A szavazatok mintegy 97 százalékának megszámlálása után az MTI szerint egyértelművé vált, hogy az izraeliek jelentős része a kétes ügyek ellenére a Likudra, illetve Netanjahura adta voksát, miközben ellene is 35 „mandátumos”, nagyjából ugyanakkora tábor szavazott, az alig három hónappal korábban létrejött Kék-fehér pártot támogatva.
A csakis Netanjahut kormányfőnek jelölő két ultraortodox párt, az askenázi Egységes Tóra párt és a keletieket tömörítő Sasz párt egyenként 8-8 mandátumot szerezve 13-ról 16 képviselőre növelte erejét a 120 tagú kneszetben.
Csökkent viszont az arab nemzetiség jelenléte a parlamentben. Míg korábban egységbe tömörülve 13 helyet szereztek, a csalódott arab lakosság nagy számban távollétével tüntetett a választásokon, és a külön induló két arab pártnak együtt is csak 10 képviselője lesz. Ráadásul a végső eredménynél, a katonák szavazatainak beszámítása után az is megtörténhet, hogy kisebbik pártjuk kiesik, és csak hatan lesznek.
Meglepetésre bejutott 5 mandátummal Avigdor Liberman Izrael a Hazánk (Jiszrael Béténu) nevű pártja, és 5 képviselővel hozta a papírformát a jobboldali egységpárt, amelyben Netanjahu segédletével három, telepeseket támogató kis jobboldali párt szövetkezett, melyek külön-külön kiestek volna. Köztük található egy olyan formáció is, amely a rasszista, arabellenes Meir Kahane tanait követi.
Az évtizedekig az országot vezető, nagy múltú szociáldemokrata Munkapárt történetének legsúlyosabb vereségét szenvedte el. 24-ről 5 fősre csökkent képviselete a kneszetben, mert szavazótáborának jelentős része Netanjahu megbuktatásának reményében átpártolt az új Kék-fehér párthoz.
A baloldali liberális Merec párt a küszöb közelében, de bejutott, és a korábbi évek tapasztalata alapján a katonák később befutó szavazatai megerősíthetik. 4 képviselőjük lesz az eddigi 5 helyett.
Sikerült elég szavazatot szereznie Móse Kahlonnak centrista Mindannyian (Kulánu) nevű pártjával, de négy mandátumával a jobboldali tömb nagysága miatt várhatóan nem játszik döntő szerepet, mert az új felállásban Netanjahu nélküle is össze tudja hozni a 61 képviselőből álló többséget „természetes szövetségeseivel”: a vallásos és a jobboldali pártokkal, vagyis a jobboldali szövetséggel és Libermannal.
Egyelőre nem jutott be, de a katonák szavazataival még bekerülhet az Új Jobboldal (Hajamin Hahadas) nevű, a telepeseket támogató új jobboldali párt Naftali Bennet és Ajelet Saked vezetésével. Ha helyet cserélnek a kisebbik arab párttal, és azok kiesése árán részesei lesznek a parlamentnek, akkor Netanjahu nagyobb többséggel fog rendelkezni, noha nélkülük is képes koalíciót alakítani.
tehát elapadt ugyan a Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök vezette Likud párt előnye az ellenzéki Kék-fehér párttal szemben, de így is a hivatalban lévő kormányfő lesz ismét, immár ötödször Izrael miniszterelnöke.
A régi-új miniszterelnök „kolosszális” győzelemről, „elképzelhetetlen sikerről” beszélt hívei előtt hajnalban.
A parlamenti többségre támaszkodó kormány megalakításához legalább 61 képviselő támogatása szükséges a 120 fős kneszetben.
Már az első exit poll is azt mutatta, hogy a jelenleg kormányzó Likud és az ellenzéki centrista Kék-fehér párt fej fej mellett végzett az izraeli választáson (melynek hátteréről itt olvashat részletesen), de mivel a Netanjahuval szövetséges kisebb jobboldali pártok is sikerrel vették a 3,25 százalékos parlamentbe jutási küszöböt, ezért várhatóan újból a jelenlegi miniszterelnök alakíthat kormányt.
A kalibrált arány az éjszaka folyamán tovább javult a jobboldal javára, mivel a 12-es és a 13-as csatorna is 35-34-re módosította előrejelzését a Likud javára; ráadásul a harmadik és a negyedik helyre is szélsőjobboldali pártok – a háredi ultraortodoxok pártszövetsége, illetve a mizráhi (közel-keleti származású) és szefárd (eredetileg ibériai, de valójában maghrebi eredetű) ortodoxokat képviselő Sasz – futottak be. A korábban 10 mandátum fölé becsült Munkapárt messze alulmúlhatta a várakozásokat.
Az izraeli szavazók kedden nem kevesebb mint 39 pártlista közül választhattak. A 3,25 százalékos parlamentbe jutási küszöböt megugró pártok és pártszövetségek között a kneszet 120 mandátuma a rájuk leadott szavazatok arányában oszlik meg. A kormányalakításra Reuven Rivlin államfő ad megbízást, a szokásjog szerint vagy a legtöbb mandátummal rendelkező párt miniszterelnök-jelöltjének, vagy pedig annak, aki meggyőzi őt, hogy minimum 61 szavazat áll mögötte.
Azonban ezek az első eredmények még egyáltalán nem bizonyultak véglegesnek, és a különböző közvélemény-kutató intézetek felméréseiben eltérnek egymástól (arról nem beszélve, hogy 2015-ben félrevezető eredményeket jósoltak). A 11-es és a tizenkettes tévécsatorna előnyt jósol a Kék-fehérnek, amely már be is jelentette győzelmét:
Megnyertük! Az izraeli nagyközönség elmondta véleményét! Köszönjük a több ezer aktivistának és több mint egymillió szavazónak. Ezeken a választásokon van egyértelmű győztes és egyértelmű vesztes.
– közölte a Kék-fehér pártot vezető és elhatározásuk szerint egy esetleges miniszterelnökségben egymást váltó Beni Ganz és Jaír Lapid. Egyébként könnyen lehet, hogy pontosak az információik, mivel a szavazókörök három pártdelegáltja azonnal elküldi pártjának a helyi eredményt, szóval a pártok gyorsabban képbe kerülhetnek, mint a hivatalos eredményekig csak exit pollokra hagyatkozó média. Az ellenzék leginkább azért imádkozhat, hogy a 12-es csatorna felmérése legyen igaz: ez ugyanis nemcsak négymandátumos előnyt mért a Kék-fehérnek, hanem a két nagy blokk között is 60-60-as mandátumegyenlőséget jósol. Természetesen ez az egyenlőség annyiban virtuális, hogy az arab pártokkal (akik ezen modell szerint 12 képviselőt juttathatnak a kneszetbe) a palesztin kérdésben igen keményvonalas Kék-fehér sem lépne koalícióra.
A helyezkedés intenzitására jellemző, hogy miután a volt vezérkari főnök Ganc bejelentette, hogy „a nemzet egyesítésére készül”, egyik leendő képviselője, Orit Farkas-Hacohen máris elkezdte csábítgatni a Likudból a „felelős kormányzás”-sal szimpatizáló esetleges renegátokat.
Közben azonban a Likudot vezető Benjámin Netanjahu miniszterelnök is győzelmét ünnepelte:
A Likud által vezetett jobboldali blokk világos győzelmet aratott. Köszönöm az izraeli polgároknak a bizalmukat. Már ma éjjel megkezdem a jobboldali kormány megalakítását természetes partnereinkkel.
Netanjahu az éjszaka Tel-Avivba ment, ahol újabb győzelmi beszédet tartott. Ezen azt mondta, hogy már felvette a kapcsolatot „természetes szövetségeseivel”, azaz eddigi koalíciós partnereivel, melyek nyíltan kiálltak egy újabb szövetség mellett. Netanjahu az igen heves és az országot mélyen megosztó kampány után igyekezett mérsékeltebb hangot megütni:
Egy jobboldali kormányt alakítok, de egész Izrael miniszterelnöke kívánok lenni, jobboldaliaké és baloldaliaké, zsidóké és nem-zsidóké egyaránt.
A valódi győztes kiléte elsősorban azon múlik, hogyan szerepelnek a potenciális koalíciós partnerek. Egyelőre a jobboldalon több negatív meglepetés is körvonalazódik: A marihuánalegalizációt a palesztinok kitelepítésével kombináló libertáriánus-nacionalista Identitás pártot hiába mérték korábban biztos bejutónak, most egyetlen exit poll sem tippeli a kneszetbe, és a két karakteres vallásos szélsőjobboldali miniszter, Naftáli Bennett és Ajelet Sáked által gründolt Új Jobboldalt is a kiesés veszélye fenyegeti. Az ellenzéknél a harmadik legerősebb politikai formációnak tartott Munkapárt esett vissza komolyan (de a kneszetbe azért biztosan bejut).
Egyébként Netanjahu a kampányhajrában pont a kisebb szélsőjobboldali pártok szavazóinak elszipkázására ment rá mind radikális ígéreteivel (elsősorban a ciszjordániai zsidó telepek Izraelbe való integrálásával), illetve olyan, a közösségi médiába – nyilván anonim úton – bedobott üzenetekkel, melyek egyes pártok esélytelenségét hangsúlyozták. A világi nacionalista Jiszráel Beitenuból kilépett egyik kisebb jobboldali pártról például a választás napján az kezdett el terjedni, hogy visszalépett, és „senki ne szavazzon a kukának”.
Hogy mi értelme van a potenciális szövetségesek leszalámizásának? Egyfelől az, hogy kevesebb koalíciós partnerrel kell egyezkedni (2015-ben a Likud négy koalíciós partnerrel vágott neki a kormányzásnak), másfelől pedig a koalíciós kényszer ellenére mindkét nagypártnak fontos a győzelem, mert így presztízselőnnyel alkudozhatnak azokkal a (jobboldali) pártokkal, melyek nem kötelezték el magukat előre egyik blokk mellett sem, és a szokásjog szerint általában az államfő is a legtöbb mandátumot szerzett párttal kezdni meg kormányalakítási puhatolódzásait. Hogy a relatív győzelem is mennyire fontos Netanjahunak, jól jelzi, hogy a helyi Lokál, az Izrael Hajom szerint Netanjahu fúziós (pontosabban beolvadási) ajánlatot tett a korábbi likudosokból álló jobbközép Kulanunak, hogy pro forma biztosítva legyen a Likud győzelme.
Az exit pollok szerint az Izrael lakosságának 20 százalékát kitevő arabok két pártja is várakozáson alul szerepelt a népcsoport alacsony részvétele miatt. Az arabok hagyományosan kevésbé motiváltak a választásokon, idén azonban még többen maradtak távol a tavaly megszavazott, erősen diszkriminatív nemzetállami törvény miatt. Azonban az alacsony részvételben az is közrejátszott, hogy délelőtt lelepleződött a Likud azon gyakorlata, miszerint
az arab választók szavazásának esetleges szabálytalanságait rejtett kamerák fürkészték.
A rendőrség vette észre, hogy a Likud választási megfigyelőinél, valamint az arab települések választási helyiségekben mintegy ezerháromszáz rejtett kamerát működtettek – konkrétan a szavazóhelyiségekben. A választási bizottság elnöke bejelentette, hogy ez ellentétes a választási törvénnyel, és csakis a rendőrség és a választási bizottság tekintheti meg az ezekkel készült felvételeket. A határozat szerint csak kivételes esemény megtörténtekor szabad filmezni a szavazókat.
A kampány annak ellenére igen mocskos volt, hogy valójában Ganc és társai egy konszolidáltabb, de balosnak nem nevezhető kormányzásra kértek felhatalmazást. A Likud – és az általa megmozgatott álhírgyárak – idegbetegnek és pszichiátriai esetnek próbálták beállítani Gancot, akinek még a telefonját is feltörték (állítólag Irán, de ezt kevesen hiszik). A Kék-fehér pártszövetség viszont – amellett, hogy a korrupciós ügyekkel kapcsolatban nem fukarkodott a jelzőkkel – igyekezett megtartani a „látjátok, mi nem süllyedünk ilyen mélyre”-alapállást, és a szakszerűség imázsát, a szociális jellegű közpolitikai ígéreteket – például az oktatás vagy a bölcsődei hálózat fejlesztésével – sulykolni a választókba. A Likud eltökéltségét, az alantas eszközöket részben az magyarázza, hogy
Netanjahu kampányának a fő motivációja nem politikai, hanem büntetőjogi természetű volt.
Ugyanis az izraeli legfőbb ügyész bekészítette a vádemelést három korrupciós ügyben is, melyek alól úgy próbál kibújni, hogy az új jobboldali többséggel visszamenőleges hatállyal kivonná az igazságszolgáltatás hatálya alól a knesszet tagjait. Ezen törekvésében Netanjahu jobban számíthat a független igazságszolgáltatást a népakarattal szembeni álcázott liberális lőállásnak tekintő szélsőjobboldali koalíciós partnereire – volt hadügyminisztere, Avigdor Libermann kijelentette, hogy el sem olvassa a vádemelési iratot –, mint a Likud képviselőire, akik általában elutasítják az ilyen biankó immunitást. Egyébként a miniszterelnök más úton is kibújhat a perek alól, de ehhez a knesszet többszöri szavaztatására van szükség.
Netanjahu az intenzív kampányolásához pont a kampányban kapott külső segítséget – méghozzá Amerikától és Oroszországtól egyszerre. Donald Trump március végén elismerte Izrael szuverenitását az 1967-ben Szíriától elfoglalt Golán-fennsík felett, a héten pedig terrorszervezeté minősítette az iráni Forradalmi Gárdát. Vlagyimir Putyin közreműködésével pedig Libanonból sikerült hazajuttatni egy 37 éve elesett katona maradványait. Ezek a kisebb-nagyobb diplomáciai diadalok – ráépülve a Jeruzsálem státuszával kapcsolatos nagy izraeli diplomáciai diadalra – mind hozzájárultak Netanjahu presztízsének megszilárdításához.
(Times of Israel, Jerusalem Post, MTI)