Mindenki lepadlózott Donald Trump – a CNN-en előzetesen megszellőztetett - bejelentésén, miszerint az Egyesült Államok kivonja Szíriában állomásozó csapatait. Az elnök tweetjében szűkszavúan így magyarázta a döntést:
Szíriában legyőztük az Iszlám Államot, az egyetlen okot, amiért jelen vagyunk [az országban] Trump-elnökség alatt.
A Reuters szerint a csapatok kivonása 60-100 nap alatt végbe fog menni, de a Fehér Ház egyelőre elzárkózott a menetrend megismertetésétől, viszont leismerte, hogy
a légitámadásokat már csütörtökön leállították.
A konkrétumoktól annál is inkább tartózkodnak, mivel alig került nyilvánosságra a lépés, máris heves támadások érték – méghozzá leginkább Trump saját pártjából.
A Szenátus szerdai ülésén a Trump eddigi Szíria-politikájával alapvetően elégedett héják, például az elnökhöz igen lojális Lindsey Graham, vagy az elnökhöz sokkal kevésbé lojális Marco Rubio óriási hibának minősítették a húzást, mindketten vitatták az elnök diagnózisát, miszerint az IS ellen 2014-ben kezdett Operation Inherent Resolve befejezettnek tekinthető.
Graham például "Obama-szintű hiba"-ként írta le a csapatkivonást, márpedig egy Obama-párhuzamnál kevés dologgal lehet durvábban beleszállni a közismerten Obama-komplexusos elnökbe. De nem csak a kongresszusi republikánusok borultak ki látványosan, hanem John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó is hevesen ellenezte a lépést, igaz, amint látni fogjuk, ő más okból.
Az Egyesült Államok koalíciós partnerei is megütközve fogadták a lépést, Franciaország és Nagy-Britannia is leszögezte, hogy ők maradnak, mert "Továbbra is létfontosságú az Iszlám Állam elleni küzdelem". Az amerikai csapatok által támogatott/védett Szíriai Demokratikus Erők (SDF) vezetése "hátba szúrásnak" minősítette a kivonásról szóló döntést, és csütörtökön kurdok százai özönlöttek az amerikai bázisokhoz, hogy a katonák maradásáért tüntessenek. Vlagyimir Putyin, aki szóban már rengetegszer kivonta Szíriában harcoló katonáit, viszont üdvözölte "Donald" döntését.
Miután Trump aludt egyet a saját maga kavarta viharra, még önmagához képest is meredek tweet-áradatot zúdított kritikusaira, ezekben azt fejtegette, hogy a FAKE NEWS állításai ellenére Irán, Oroszország, Szíria és még sokan mások nem örülnek az amerikaiak távozásának, "mert így egyedül kell harcolniuk az IS ellen" [akit akkor mégsem győztek le?]. A USA pedig nem akar rengeteg élet feláldozásával és trillió dollárnyi pénz elköltésével a Közel-Kelet csendőrévé válni; Trump leszögezte, hogy elege volt az elesett amerikaiak családjainak írt részvétlevelekből [2014 óta pontosan öt amerikai halt meg Szíriában, ebből három balesetben].
Mielőtt rákanyarodnánk a döntés furcsaságaira, érdemes összefoglalni, tulajdonképpen milyen amerikaiak vannak Szíriában, és mit keresnek ott, ugyanis ez a legkevésbé sem egyértelmű. Az USA alapvetően távol tartotta magát a szíriai polgárháborúba való közvetlen beavatkozástól, bár egyes, mérsékelt (vagy annak vélt) ellenzéki milíciákat felszereléssel és kiképzéssel támogatott.
Obama annyira nem akarta megégetni magát a bonyolult konfliktussal, hogy még Aszad 2013-as borzalmas gútai vegyifegyver-támadását is megtorlás nélkül hagyta (ellentétben Trumppal, aki kétszer is nagyon korlátozott csapásokat rendelt el). A polgárháborúban megerősödő dzsihadistákat viszont a globális terror elleni háború jegyében állandóan bombázta; előbb csak az al-Káida szíriai szárnyát, később az al-Káida leágazásának tekinthető Iszlám Államot is. Az IS azonban új szintet képviselt a dzsihádban, és 2014-től az ellene folytatott harc is új szintre lépett.
Az USA egy nemzetközi koalíció élén nem csak a levegőből támadta a Kalifátust, hanem a szárazföldön is – támadta volna. Csakhogy miközben Irakban a harcokra ott volt a hadsereg, addig Szíriában a hadsereg Aszad irányítása alatt állt, és le volt kötve az ellenzék elleni harcokban; az Iszlám Állam ezért néha egyenesen kapóra jött neki. Az ellenzék hasonló cipőben járt, azzal a különbséggel, hogy erőinek jelentős részét az IS hónapok alatt lerohanta, kisebb részét pedig beolvasztotta.
A helyzet akkor változott meg, amikor a dzsihadisták Észak-Szíriában szembe kerültek a kurdokkal, akik Kobani alatt hősies, a világ szimpátiáját (méltán) kivívó harcban megállították a Kalifátus terjeszkedését, majd pedig offenzívába váltottak. Innentől kezdve megvolt a nyugati koalíciós céloknak megfelelő szövetséges, aki tud és hajlandó az Iszlám Állam ellen harcolni. A probléma eleinte leginkább az volt, hogy a kurd milícia, a Népi Védelmi Egységek a törökországi Kurd Munkapárt testvérszervezete, amit pedig az USA is terrorszervezetként jegyez.
De azután egy kurd etnikumon túlmutató ernyőszervezet, a Szíriai Demokratikus Erők megalapításával 2015-től ez az intézményi probléma is megoldódott, és az Északkelet-Szíriát lassan, de magabiztosan visszafoglaló kurdokhoz ömlöttek az amerikai fegyverek, a kommunikációs eszközök és a járművek. És amint Rojavában (a kurd autonóm területen) stabilizálódott a helyzet, az USA elkezdett légibázisokat építeni a félsivatagba, és egyre több különleges alakulatot, kiképzőt és tanácsadót küldött az SDF-hez. Az amerikai katonák létszáma 250-ről 500-ra, majd 2000-re nőtt, de a teljes állomány akár 4000 főt is kitehet. Amerikaiak kizárólag az SDF által ellenőrzött Északkelet-Szíriában állomásoznak, az ország polgárháborús területeit mindig is kerülték, egyedül a jordán határhoz közeli Tanf városkájában lehet még amerikaiakat találni, ők nem elsősorban a dzsihadistákat, hanem az iráni csapatmozgásokat kísérik figyelemmel.
Trump döntése nem véletlenül váltott ki ilyen heves reakciókat, mivel diplomáciai és védelempolitikai szempontból semmi értelme nincs:
1. Nincs összhangban a dzsihadisták helyzetéről alkotott amerikai képpel. A Kalifátus valóban elveszítette 2014-ben ellenőrzött területeinek 95 százalékát, ezzel együtt képességét az államszerű működésre. De ez már 2017-ben sem volt másként, még akkor is, ha utolsó szíriai városát, az ország keleti csücskében, az iraki határtól nem messze található Hadzsint pénteken ürítette ki. Parancsnoki hierarchiája és belső kommunikációja is összeomlott, de a kalifa, Abu Bakr al-Bagdadi valószínűleg még mindig életben van, és csak Szíriában még mindig legalább 2500 harcosa maradt (egy augusztusi Pentagon-jelentés 14 500 szíriai IS-harcost becsült, de ez a szám nagy fölélövésnek tűnik). Az Iszlám Állam ráadásul megőrizte cselekvőképességét, még ha inkább a terrortámadások szintjén: Irakban egyre sűrűbben hajtanak végre merényleteket, és volt fővárosukban, a szíriai Rakkában is pont Trump tweetje előtt pár perccel robbantottak.
Az amerikai elképzelések szerint a régió biztonságát hosszabb távon egy 40 ezer fős helyi rendvédelmi erőnek kéne szavatolnia, ennek a hadtestnek azonban csak a 20 százalékát sikerült eddig kiképezni. Azaz az Egyesült Államok megdöbbentő módon 10 éven belül már másodjára követheti el azt a hibát, hogy félbehagy egy átfogó terrorellenes hadműveletet, és másodjára is ugyanazt a terrorszervezetet engedi levegőhöz - a 2011-es iraki kivonulás után kevesebb mint két és fél évvel már újra amerikai katonákat kellett küldeni az országba a soha nem látott erővel újjáéledt al-Káida ellen.
2. Nincs összhangban Trump saját stratégiai célkitűzéseivel. A szíriai amerikai kontingenst Trump már 2017-ben ki akarta vonni, de utána jött a hán sejkúni vegyifegyveres támadás, és utána a kérdés teljesen lekerült a napirendről. Onnantól kezdve ugyanis az amerikai csapatokra már nem csak antiterrorista különítményként tekintett a kormányzat, hanem egy Aszadot, és a szíriai diktátor iráni/orosz irányítóit sakkban tartó erőként. John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó, és James F. Jeffrey szíria-ügyi elnöki különmegbízott is nagyon határozottan állították, hogy Szíriában addig maradnak az amerikai katonák, ameddig ki nem vonulnak az irániak.
Azaz miután az USA szembesült azzal a ténnyel, hogy Aszadot nem sikerült megbuktatni, és az általa valaha támogatott összes ellenzéki milícia vagy radikalizálódott, vagy felmorzsolódott, vagy török zsoldba állt, úgy döntött, hogy legalább egy minimális befolyási övezetet fenntart, melyen keresztül
csekély katonai erővel is mérséklő erővel hathat az orosz és iráni törekvésekre
És több incidens is bizonyítja, hogy a Pentagon helyesen kalkulált. A csapatkivonással Trump az Egyesült Államok egy fontos, a hatályos nemzetbiztonsági stratégiában is rögzített célkitűzésének (Irán hatalmi szférájának visszaszorítása) tesz keresztbe.
3. Nincs összhangban a szövetségi politikájával. Miután a Kalifátus összeomlott, az irániak elrettentésén túl a szíriai jelenlét még egy fontos, de soha ki nem mondott dimenzióval bővült. Az amerikai katonák jelenlétükkel akadályozták meg azt, hogy egyik szövetségesük, Törökország megtámadja a másik szövetségesüket, a kurdok által gründolt Szíriai Demokratikus Föderációt, ugyanis még a nagy tétekben játszó Erdoğan sem kockáztathatja meg, hogy a kurdokkal együtt véletlenül amerikai katonákat is lebombázzon.
A kivonással a fegyvernyugvás biztosítéka is eltűnik. A kurdok "hátbaszúrása" azért is lehet óriási öngól, mivel a törököktől (joggal) rettegő autonóm alakulatot az Aszad-rezsimmel való kiegyezésre kényszerítheti; egyes hírek - egyelőre még csak híresztelések - szerint az SDF máris tárgyalásokba kezdett Damaszkusszal a korábban még fegyverrel védett deir ezzóri gázmezők átadásáról.
Ha Trump kaotikusnak tűnő döntése mögött racionális indokokat keresünk, akkor érdemes a török szálon elindulni. Ugyanis, ahogy arról írtunk, Recep Tayyip Erdoğan a Hasogdzsi-gyilkossággal olyan aduhoz jutott, amivel megnövelte alkuerejét az Egyesült Államokkal szemben. A szaúdi különítmény által az isztambuli főkonzulátuson elkövetett gyilkosságról hónapok óta csepegtetik a török hatóságok a vérfagyasztó részleteket, és minden egyes hír felett ott lebeg a ki nem mondott fenyegetés, hogy Erdoğan íróasztalában ott lapul a megkérdőjelezhetetlen bizonyíték Mohamed bin Szalmán bűnösségéről.
Egy ilyen bizonyíték nemcsak azért lehet kínos Trumpnak, mert a szaúdi trónörökös körül rohamosan fogyó levegő egy sor közös szaúdi-amerikai vállalkozást sodor veszélybe (például a jemeni húszik elleni terméketlen offenzívát), hanem azért is, mivel
a Hasogdzsi-ügyben Trump veje is érintett lett
Jared Kushner, az elnök semmilyen diplomáciai tapasztalattal nem rendelkező közel-keleti főtanácsadójáról ugyanis kiderült, hogy puszta haverságból adott válságkezelési tanácsokat Mohamed bin Szalmánnak, megkerülve a diplomáciai protokollt (meg az emberi minimumot, hiszen a kezelendő "válság" ugye nem más, mint egy újságíró csontfűrésszel történt feldarabolása).
Miután Trump és veje ilyen szépen exponálták magukat a Hasogdzsi-ügyben, sokan tippeltek arra, hogy Erdoğan fő célja nem elsősorban a szaúdiak körmöztetése, hanem egy komoly szívesség kicsikarása az Egyesült Államoktól, mellyel az elmúlt években egyre rosszabbá vált a viszony. Az egyik potenciális szívességként a 2016-os puccs megszervezésével vádolt emigráns török hitszónok, Fethullah Gülen kiadatása merült fel, a másik pedig
a török regionális játszmákba bezavaró amerikai csapatok kivonása a szíriai kurd területekről.
Múlt pénteken Trump telefonon beszélt a török elnökkel a "feszült" észak-szíriai helyzetről, és ezt követően Erdoğan a sajtónak bejelentette, hogy több "pozitív választ" is kapott felvetéseire. Ha valaki kicsit is tud olvasni a sorok között, akkor nem túl bonyolult elképzelni, milyen "felvetésekről" és "pozitív válaszokról" lehetett szó.
Törökország vehemensen ellenzi az USA és a kurdok közti szövetséget, ugyanis stratégiai érdeke, hogy saját kurd kisebbsége ne támaszkodhasson függetlenségi harcában egy autonóm területre (mondjuk valódi stratégiai érdeke az lenne, hogy ne idegenítse el saját kurdjait, de ezt most hagyjuk). Erdogan olyan szinten meg akarta fúrni a 2012-ben de facto függetlenné vált Rojavát, hogy éveken keresztül szemet hunyt az Iszlám Állam Törökországon keresztül történő ember-, műkincs- és hadianyag-csempészetére, 2018 elején katonai erővel foglalta el a legnyugatibb kurd kantont, Afrint, a múlt héten pedig bejelentette, hogy hamarosan újabb katonai akcióba kezd a "terroristák" ellen, és az elmúlt hónapokban a kölcsönös csapaterősítések mellett szórványos török ágyúzásokra is sor került.
Az USA eleve évek óta őrlődött egyre kevésbé nyugatos, egyre kevésbé kooperatív, de mégis a NATO második legnagyobb fegyveres erejével büszkélkedő régi szövetségese, és az Iszlám Állam elleni harcban bizonyított új szövetségese között, mellyel nem csak a megbízhatatlan iraki és afganisztáni partnerekhez szokott amerikai katonai vezetés van roppant mód megelégedve, hanem a nemzetközi közvélemény szemében is igen népszerű. Hiszen a szíriai kurdok szektás beidegződésektől mentes, a női egyenjogúságot gyakorlatban megvalósító, valódi demokratikus elemekben bővelkedő államkísérlete valószínűleg a legjobb dolog, ami az Arab Tavaszból kisült.
Jön. A törökök szunnita arab vazallusaik oldalán (akik leginkább legitimációs szerepet töltenek be, hogy mégsem csak egy Szíria határain túl végrehajtott török intervencióról van szó) valószínűleg az Eufrátesztől nyugatra lévő kiszögellést veszik célba. Manbidzs városát és környékét 2016 augusztusában, hathatós amerikai légi támogatással szabadította fel az SDF az Iszlám Állam uralma alól, kiváltva a 2016 októberi török támadást az észak-aleppói korridor többi területe ellen.
És bár a török határ mentén hosszan elnyúló kurd hátországot valószínűleg csak bombázni meg ágyúzni fogják, korlátozott katonai műveletek is igen sok áldozattal járhatnak. A rojavai kurdok amerikai nyomásra kevés nehézfegyverzetet kaptak (az IS ellen amúgy sem volt nagy szükség a légi fedezet mellett), de ha beássák magukat Manbidzs városába, akkor elhúzódó, véres harcba ránthatják bele a támadókat. A több tisztogatási hullámon átesett török hadsereg ugyanis már 2016-ban, al-Bab ostrománál sem jeleskedett, és az alig védett Afrint is a vártnál nehezebben foglalták el. Ha a kurdok nem döntenek úgy, hogy feladják Manbídzs körzetét – mely egyébként Afrinnal szemben etnikai összetételét tekintve nem kurd terület -, akkor akármilyen korlátozott is lesz a háború, kemény harcokra lehet számítani.
(Borítókép: Amerikai és török katonák az első közös járőrözésükön Manbij előtt, Szíriában 2018. november 1-én. Fotó: US Army / Reuters)