ügyet lerendezte. Vagy talán mégsem:
„Ez csak a jéghegy csúcsa, erről beszél a sajtó, én meg nem ellenkezem... De gondolom, mélyebb oka lehet (annak, amiket tettem) – És nem segít senki kikutatni az okot? – Ki segítene, vannak talán ilyen szakemberek – Hogyne. – Hát, én ilyennel nem találkoztam. Na és, ha rájövök, mi volt az ok? Leírják a tankönyvekben... Ezzel a gyakorlatban akkor sem tudnak kezdeni semmit. ”
Arról is beszélt, hogy bizony a nőknek otthon a helyük, főleg, ha kapcsolatban élnek, nem kószálhatnak, mulathatnak éjszaka egyedül.
„Persze, nem nekem kell eldöntenem, ki éljen, ki nem... Amit tettem, nem helyes, sem a büntetőjog, sem a hagyományok szempontjából... Persze vannak országok, ahol megkövezik az ilyen nőket, de ha ilyen országban élnék, ez akkor se lenne mentség.”
„Amit tettem, arra nem jó szó az élvezet. Inkább a félelem legyőzése.”
„Pánik, félelem, rémület. Ne adj' isten, valaki meglátott...”
„Ha ilyet műveltem, nem vagyok normális, de nyilván az vagyok, ha egyszer felelősséget viselek érte.”
„Odavágsz egy kalapáccsal. Egy pillanat és vége. Na jó, még egyszer ütsz, ezek másodpercek csak... Félelem volt, de idővel egyre kevesebb. – De minek kellett ezt megtenni ennyiszer? – Nem tudom. Ezt nem tudom megmagyarázni.”
A minták alapján egyedül volt, bár a már idézett egykori angarszki rendőr, Sesztopalov azt feltételezi, hogy tettestársa is lehetett, legalábbis 1999-ig. A rendőr szerint ez a társ épp az 1999-ben megölt rendőr lehetett, aki valószínűleg Popkov egyetlen férfi áldozata volt.
A gyilkos csak fokozatosan ismerte be a 22 gyilkosságot a 2015-ös ítélet előtt. A további 59 esetről csak ezután kezdett beszélni.
„Ez egy kisebb falura elég ember, nem lehet ennyit megölni észrevétlenül egyetlen embernek egy városban” – nyilatkozta még tavaly a Moszkovszkij Komszomolecnek egy nyugdíjas nyomozó. Igaz, Kalinyicsenko azért több ennél, elvégre ő tartóztatta le az 53 embert, köztük 34 gyereket legyilkoló pedofil nekroszadista Csikatyilót.
Mégis úgy véli, Popkov vallomása mögött másról lehet szó:
Ennek ellentmond Popkov részletes vallomása és az a tény, hogy tíz eltűnt esetében a holttestet is megmutatta.
Ennek nem mond ellent semmi, csak épp nem zárja ki, hogy a gyilkosságokat valóban elkövette. Igaz, sok ügyben valóban Popkov szava volt a döntő, sok esetben a 90-es években felszínesen végzett helyszínelések utáni bűnjelek egyszerűen eltűntek.
Így lehet, hogy gyilkosságból kevesebb volt, mint 81, de az is lehet, hogy sokkal több: a rendőrévek utáni taxizós, sírásós mellékálláson túl, rendszeresen autókat hozott eladásra Vlagyivosztokból. (Popkov nagyon kedvelte a japán autókat, a jobb kormányos kocsik egyébként is nagyon elterjedtek Oroszország távol-keleti részén.) Márpedig a négyezer kilométeres út hat megyén visz keresztül, és bőven vannak eltűntként számon tartottak és felderítetlen gyilkosságok. Igaz, Popkov eddig nem jött elő azzal, hogy máshol is ölt volna.
A beismerések ellenére a nagyrészt zárt eljárásban folyt per során Popkov nem mutatott megbánást. Viszont azt tervezte az első ítélete után, hogy 60 éves korában majd bocsánatot kérve amnesztiáért folyamodik Vlagyimir Putyinhoz. Más kérdés, hogy az elnöki kegyelemre már akkor sem volt esélye, a hétfői ítélet után pedig semmi realitása nincs: Popkov a börtönben fog meghalni.