Orbánék merész kísérletet hajtanak végre: megpróbálják a magyar jobboldalra száz éve tapadó antiszemitizmust áttolni a baloldalra. Ebben segítségükre van az európai baloldal hülyesége, az antiszemita erőszakhullám és maga Izrael is. De van egy buktató is: a Fidesz.
Bármilyen furcsán is hangzik, az európai parlamenti választáson a pártok kampányának van olyan része, ami nemcsak Magyarországnak, de Európának is szól. Ezek a motívumok persze nem kapnak főszerepet, de sokszor mégis azért válnak érdekessé, mert sokat elárulnak az adott párt orientációjáról. A Fidesz eleve szereti a nagyívű (más szemszögből: közhelyekig lecsupaszított) meséket Európa vagy a világ dolgainak menetéről, idén pedig elkezdett egy új mesét mesélni és az általa irányított propagandamédia külpolitikai rovataiban rezonáltatni:
Ez a mese a fasiszta kommunizmusé.
Oké, ez a mese sokkal igazságtalanabb, mint József Attiláé volt, mivel szó szerint arról szól, hogy a
A XXI. században már nem a jobboldal, hanem a baloldal antiszemita.
Semjén Zsolt ezt úgy fogalmazta meg, hogy
a történelem már túllépett azon a felfogáson, hogy kizárólag a történelmi jobboldali vagy a szélsőjobboldali antiszemitizmus ellen kell küzdeni.
Orbán pedig a Sargentini-jelentés utáni felháborodásában így mutatta be a Brüsszelben tenyésző antiszemita mételyt:
Az Európai Bizottságból adják a pénzt azoknak az álcivil szervezeteknek, akik Izraelben Izrael ellen gyakorlatilag antiszemita kampányokat folytatnak. Tehát az a helyzet, hogy a modern antiszemitizmusnak ma a központja, ahonnan finanszírozzák, az Izrael-ellenes, Netanjahu miniszterelnök úrral szemben fellépő erőket, Brüsszelben van.
De a kormány lapjaiban már hónapok óta állandó toposz az, hogy (egy friss példával élve)
Nyugat-Európában ma már a baloldali pártokban gyülekeznek az antiszemiták (a brit Corbyntól a holland Sargentiniig).
A tény, hogy a pártpolitikában sokszor előrántott antiszemita-kártya ezúttal a populista jobboldal kezében tűnik fel, rettentő bizarrnak tűnhet egy Horthy-nosztalgiától csöpögő és Wass Albert-idézetekkel telepettyezett országban, de mégis van benne logika. A vád ugyanis tökéletesen belesimul a Fidesz nagy narratíváinak sorába, melyek azonos elvek alapján épülnek fel:
Az antiszemita-vádat leginkább az a jelenség teszi lehetővé, hogy az Európa-szerte megtalálható zsidó közösséget sokan azonosítják a zsidó állammal, és Izrael mérsékelten szimpatikus, egyre inkább apartheidbe hajló tetteiért az ártatlan, sőt sokszor a Netanjahu-kormánnyal egyáltalán nem szimpatizáló honfitársaikat teszik felelőssé.
Ez a gyakorlat egyáltalán nem új keletű, mert a radikális baloldal reflexeibe mélyen beivódott az imperialista Amerika csatlósával szembeni – természetesen nem kis részben szovjet iránymutatásra kialakult – ellenszenv, ami összekeveredett azzal az ősrégi antikapitalista ellenszenvvel, ami a zsidókban látja a kapitalista fajt. A katyvasz illusztrálására előszeretettel szokták idézni a német szélsőbaloldali ideológus-terrorista Ulrike Meinhof agymenését:
Auschwitz azt jelentette, hogy megöltek hatmillió zsidót, és Európa szemétdombjára vetették őket, azért, mert figyelmesek lettek a zsidók és a pénz kapcsolatára. Az imperializmus és a kapitalizmus rendszerének kemény magja, a pénzügyi tőke és a bankok váltották ki az emberek gyűlöletét a pénz és a kizsákmányolás ellen, valamint a zsidók ellen... Az antiszemitizmus valójában a kapitalizmus gyűlölete.
És erre jött a másod-harmad-negyedgenerációs muszlimok körében mai napig dívó antiszemitizmus, ami Izrael puszta létét is sértésként éli meg, tagadja a holokausztot (vagy ünnepli, hogy megtörtént, ahogy épp adja), és nyíltan fantáziálgat a zsidó állam megsemmisítéséről. Az ehhez szükséges propaganda egyik kútfője Izrael legnagyobb ellensége, Irán és az általa szponzorált terrorszervezetek (ezért rökönyödött meg az izraeli közvélemény azon, hogy egy londoni tüntetésen ott loboghatott a Hezbollah sárga zászlaja).
De a „Megsemmisítjük Izraelt!" ígérete egyáltalán nem az iráni hátterű síita szervezetek monopóliuma, hanem minden magára valamit adó dzsihadista alapvetése. És mivel az izraeliekkel szemben a nyugat-európai zsidók nem elérhetetlenek, ezért az iszlamista színezetű antiszemitizmus egy sor atrocitást fiall Nyugat-Európában a machetés utcai támadástól a zsinagóga elleni gyújtogatásig; de még a Charlie Hebdo-mészárlásnak is volt egy kóser bolt elleni mellékcsapása. A 2010-es évekre az antiszemita támadások, illetve a hivatalos szervek által következetesen elítélt, de azért a mindennapokban gyakran előforduló atrocitások vagy akár csak megjegyzések szintjén mégis érezhető fenyegetés hatására – elsősorban Franciaországból és Belgiumból – számos zsidó választotta az Izraelbe költözést.
Sokan egy új kivándorlási hullámról kezdtek el beszélni, de a számok alapján ez a „muszlimok zsidótlanítják Európát" fenyegetés túlzónak tűnik. Pedig az antiszemita atrocitások száma 2018-ban sok országban – az USA mellett Franciaországban és Nagy-Britanniában is – jelentősen megugrott, mondjuk ebben a trendben legalább akkora, ha nem nagyobb része van a szélsőjobboldalnak, mint az iszlamistáknak.
Ráadásul ahogy minden eddig leírt jelenség, úgy a muszlim kisebbség és a zsidó kisebbség viszonya is igen sokrétű; miközben mondjuk a francia muszlim közösség igen tartózkodó az antiszemitizmus kérdésével kapcsolatban, addig a német muszlim vezetők beleállnak a zsidókkal közös kampányokba.
Az Európába érkező vagy már itt élő, de kevéssé integrálódott muszlim migránsokkal kapcsolatban mindenesetre adja magát a faék egyszerűségű kampányüzenet:
A "bevándorláspárti" baloldal több millió potenciális antiszemitát akar beengedni, akik nem csak Európa keresztény identitását, hanem a zsidó kisebbséget is létében fenyegetik.
És hogy az így is igen bonyolult kérdésen még egyet lehessen csavarni: a „Hogyan kritizáljuk Izraelt anélkül, hogy ostoba antiszemita klisékbe csúszunk bele?" problémájának tisztázását nem segíti az sem, hogy ez az összemosás az izraeli kormányzatnak sincs épp ellenére. Így ugyanis ha valaki Izraelt kritizálja, akkor arra rá lehet sütni a civilizált modernség legszégyenteljesebb bélyegét, és még azon kritikákat is be lehet söpörni az antiszemitizmus szőnyege alá, melyek valójában csak a zsidó állam egyes elnyomó-antidemokratikus gyakorlataira irányulnak. Ezt a minősítést kapásból megkapja például mindenki, aki csatlakozott vagy szimpatizál az Izraellel szembeni nemzetközi civil bojkottkezdeményezéshez.
Tegyük hozzá: a holokauszt keserű tapasztalata alapján a világ összes zsidó származású/felekezetű/identitású embere felett védnökséget vállaló Izrael szempontjából részben jogos ez az összemosás, és tényleg gyanúra adhat okot, ha miközben egy szervezet vagy véleményformáló együtt érez az összes pofon vágott palesztinnal, nem izgatja magát túlságosan a Hamász rakétacsapásai vagy az utóbbi időkig rendszeres emberrablási kísérletei miatt (arról nem is beszélve, hogy a gázaiakkal leginkább a Hamász uralma miatt kéne együttérezni).
A lényeg, hogy a létező antiszemita tendenciák, az „Izrael" és a "zsidó" közti határ képlékenysége (Jeremy Issacharoff, Izrael berlini nagykövete be is ismerte, hogy nincs sem bevett formája, sem egzakt definíciója a legitim Izrael-kritikának), és az európai fősodor Izraellel kapcsolatos egyáltalán nem ellenséges, de mégis tartózkodó magatartása miatt
Orbán előtt megnyílt a lehetőség, hogy NetanjAhu kiemelt szövetségesévé váljon.
És ezzel a lehetőséggel a magyar miniszterelnök élni is tudott.
Nem véletlen, hogy a kormány első számú itthoni zsidó partnerévé is az Egységes Magyar Hitközség lépett elő, mely a hászid ortodox Chabád Lubavics mozgalom tagjaként kevésbé tartja feladatának a szekularizáltabb, liberális zsidók képviseletét, mint az évtizedeken keresztül monopolhelyzetben lévő Mazsihisz, és még a Sorsok Háza-féle történelemtorzító projektekhez is képes a nevét adni.
Nem véletlen, hogy a kormány évi 500 millió forintos támogatás kíséretében az EMIH által alapított „Tett és Védelem" elnevezést viselő anti-antiszemita szerveződés kezébe adta az antiszemitizmus elleni harcot, mely nem titkoltan ugyanazon érme két oldalának tartja az Izrael-ellenességet és az antiszemitizmust, és ezen elv mentén kritizálja a magyar „progresszív anticionista" médiát (köztük az Indexet is). Jellemző, hogy a TEV az általa készíttetett előítéletesség-kutatás igen komplex eredményeiből azt emelte ki, hogy „2017-ben eltűnt a különbség a jobb- és baloldal között az antiszemita beállítódás tekintetében", ami így ebben a formában nem igaz.
A Benamin Netanjahunál szerzett jópontokat a kormány nem csak az ellenzék lejáratásánál használt politikai know-how szintjén tudta beváltani, hanem a nyilvánvaló antiszemita toposzokra építő Soros-ellenes plakátkampány során is, amikor Izrael miniszterelnöke még a kritikát megfogalmazó magyarországi nagykövetét is leállította. Vagy amikor az izraeli kormányfő a magyar társadalomban a CNN kutatása által mért kirívóan magas antiszemitizmus ellenére védelmébe vette magyar kollégájának antiszemitizmus ellen végzett "nagyon fontos munkáját".
Ahogy Gadó János, a Szombat szerkesztője tűpontosan megfogalmazta:
Ennek a nacionalizmusnak a tisztára mosásához szükség van a kósersági pecsétre, amelyet Izrael állam hajlandónak tűnik megadni, jól tudván, hogy kivel működik együtt, de kisebbik rosszként tekint az Orbán-féle illiberális rendszerre.
A magyar kormány Izrael-pártiságához - az amerikai republikánusokéhoz hasonlóan – az a tényező is hozzájárul, hogy
Izraelbe simán bele lehet látni egy nemzeti-konzervatív kánaánt.
Ahogy azt a kiváló amerikai baloldali publicista (és ha valaki számára ez hitelességi fokmérő: zsidó), Peter Beinart egy interjúban szellemesen kifejtette, a nacionalisták hajlamosak mintaországként tekinteni arra az Izraelre,
Annak ellenére, hogy papíron jól kéne működnie a kormány antiszemitizmus-áthárító programjának, valahogy mégis döcög ez az egész. A Holokauszt-emléknapra rászervezett Horthy-emlékmisétől kezdve a – Netanjahu magyarországi látogatására illendőségből leszedett – Soros-plakátokon át legújabban a Figyelő címlapján pénzzuhany alatt ábrázolt Heisler András Mazsihisz-elnökig egymást követik a botrányok. És ezek annak ellenére is inkább a Fideszre vetnek horogkereszt alakú árnyékot, hogy a Figyelő-ügy esetében például Orbán kapásból megpróbálta a baloldalra tolni az antiszemitizmust. A Sorsok Háza projektje Izraelben már olyan szinten verte ki a biztosítékot, hogy Orbánnak Jair Bolsonaro brazil elnök beiktatásán meg kellett ígérnie Netanjáhunak, teljesen újragondolják a kiállítás koncepcióját.
És akkor itt kéne jönnie annak a résznek, amikor le kell szögezni, hogy sem Orbán, sem szavazóinak többsége nem antiszemita.
Csakhogy a politika sokszor nem az igenek és nemek műfaja, hanem a kikacsintásoké és az analógiáké. És épp emiatt közhely, de igaz közhely, hogy az állandó ellenségképzés, a konteós gondolkodás propagálása és a háborús metaforákban burjánzó frontretorika bizony nem működne Magyarországon, ha nem lennének évszázados antiszemita előzményei.
És bár a migránsellenesség a pár bekezdéssel feljebb vázolt logika alapján akár a zsidók védelmét is szolgálhatná, mégis
valahogy minden migráns mögött ott bujkál a Zsidó.
Egyfelől azért, mert a migránsellenes kampányok ellen sok olyan zsidóságát felvállaló ember szólalt fel, akik pont a kisebbségi létből fakadó empátiájuk miatt viszolyogtak azoktól a kliséktől, melyeket pár évtizede rájuk is aggattak.
Ráadásul ahogy a pittsburghi zsinagógában történt mészárlás is megmutatta, a bevándorlóellenesség kéz a kézben jár az antiszemitizmussal. Ennek az az oka, hogy a migránsból csak akkor válhat erős politikai üzenet, ha nem magányosan ténfereg a határon, hanem valakik megszervezték az utat, amire –a régi, jó bevált rasszista klisé szerint – egy menekült önmagában nem lenne képes, valakik formátlan tömegből karavánná alakítják őket, valakik a migráns kezébe nyomják a pénzzel teli bankkártyát, valakik megnyitják előtte a határokat, valakik ezt az egészet nyilván nem szívjóságból intézik, hanem azért, hogy alkatrészenként juttassanak a nemzeti határok közé egy kuturális/etnikai robbanófejet. És a modern történelem megmutatta, hogy ha valaki elkezdi keresni, ki is ez a valaki, akkor mindig a zsidókat találják meg először.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)