Túlzás lenne azt állítani, hogy 2018 a populizmus éve volt, de az biztos, hogy tavaly a populizmus volt az év legmeghatározóbb politikai jelensége. És nemcsak azért, mert lépten-nyomon olyan pártok és politikai erők sikereibe ütköztünk, amiket a szakértők meg a média „populistának” minősített, hanem azért is, mert
az év bebizonyította: a populizmus nem csak a demokrácia mellékterméke, ami a partvonalról kiabálva rázza fel az elkényelmesedett politikai elitet.
A populizmus meglehetősen tartós politikai jelenségnek, sőt, jobb- és baloldalon egyaránt valódi mozgalomnak tűnik. Elvégre az amerikai baloldal megújítója, Bernie Sanders és a volt görög pénzügyminiszter, Jánisz Varufákisz 2018 végén trombitálta össze a Progresszív Internacionálét, az év folyamán elkezdődött az európai migránsellenes pártok informális szövetségének építése, ami felett Donald Trump egykori stratégája, a nacionalista vízióját Európába exportáló Steve Bannon bábáskodik.
És ha már Donald Trump; nem kétséges, hogy a populizmus XXI. századi nagy menetelését ő indította el; ő volt az, aki 2016-ban valósággal átgázolt a szélsőségek kiszűrésében, a strukturálatlan népakarat megfékezésében hagyományosan erős amerikai intézményrendszeren, és mára jelentős mértékben saját képére formálta a republikánus pártot (sőt, egyesek szerint a demokratákat is).
De a populizmus áttöréséhez Orbán Viktor is hozzátette a magáét, mivel a szakirodalomban (például Jan Werner-Müller idén magyarul is megjelent populizmuskönyvében) előszeretettel hozzák fel őt példaként arra a korábban elképzelhetetlennek tartott jelenségre, hogy valaki populista alapra húzzon fel egy stabil kormányzást.
A populizmus iránti választói igény ráadásul 2018-ra korábban nem látott magasságokba szökkent: Ausztriától Brazílián át Svédországig több helyen is a politika főszereplőjévé váltak a populista pártok (kormányon vagy anélkül). Amellett, hogy Nagy-Britanniában alig egy évben a brexit-népszavazást követően kipukkadt a Függetlenségi Párt, a Munkáspárt radikális baloldali populista fordulatot vett a hidegháború korának kommunista társutasait idéző Jeremy Corbynnal az élén. Olaszországban két populista párt képes volt megegyezni egy koalíciós kormány alakításáról, és a szélsőjobboldali Liga népszerűsége soha nem látott magasságokban szárnyal. A nagy amerikai pártokban is hangos sikereket arattak a populisták: a republikánusoknál Brian Kemptől Ron DeSantisig egy sor mini Trump tudott győzni a novemberi választásokon, a demokraták soraiban pedig Minnesotától New Yorkig sorra bukkannak fel azok a friss arcok, akik a demokratikus szocializmus nevében szólítják harcra a szavazókat az „1 százalékot” kiszolgáló washingtoni pártelit ellen.
És azért sem túlzás a populizmus korszakáról beszélni, mivel azokban az európai országokban, ahol a populista pártok visszaesését lehetett tapasztalni (a britek mellett Hollandiában vagy Franciaországban), sokszor pont a populizmussal való szembenállás határozza meg a győztesek identitását. Azaz
Bármerre nézünk, a populizmus néz vissza ránk.
De ha egy populista forradalomban élük, melynek olyan különböző képviselői vannak, mint Bernie Sanders és a Fülöp-szigeteki elnök, Rodrigo Duterte, és amikor ezek a populizmusok egymással is olyan sarkos ellentmondásba keverednek, mint amikor az Orbán Viktor által hősnek nevezett Matteo Salvini pont azt a menekültpolitikát akarja megvalósítani – a menedékkérők szétosztását –, ami ellen Orbán Viktor a leghevesebben szokott tiltakozni, akkor talán nem haszontalan feltenni a kérdést: mi is az a populizmus?
A populizmus a politikatudomány egyik legtöbbet kutatott témája, hiszen a jelenség egyidős a demokratikus rendszerekkel. A populizmus általában az olcsó demagógia kiterjesztéseként jelenik meg, szóval elsősorban kritikai szempontból írja le, miért rossz a populizmus. Én igyekszem kissé megengedőbb, pontosabban megértőbb lenni. A kritikai hév visszafogását az is indokolja, hogy
a populizmus nem anomália, hanem a demokráciában mindig is jelen lévő ellentmondások megpiszkálása.
Ezeket az ellentmondásokat az elmúlt évtizedek szakirodalma három tételbe sűríti:
Ezen ellentmondások miatt a demokratikus politikai elitek mindig is egyensúlyozásra kényszerültek, azaz
nincs olyan demokrata, aki valamennyire ne lenne populista.
A populizmus azonban több mint a „több pénzt az egészségügynek” szintű demagógia, és több mint egy vébégyőztes válogatottal készített szelfi.
A populizmus ugyanis nem próbál egyensúlyozni a demokrácia ellentmondásai között, hanem harsányan, rendszerszerűen és kihívó módon áll a „nép” oldalára áll az elitekkel szemben, akik a képviseleti kormányzaton, az ideológiai látszatküzdelmeken, a jog és gazdaság bikkfanyelvén keresztül ellopják az Emberektől az igazi Demokráciát. Ez az alapvető üzenet visszhangzik például a magyar kormány Brüsszelre szórt szidalmaiban, ahol a senki által meg nem választott Bizottság csuklóztatja a demokratikusan megválasztott nemzeti kormányokat.
Ahhoz, hogy a populizmust megértsük, a képlékeny ideológiai sarokpontok (azaz a klasszikus politika „És mit akar csinálni?” kérdése) helyett érdemesebb inkább a populizmus beállítódásait számba venni. Ezeket a beállítódásokat Paul Taggart, Nadia Urbinati és Cas Muddle kutatásai alapján hét pontba szedtem össze. Annak ellenére, hogy ezek a pontok nem feltétlenül állnak minden populista pártra, mégis kirajzolnak egy sajátos populista logikát:
Ezek a beállítódások persze rendkívül szikáran írják csak le a populista politikát, de legalább rögzítik azokat a pontokat, melyek összekötik a vermonti hipsztereket Duterte banditokráciájával vagy a szívós utóvédharcokat folytató venezuelai csődkormányt az orbáni „keresztény” „demokráciával”. A populizmussal kapcsolatban természetesen így is marad egy csomó izgalmas kérdés, ezek közül néhányra megpróbálunk válaszolni.
Egy ilyen kérdésre természetesen hosszasan lehetne sorolni a helyi okokat és körülményeket, de tény, hogy felismerhető néhány olyan trend, ami globális szinten is érvényes magyarázatot adhat a populizmus virágzására. A teljesség igénye nélkül ezek közé tartozik
A több irányból érkező, az általános bizonytalanságot és a válsághangulatot erősítő impulzusokra természetes (de hát azért lássuk be: morálisan mégiscsak silány) ellenreakcióként megnövekedett az egyszerű megoldások és az erőskezű vezetők utáni igény.
Sokan a fenti válságjelenségeket a harmincas évek hasonló tüneteivel azonosítják, és úgy látják, a populizmus leglátványosabban megerősödő jobboldali, idegenellenes vonala nem más, mint egy brutális önkényuralmi hullám előszele. És bár még az Index szerkesztőségében sem áll üveggömb (sőt), a XXI. századi jobboldali populizmus azért lényeges pontokon különbözik a fasizmustól és nácizmustól:
2018-ban a populizmust pont a történelemben példátlan globális béke és stabilitás teszi lehetővé.
Ez a stabilitás az, ami a populista manőverekhez szükséges teret biztosítja a populistáknak. A játékszabályok felrúgásának lebegtetésével tudnak fenyegetők maradni, és nemzetközi szinten eredményeket kicsikarni saját populista lépéseinek – egészen addig, amíg a populista intézkedések negatív következményei szétteríthetők.
Magyarországot például egészen addig úgysem fogják kitenni az Unióból, amíg Orbán Viktor uralma uniós szinten inkább bosszantó, mintsem kártékony. A populizmus egészen addig simán tud élősködni, amíg a nemzetközi rendszerben megtalálja az ehhez szükséges játékteret – ez a tér azonban egyáltalán nem végtelen, sőt, minél fontosabb országról van szó, annál szűkösebb.
Nem véletlen, hogy az olasz kormány költségvetési elképzeléseit Brüsszel keményen visszadobta. De a populista politikát még a tényleges intézkedések kudarcai is erősíthetik, mivel ilyenkor lehet mutogatni Brüsszelre, a bankokra, az IMF-re vagy a minden országot ezer szállal behálózó politikai-gazdasági-jogi világrendre.
Akkor ezt gyorsan tisztázzuk: a populizmus egyáltalán nem jobboldali, de tény, hogy az elmúlt években nem csak Magyarországon kapcsolódott össze a populizmus a szélsőjobboldallal. A populizmus és a jobboldal frigyét megkönnyíti, hogy a sikeres populista politikához szükség van egy „üres jelölő”-re, ami kellő rugalmassággal és semmitmondással szimbolizálja az adott populista erő törekvéseit.
Márpedig a legnépszerűbb üres jelölő a nemzet, ami a XIX. század végétől kezdve hagyományosan a jobboldalt izgatja jobban. Másfelől pedig a jobboldali populizmusnak Svédországtól Bulgáriáig tálcán kínálta a rémisztgetésre, mozgósításra és az elit kritizálására egyaránt alkalmas témát a migráció. Ez a téma annyira betalált, hogy 2019-ben akár ennek mentén jöhet létre az eddig csak névleg egyesült szélsőjobbodali pártok frakciója, újrarendezve a brüsszeli erőviszonyokat.
A migrációval egyenértékű, könnyedén kommunikálható, radikális formában megjeleníthető saját témával a baloldali populisták nem álltak elő. Mondjuk erre nincs is mindig szükség, mivel a baloldali populizmus ereje vagy gyengesége nem csak a korszellemen, hanem egy adott ország tradícióin is múlik. A mediterrán országokban például az erős antifasiszta hagyományok ágyaztak meg az erős baloldali populista pártoknak a Podemostól a Szirizáig (Olaszországban a fasiszta és az antifasiszta tradíció egyszerre van jelen).
Nemcsak a populizmus egyidős a demokráciával, hanem a populizmus miatti fanyalgás is. Thuküdidész és Arisztophanész pont ugyanúgy szörnyülködött a cserzővargának titulált Kleón demagógiáján, mint ahogy ma az Atlantic Council vagy az Eurasia Group szakértői húzzák a szájukat Donald Trump tweetjeire.
Azonban a populizmusnak vannak méltatói is. Margaret Canovan kilencvenes évek végi populizmuskönyvében például megemlíti a populizmus azon pozitív vonását, hogy mozgalmai frissítő áramlatokat hoznak a dohos demokratikus politikába, és új csoportok előtt nyithatják meg a betokosodott elitek világát. És még ha a populizmus nem is ad jó válaszokat, de az elithez intézett kihívásaival segít tisztázni bizonyos kérdéseket, dilemmákat, mint például
Hiszen ahogy azt annak idején Daniel Bell írta: a nyugati liberális demokráciájának erényeit elsősorban negatív módon, az ellene intézett ideológiai kihívásokon keresztül lehet felismerni. Az amerikai demokratáknak például kifejezetten jót tett a Bernie Sanders feltűnését követő, a mai napig tartó baloldali-populista (hivatalosan: "demokratikus szocialista") hullám, mely szakpolitikai ötleteivel és új, mozgalmi stílusával valóban felkavarta az állóvizet.
Lényegében a poshadó bürokratikus állam demokratikus oxigénnel való feldúsítása az, amit a flamand író, David Van Reybrouck nemrégiben nálunk is megjelent könyvében, A populizmus védelmében-ben a populizmus fő erényeként jelöl meg. Van Reybrouck 2009-es írásában nagy erőfeszítéseket tesz a „jó” és a „rossz” populizmus közti választóvonal meghúzására, és amellett érvel, hogy a „jó populizmus” az egyetlen politikai erő, mely a lenézett alsóbb osztályokat képviseli a „diplomatademokraták”-kal, a „tanult régensek”-kel szemben.
És bár Orbán Viktor maga is felvállalta a „populista” jelzőt, mondván, hogy a „nép szolgálata” pozitív,
a populizmust a mai napig nem sikerült pozitív identitássá formálni.
Ennek egyik legfontosabb oka az, hogy a populista erők eddig nem igazán tudták bizonyítani, hogy képesek lennének feloldani a demokrácia dilemmáit. Ahol kormányra kerültek, ott az „elit” uralmának felváltása helyett csak egy elitcsere történt, a „nép” legfeljebb a bürokratikus állam díszleteihez került közelebb; a demokratikus elidegenedés 2019-re sem oldódott fel.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)