Megadta magát az utolsó nagyobb ellenzéki kézen lévő szíriai terület – de nem Aszadnak, hanem az al-Káida helyi utódszervezetének.
Az ország északnyugati részén található Idlib kormányzóságot és néhány környező régiót magába foglaló, nagyjából BAZ-megye nagyságú hegyes-völgyes területet 2015-ben egy iszlamista koalíció foglalta el az akkor még defenzívában lévő Aszad-rezsimtől. A koalíció meghatározó ereje a legütőképesebb fegyveres erővel rendelkező ellenzéki milícia, az al-Káida szíriai alszervezete, az an-Núszra Front volt.
A tízezernyi (becslések 13 és 30 ezer közé teszik a katonái számát) fegyveresnek parancsoló, de a másik nagy dzsihadista erő, az Iszlám Állam szíriai hódításai elől egyre nyugatabbra visszaszoruló an-Núszra Idlibben találta meg bázisterületét, ahol bevezethette a sáriát, megkaparinthatta a közszolgáltatások, az üzemanyag-elosztás valamint a legnagyobb iparágnak számító csempészet feletti ellenőrzést. Azonban a kormánypárti erők hiába fordultak inkább könnyebb célpontok felé, az an-Núszrának mindig is társbérletben kellett kormányoznia más ellenzéki milíciákkal, és ez állandó (és átláthatatlan) konfliktusokat szült.
Ráadásul ahogy a szervezet egyre jobban beágyazódott Szíriában, úgy váltak egyre lazábbá kapcsolatai az inkább globális dzsihádban gondolkodó al-Káida vazirisztáni központjával, ami 2017-re a szakításig fajult. Az an-Núszra egyes iszlamista riválisaival leszámolt, másokkal pedig beolvasztott, és 2017 nyarán létrehozta a Hajat Tahrir as-Sám (HTS, Szervezet a Levante Felszabadításáért) nevű koalíciót.
Azonban ekkora már Törökország elkezdte kiterjeszteni befolyását Észak-Szíriára, és befolyási övezetébe Idlibet is be akarta vonni. Ennek érdekében – részben már a januári kurdok elleni offenzíva előkészítése érdekében – a kormányzóság északi részére csapatokat küldött, és egy frakcióba terelte a mérsékeltebb idlibi ellenzéki csoportokat. A Nemzeti Felszabadítási Front néven futó koalíció persze csak az ellenfélhez, a Tahrir as-Sámhoz képest mérsékelt, hiszen tagjai között egy sor radikális, korábban az öbölországok által támogatott milícia - például Ahrar as-Sám vagy a Dzsais al-Iszlam – is felbukkant. Az orosz kooperációban megvalósuló török gyámság
az utolsó pillanatban megmentette a régiót attól, hogy Aleppó vagy Kelet-Gúta sorsára jusson.
A másfél milliós helyi lakosság és az Aszad elől a többi frontról Idlibbe menekült legalább egymillió ember így néhány hónapra fellélegezhetett, és elmaradt a segélyszervezetek által prognosztizált humanitárius katasztrófa is.
Csakhogy a történteket hallgatólagosan tudomásul vevő Tahrir as-Sám fegyveres ereje érintetlen maradt, és 2019 elején az Abu Mohamed al-Goláni által vezetett szervezet visszavágott: Idlib több pontján is megtámadták a Nemzeti Felszabadítási Frontba tartozó milíciákat, melyek képtelenek voltak érdemi ellenállást kifejteni, ezért a szervezet csütörtökön kénytelen volt aláírni egy tűzszüneti egyezményt a dzsihadistákkal. Ennek keretében a Nemzeti Felszabadítási Front által felállított rendőri erőket feloszlatták, és több ezer törökbarát milicistát evakuáltak a Törökország által 2018 januárjában elfoglalt Afrinba, ahol amellett, hogy közreműködhetnek a kurdok etnikai arányának rontásában, rendőri feladatokra vethetik be őket (ami azért mérsékelten dicsőséges feladat ahhoz képest, hogy ezek a milíciák eredetileg Aszad hatalmának megdöntésére alakultak).
A HTS térnyerése iszonyú blamázs Törökországnak, mely a tavalyi Szocsiban kötött iráni-orosz-török egyezményben vállalta Idlib pacifikálását, cserébe azért, hogy Aszad patrónusai nem indítják meg a tervezett offenzívájukat. Ezáltal az Iszlám Államtól 2016-ban megszerzett Észak-Aleppón, illetve a 2018 elején kurdoktól elfoglalt Afrin után újabb, méghozzá jókora terület került volna török befolyás alá. Ahogy Joshua Landis, az egyik leghitelesebb Szíria-szakértő az al-Dzsazírának összefoglalta:
Törökország az oroszoknak és a Nyugatnak is azt ígérte, hogy az általa irányított szíriai milíciák képesek kordában tartani a Tahrir as-Sámot, de ezt az ígéretét nem volt képes betartani. Így aztán vagy Törökország közvetlenül próbál megegyezni a dzsihadistákkal, vagy pedig szembe kell néznie azzal a lehetőséggel, hogy a szír kormány offenzívát indít Idlib elfoglalására.
Damaszkusz és Moszkva csütörtökön és pénteken már számos légi- és tüzérségi csapással igazolta ezt a prognózist.
A török vazallusok kudarca annál is kínosabb, mivel Recep Tayyip Erdoğan elnök részben azzal az érvvel tudta rávenni Donald Trumpot a Szíriában – pontosabban a szíriai kurdok által létrehozott autonóm területen – állomásozó 2000 fős amerikai kontingens kivonására, hogy majd Törökország gondoskodik a dzsihadistákról. A New York Times-ban elhelyezett véleménycikkben is népszerűsített érv eddig is gyenge lábakon állt, hiszen Donald Trumpon kívül mindenki tudja, hogy Erdoğan számára soha nem a dzsihadisták, hanem a kurdok jelentették a főellenséget, de most még jobban sántikál, hogy kiderült: a törökök még az akciórádiuszukba bőven beleeső Idlibben is képtelenek voltak megakadályozni egy masszív dzsihadista hatalomátvételt.
Elindultak az amerikaiak, jöttek az oroszok
Az amerikai csapatkivonás egyébként december óta Trump környezetén kívül és belül is állandó vita tárgyát képzi; John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó például vasárnap a kurdok biztonságának garantálásától tette függővé a török-kurd konfliktus elmérgesedésének útjában álló amerikai kontingens távozását, mire Törökország mérgesen bejelentette, hogy akár maradnak, akár mennek az amerikai katonák, ők nem fognak senkitől engedélyt kérni egy offenzívához. Trump pedig úgy tűnik, hogy meg akarta állítani a nagy garral bejelentett intézkedés kormányzaton belüli fellazítását (például feltételekhez való kötését, esetleg időbeni elnyújtását), ezért pénteken az IS-ellenes koalíció szóvivője bejelentette, hogy már megkezdődött a folyamat. A komoly és általában megbízható szíriai hírforrásokkal rendelkező Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja pedig mintegy 10 páncélozott jármű kivonásárról tud a szíriai kurd terület (Rojava) nyugati feléből.
A csapatkivonás miatt továbbra is nagy az értetlenkedés, sokan gúnyolódtak is a szintén a Közel-Keleten turnézó Mike Pompeo külügyminiszteren, aki Kairóban Barack Obama híres/hírhedt 2009-es beszédét és az azt követő amerikai közel-kelet-politikát (és a pont a csapatkivonás által előnybe került Iránt) ostorozva gyakorlatilag saját elnökét állította pellengérre, amikor kijelentette:
Mit tanultunk mindebből? Ha Amerika visszavonul, azt káosz követi.
Az lehet, hogy a törökök hamarosan megindulnak az Eufrátesztől keletre található kurd kvázi-állam ellen, de az biztos, hogy fő célpontjukról, az Eufrátesztől nyugatra található Manbídzs városa körüli kiszögellésről lemaradtak. Ezt a területet ugyanis az Aszaddal a Trump bejelentése után gyorsan megállapodó kurdok (akiket történelmük során annyian ejtettek már át, hogy valószínűleg régóta készültek erre az eshetőségre) átjátszották Damaszkusznak, és a területen már december végén – a török vazallus milíciákat orrhosszal megelőzve - megjelentek a szír kormányerők, melyekhez pénteken orosz lapértesülés szerint járőrszolgálatra kirendelt orosz katonai rendőrök is csatlakoztak. Azaz egy néhány száz négyzetkilométernyi területen jelenleg egy csomó frakció zsúfolódott össze:
Azaz könnyen lehet, hogy a frakcióknak a puszta sűrűsége lesz az a tényező, ami elrettenti a törököket attól, hogy a határon dekkoló erői offenzívába lendüljenek.
(Borítókép: Gyerekek Idlibben 2019 január 10-én- fotó: Aaref Watad / AFP)