Ketaminnal elkábítva, bilincsben mentették ki a barlangban rekedt thaiföldi gyerek-focicsapatot, miközben a szüleiknek azt mondták, hogy a gyerekeket megtanították úszni – írja egy most megjelent könyv. Ebből máris több angolszász médium idéz, például az ausztrál News.com.au, vagy a brit bulvár Daily Mail és a Sun is.
A történetre emlékszünk: 12 gyerek és az edzőjük mászott be egy barlangba kalandvágyból, de a hirtelen lezúduló eső miatt bennrekedtek egy száraz részen, távol a bejárattól. Hosszú, szűk, vízzel teli járatokon kellett kijutniuk, ami olyannyira veszélyes volt, hogy az útvonalon oxigénpalackokat elhelyező egyik búvár meg is halt. (Összegyűjtött cikkeink között itt tud válogatni.)
Végül mentőbúvárok hozták ki őket napokon át. Az akkori kommunikáció szerint erős segítséggel, és a pánikrohamok megelőzésére kapott enyhe nyugtatók segítségével ugyan, de a gyerekek úsztak ki a járatból.
Az ABC Australia délkelet-ázsiai tudósítója, Liam Cochrane azonban egy most megjelent könyvében (címe: The Cave, azaz A Barlang) azt állítja, hogy nem volt ennyire sima a dolog: az írás szerint a fiúk erős gyógyszert kaptak, és a kezüket a hátuk mögött összebilincselték, nehogy ijedtükben leszedjék magukról az oxigénmaszkot, ha esetleg útközben magukhoz térnek.
“A kedélyek megnyugtatására a szülőknek azt mondták, a fiúkat megtanítják merülni, egy légvezetékkel kötik őket össze, és kiúsznak egy búvárral maguk előtt, és egy másikkal maguk mögött."
Ez nem volt igaz
- írja Cochrane a könyvben. "Akik voltak benn elárasztott barlangban, azok tudják, hogy egy tapasztalatlan gyerek nem tud végigmenni egy ilyen iszapos és alattomos akadálypályán."
A szerző szerint az egyetlen remény az volt, hogy elkábítják őket, oxigénmaszkot kapnak az arcukra szilikonszigeteléssel, és egyszerűen kihozzák őket a tapasztalt búvárok. Életbevágó volt, hogy a maszkok jól illeszkedjenek, különben megfulladtak volna, teszi hozzá. Azt is írja Cochrane, hogy a rendelkezésre álló maszkok közül csak négy volt elég kicsi ahhoz, hogy illeszkedjen a fiúkra, és még ezek is túl nagyok voltak a legkisebbeknek.
A műveletet egy helyi uszodában gyakorolták a búvárok, titokban. Három hasonló korú gyerekkel tréningeztek, egy kis- egy közepes és egy nagyobb termetűvel. Maszkot tettek rájuk, nyugton kellett maradniuk, majd arccal lefelé vitték őket a víz alatt. Az edzés sikerrel járt, de ez még semmire nem volt garancia a piszkos, átláthatatlan, szűk barlangi vízben.
Az első gyerek, akit kihoztak, 14 éves volt. Az edző azért őt választotta, mert ő lakott legmesszebb a barlangtól, és megbeszélték egymás között, hogy ha hazabicikliznek, akkor az első szól a többiek szüleinek útközben.
Fogalmuk sem volt, hogy nemhogy a szüleik várják őket a bejáratnál körmüket rágva, hanem szinte az egész világ értük izgul éppen élőben.
A fiúnak le kellett nyelnie egy kis Xanaxot, aztán mindkét lábába ketamin- és atropininjekciót kapott egy ausztrál búvárorvos-aneszteziológustól, Richard Harristől. A gyerekeket kint Harris munkatársa, Craig Challen, egy nyugalmazott állatorvos várta. Állítólag ők ketten diplomáciai mentességet kértek a thai kormánytól, hogy ha az igyekezet ellenére mégis meghal valaki, akkor ne kelljen kitenniük magukat a thai igazságszolgáltatásnak. A ketamin altatásra, az atropin a nyálelválasztás tompítására kellett, hogy ne fulladjon meg a gyerek a saját nyálában.
Az injekciótól a gyermek elvesztette az eszméletét. Ezután búvárruhába tették, a mellkasára légtartályt erősítettek, és kapott egy teljes arcos oxigénmaszkot. Fél perccel később a gyerek légzése normálisra visszaállt, ekkor
megbilincselték, kábellel összekötötték a csuklóit, és a háta mögött rögzítették, hogy ha véletlen felébred, akkor se tegyen kárt a maszkban, ezzel veszélyeztetve a saját és a mentőbúvár életét is.
A fiút ezután nagyjából olyan pózban hozta ki a búvár, a brit Jason Mallinson, mint ahogy az ejtőernyő-oktató és a civil van egymás ölében összekötve egy tandemugrásnál, teszi hozzá az újságíró. Amikor átért a gyermek az első vízkamrán, az orvosok ellenőrizték az állapotát majd továbbindultak a következő kamrába. Minden kamrában folyamatosan ellenőrizték, hogy jól van-e. Mivel a ketamin csak egy órán át hat, ezért többször is be kellett neki adni előre elkészített fecskendőket az úton.
A gyerekeknek előre őszintén elmondtak mindent, de egyikük sem pánikolt. Úgy voltak vele, hogy nekik mindegy, hogyan, de jussanak ki. A felnőttek megpróbálták rábírni őket, hogy írjanak egy üzenetet a szüleiknek, ha esetleg nem jutnak ki élve, de a gyerekek nem fogták fel ennek súlyát. Egyikük azt írta, hogy "ha kijutok, haza akarok menni. És ne adjatok túl sok házi feladatot". A másikuk azt, hogy "készüljetek, hogy megyünk rántott csirkét enni".
A két legnagyobb veszély az volt, hogy felébrednek a gyerekek, illetve, hogy nem zár jól a maszkjuk. Ez állandó aggodalom volt a mentőcsapatnál. A mentés lassú, nehéz és fizikailag is megterhelő volt, de végül sikerült, írja a könyv. A fiú kijutott, és az orvosok szerint rendben volt az állapota. Ezután ezzel a módszerrel folytatták, amíg mindenki ki nem jutott. Mindegyiküknél volt egy kemény pillanat: amikor az elaltatott gyerekeket levitték a víz alá, mindegyikük légzése 30 másodpercre abbamaradt.
És akadtak még problémák.
Az egyik gyermek nehezen viselte az altatást, rendszertelen lett a légzése, fél órán át kellett várni a barlangban fekve, a légútjait szabaddá téve, hogy problémamentesen elindulhassanak vele. Egy másikuk lába egy drótba akadt be a víz alatt, ott a búvárnak kellett elvágnia a drótot, hogy továbbhaladhassanak. Az első nap négy, a következő nap is négy, utolsó nap öt embert hoztak így ki.
A Daily Mail azt is írja, hogy a mentőbúvárok megmutatták a gyerekeknek odalent, a mentésre várakozva, hogyan kell sakktáblát karcolni a földbe a késsel, és bábukat csináltak sárból is, úgyhogy sakkal ütötték el az időt. Órákat játszottak a lámpafénynél, írja a lap.
A szintén brit Sun pedig azt írja a könyvet idézve, hogy a fiúk edzője a barlangban egy idő után rettegni kezdett a sötétben, teljesen paranoiás lett, sötét gondolatai támadtak, és attól félt, hogy a fiúk elkezdik megenni egymást éhségükben. "Az éhezés nagy nehézség volt. Ha mindenki éhes, az konfliktusokat tud okozni". Aztán elhessegette a gondolatot, mondván, tudják a fiúk, hogy valaki vigyáz rájuk.
Az edző azt is mondta az újságírónak, hogy a legfélelmetesebb dolog a sötétség, a víz és az éhség volt. A vízszint folyamatosan emelkedett, a sötétség pedig beszűkítette a gondolataikat arról, hogy túl tudják-e élni majd.
(Bortókép: Linh Pham/Getty Images)