Miután vérző sebekkel és egy kivégzésszerű leszámolásutánzat átélésének emlékével hagyták el egyes tanárok az Indiana állambeli Monticello Meadowlawn általános iskoláját egy fegyveres ámokfutó megjelenésére felkészítő gyakorlat után, újra felerősödtek az Egyesült Államokban azok a hangok, amelyek szerint egyesek túl messzire mennek a rutinszerzéssel állítólag elérhető biztonság nevében. Míg a horrorisztikus próbariadók kitalálói azzal érvelnek, hogy minél valósághűbbek a körülmények, annál hatékonyabb a felkészülés egy esetleges valódi támadásra, a módszer bírálói szerint a haszonnál nagyobb a kár, amit okoznak, legyen szó fizikai sérülésről, traumatizálódásról, meglévő, rejtett lelki problémák felkavarásáról vagy kockázatos reakciók bevésődéséről.

Békésebb időben felnőtt szülőknek már azzal a tudattal sem mindig könnyű megbirkózni, hogy az 1999-es Columbine-i mészárlás óta az amerikai diákélet részévé vált a gyakorlatozás arra az eshetőségre, ha valaki lövöldözni kezdene az iskolában. Sőt, nemcsak a diákéletről van szó, hanem tulajdonképpen már a kisgyerekkorról is. Négy hónapos volt csupán a kislánya az első ilyen gyakorlata idején annak az arizonai egyetemi kutatónak, Heidi Pottingernek, aki tavaly a Washington Postba írt cikket arról, mennyire elege van ebből. A gyerek bölcsődéjében a pelenkázó mögé kuporodtak le a gondozók a babákkal, akik közül a legfiatalabb 6 hetes volt, de a legidősebb sem volt öregebb 15 hónaposnál.

Pottinger, aki egy olyan szervezet alapítója, amely gyerekeknek segít a stresszkezelésben, egy fiú édesanyja is. A fiú 3 éves kora óta vesz részt gyakorlatokon, az anyja erre vezeti vissza, hogy idegesen rágja a körmét és mostanra ott tart, hogy nem mer egyedül, felnőtt kísérő nélkül bárhová is menni a saját házukon belül.

Ugyanez a kisgyerek a mozgásérzékelős, ölelésre nevetéssel reagáló plüssmajmát egy este azzal pisszegte le, hogy lezárás alatt vannak, csöndben kell lenni.

Tűzriadópróbánál sem gyújtogat senki

A kutató szerint az a baj, hogy a gyerekek az eszükkel hiába tudják, hogy csak gyakorlat, amit átélnek, a szervezetük attól még úgy reagál, mintha valódi veszélyt élnének át, ugyanúgy stresszhormonok képződnek, ugyanazokkal a káros hosszú távú egészségügyi következményekkel kell számolni. Az aggodalmai ellenére azt ő sem vitatja, hogy bizonyos biztonsági protokollokat muszáj megtanulni. Ezt amúgy elég ritkán vonják kétségbe, lényegében szakmai konszenzus van arról, hogy ha beszélnek a gyerekekkel arról, hogyan kell vészhelyzetben viselkedni, és előre el is gyakorolják ezt, az segít nekik, ha egyszer éles helyzetben találják magukat. Erre jók a tűzvédelmi próbariadók is. Sokan vannak viszont, akik úgy gondolják, bőven elég, ha a gyerekek ismerik a mindenféle vészhelyzetre érvényes alapszabályokat: kövessék a felelős felnőtt utasításait, maradjanak nyugodtak, viselkedjenek rendesen.

Amerika 32 államában kötelező törvényi előírás lövöldözésre felkészítő gyakorlatok rendezése az iskolákban, de a megvalósítás mikéntje körzetenként változik, foglalja össze a helyzetet a BBC, amely az indianai eset kapcsán foglalkozott nemrég részletesebben a témával. Évek óta megy az, hogy be-berobban a médián keresztül a köztudatba egy-egy drasztikusabb gyakorlat híre.

• 2013 januárjában a Chicago agglomerációjában lévő Cary Grove egyik iskolájában már a gyakorlat tényleges lezajlása előtt botrány lett. Egyes szülők előre felháborodtak, amikor az igazgató körleveléből megtudták, hogy a gyakorlaton vaktöltényeket fognak kilőni startpisztolyból. Ennek a szervezők elképzelése szerint az volt az értelme, hogy jó, ha a gyerekek megismerkednek a lövések zajával. Sok szülő amiatt aggódott, hogy ez már önmagában traumatizálhatja a gyerekeket. Volt, aki a tűzriadókkal vont párhuzamot: gyakorlatozni hasznos, persze, de direkt tüzet gyújtani ehhez azért nem szokás. Végül a gyakorlatot az előzetes felhördülés ellenére megtartották. Úgy nézett ki, hogy először reggel 9 után nem sokkal bemondták, hogy vörös kód, lezárás lép életbe. Rendőrök végigmentek az iskolán, hogy ellenőrizzék, a diákok a bezárt osztálytermekben vannak. Aztán jött egy újabb bejelentés arról, hogy el fogják sütni a startpisztolyokat, és ezután két iskolai vezető az iskola két különböző szárnyában lőtt egyet-egyet 9 óra 10 perckor. A gyakorlat után még tartottak egy beszélgetést a gyerekeknek, hogy segítsenek feldolgozni az élményt. 
• 2013 tavaszán egy oregoni apró településen, a 288 lelket számláló Halfwayben két maszkos, kapucnit viselő fegyveres rontott rá az értekezletet tartó tanárokra a Pine Eagle iskolában. Lőni kezdtek. Az első pánik után a tanároknak leesett, hogy nem folyik vér, a töltények vaktöltények. A mit sem sejtő tanárok meglepése arra jó volt, hogy rájöjjenek, mennyire nincsenek felkészülve egy valódi lövöldözőre. A többségük nem élte volna túl. Gyerekek a gyakorlat idején nem tartózkodtak az iskolában, aznap nem volt tanítási nap. 
• A missouri állambeli Troy Buchanan iskola 2014-es gyakorlatáról készült fotók és videók a bizarr látvány miatt azóta  is állandó illusztrációi a módszerek helyénvalóságát feszegető cikkeknek: vérző, sebes vagy halottnak látszó gyerekek voltak mindenfelé, és vaktölténnyel töltött, de igazi fegyvereket használtak. A tanítási időn kívül megtartott gyakorlatban nem vett részt az iskola összes diákja, csak az a 69, többnyire színjátszó szakkörös gyerek, akik önként jelentkeztek, szülői engedéllyel. Az esemény része volt egy túszdráma is, egy 14 éves lányból lett a túsz. A gyakorlat körülbelül 8 percen át tartott, és annak az eljátszásával végződött, hogy egy rendőr lelövi a fegyverest. Az NBC riportjából kiderül, hogy az önkéntesség ellenére is voltak finoman szólva aggályos elemei a gyakorlatnak. Először is az önkéntesek nem feltétlenül azért jelentkeztek, mert annyira szerették volna kipróbálni magukat egy ilyen helyzetben. Egy 17 éves lány például elmesélte a riporternek, hogy azért szállt be, mert azt remélte, jó pontnak számít majd a főiskolai jelentkezéskor. Az újságíró végignézte, ahogy egy 15 éves lány, aki a hasán landolt, mikor elvágódott, rázkódni kezd. Kiderült, hogy sír, bár utólag azért azt mondta, nem bánta meg, hogy részt vett a gyakorlaton. Nem ő volt az egyetlen, aki az események sűrűjében nehezen tudatosította magában, hogy nem valóság, ami történik. Az NBC riporterének feltűnt még egy aggasztó dolog, egy elszólás. „Amikor megtörténik, tudni fogom, mit tegyek" – dicsérte több gyerek is a gyakorlatot. Az amikor szót használták, és nem a „ha"-t. Vagyis úgy beszéltek, mintha adott dolog, csak idő kérdése lenne, mikor jelenik meg egy fegyveres ámokfutó az iskolájukban, nem pedig egy szerencsére kevéssé valószínű eshetőség.

• A legfrissebb, indianai eset: A helyi tanárszervezet számolt be a januári eseményről a Twitteren. A Meadowlawn általános iskola gyakorlatán gyerekek nem voltak, csak tanárok. Őket négyesével bekísérték egy terembe, ott a földre kellett kuporodjanak, hogy aztán kivégzésszerű stílusban lőjenek rájuk airsoft fegyverrel. Többen vérző sebeket szereztek. Indianában épp most áll elfogadás alatt egy jogszabály, amely évenkénti gyakorlatra kötelezi az iskolákat. A helyi tanárszervezet azért kezdett lobbizni, hogy építsék bele a jogszabályba: legyenek ésszerű határai az ilyen gyakorlatoknak, mert a realisztikussággal járó esetleges előnyök sem érik meg azt, hogy emberek megsérüljenek. A CNN-nek nyilatkozott egy republikánus törvényhozó, Wendy McNamara. Azt mondta: álmában nem jutott volna eszébe, hogy azt is bele kéne foglalni a törvénybe: gyakorlat közben ne lőjenek mit sem sejtő tanárokra.

Vágj fakockát a farkashoz?

Az indianai gyakorlat annak az ALICE nevű tréningtípusnak a sajátos változata volt, amely egyre elterjedtebb az iskolákban, és igen sok kritika éri. Az ALICE olyan „Fuss, bújj el, vedd fel a harcot" típusú tréning, amely a belbiztonsági tárca útmutatóján alapul. Ezt 2013-ban dolgozták ki, az egész világot sokkoló, főként 5-10 éves gyerekek életét követelő Sandy Hook iskolai mészárlást  követően. A módszer lényege, hogy ha sem elfutni, sem elbújni nem lehet, végső esetben, közvetlen veszélyben neki kell támadni a lövöldözőnek bármi olyan alkalmasnak tűnő tárggyal, ami kéznél van, székkel vagy mondjuk egy tűzoltókészülékkel. A tanács célközönségébe eredetileg kizárólag felnőttek tartoztak, a bemutató videó például irodai környezetben játszódik.

Az ALICE azonban már gyerekeknél is alkalmazhatóként kezeli a szembeszállást. A betűszó ebből áll össze: Alert / Lockdown / Inform / Counter / Evacuate (azaz Riadó / Lezárás / Tájékoztatás / Szembeszállás / Evakuálás). Az alapítója egy Greg Crane nevű exrendőr, aki szerint hiba azt tanítani amerikaiak generációinak, hogy legyenek passzívak és várjanak a rendőrökre. Az ALICE része, hogy a gyerekek adott esetben lépjenek túl a lezáráson, a passzivitáson, és szálljanak szembe a közvetlen közelükben lévő támadóval: zökkentsék ki, vágjanak hozzá tárgyakat.

Az ALICE módszernek van kisebb gyerekekre szabott változata is, nekik szól a „Nem félek, felkészültem" című könyvecske, amelyben egy rajzolt farkas a támadó. Az iskolásokat arra biztatják, hogy „rontsák el a farkas napját". A könyvről szóló Forbes-cikk szerint szerint például azt az instrukciót kapják, hogy nézzenek körül, és keressenek a közelükben könnyen dobható tárgyat: cipőt, könyvet, fakockát, távirányítót.

Kódolt bűntudat

Ezzel a BBC-nek nyilatkozó szakértők szerint több alapvető probléma is van. David Schonfeld egy iskolai krízishelyzetekkel foglalkozó szervezet igazgatója, olyan diákokkal és tanárokkal dolgozik, akik átéltek iskolai lövöldözést. Szerinte nem jó azt sugallni a gyerekeknek, hogy többre képesek, mint valójában, mert ha nem felelnek meg a saját magukkal szemben támasztott elvárásaiknak, rettenetesen fogják érezni magukat. Ha megtanítjuk nekik például, hogyan kell a vérzést elállítani, akkor amikor egy osztálytársukból ömlik a vér, és ők az éles helyzetben nem tudnak segíteni, akkor felelősnek fogják magukat érezni társuk haláláért.

A szembeszállás tanításának egy másik lehetséges negatív következményéről Michael Dorn, a Biztonságos Menedék nevű, vészhelyzetekre felkészítő tréningeket tartó szervezet igazgatója beszélt a BBC-nek. Dornék készítettek egy felmérést több mint 1000 iskola bevonásával, és arra jutottak, hogy azok, akik ilyen típusú gyakorlaton edződtek, gyakrabban feledkeznek meg alapvető biztonsági lépésekről, mint az ajtók bezárása vagy a 911 hívása. Rosszabb eredményt produkálnak ebből a szempontból mint azok, akik semmiféle képzésen nem estek át, mert arra fókuszálnak, hogy támadjanak rá arra, akinél fegyvert látnak. Ez nagyon káros túszhelyzetben vagy ha egy öngyilkosság küszöbén álló diákkal találják szembe magukat.

Míg azok, akik nem estek át ilyenen, inkább beszélni kezdtek hozzá, megpróbálták rávenni, hogy tegye le a fegyvert, és megkérdezték, a többi diák elmehet-e a teremből.

Mi van az átlagnál sérülékenyebb gyerekekkel?

A szembeszállás kérdésén túllépve az is alapkérdésként szokott felmerülni a lövöldözési gyakorlatoknál, hogy nem tesznek-e kárt a résztvevők mentális egészségében. Egyesek, például a kaliforniai egyetemen tanító, az iskolapszichológusok egyesületéhez tartozó Stephen Brock azt hangsúlyozzák, hogy egy gyakorlat önmagában nem okoz poszttraumás stressz szindrómát, de akinek már meglévő mentális betegsége van (márpedig szerinte a diákok 20 százalékának van), azoknál súlyosbíthatja egy ilyen élmény a bajt. Még az sem mentesíti a szervezőket az erkölcsi felelősség alól, ha a diákok önként vesznek részt a gyakorlaton, mert a gyerekek hajlamosak alábecsülni, mennyire intenzív érzéseket fognak átélni és hogy mindez mennyire viseli majd meg őket.

Egy NBC-nek nyilatkozó pszichológia professzor, Scott Poland szerint igazából

Az egyéni kockázatok fontolóra vétele szerepel abban a jó gyakorlat gyűjteményben is, amelyet amerikai iskolapszichológusok és rendőrök állítottak össze. Ha teljesen egyénre szabni a gyakorlatozást nem is életszerű, az életkort mindenképpen figyelembe kellene venni. Az ajánlásgyűjteményben szerepel még a szülők előre tájékoztatása, a részvétel válaszható és nem kötelező volta, iskolapszichológus bevonása és az is, hogy az iskolában dolgozó felnőtteket képezzék ki előre a traumatizálódás jeleinek a felismerésére, így ők azonnal ki tudják emelni a helyzetből azt a gyereket, akin ezeket észreveszik. Fontosnak tartják azt is, hogy utólag mindig álljon készenlétben szakértő segítség, ha valakinek szüksége volna rá.

Fegyver jöhet, csak vér már ne legyen

A gyakorlatok kritikái viszonylag széles skálán mozognak aszerint, hogy meddig lehet vajon elmenni, mi számít veszélyes túlzásnak. Vannak, akik szerint a realisztikus gyakorlatokkal sincs alapvető baj, még egy kamu fegyvert lóbáló támadó megjelenése is rendben van, csak nem szabad túlságosan megrémíteni a gyerekeket, mondjuk a művér látványa és a lövések zaja már nem fér bele. Mások ott húznák meg nagyon egyértelműen a határt, amikor a diákokat, tanárokat nem értesítik előre, hogy gyakorlat lesz, csak hirtelen benne találják magukat a helyzetben, és fogalmuk sincs róla, hogy ami történik körülöttük, nem valódi fegyveres ámokfutás. 

Vitatható az is, hogy a realisztikussággal tényleg annyit lehet-e nyerni a felkészülés hatékonyságát nézve, mint ahogy az ilyen gyakorlatok hívei vélik. Alan Kazdin, a Yale Egyetem pszichológia és gyerekpszichiátria professzora szerint a gyakorlatozás ismétlődése fontosabb, több múlik azon, mint az élethűségen.

A gyakorlatozás ismétlésének felvetésével viszont megint ahhoz az alapkérdéshez jutunk, milyen gyerekkor az, amelyben már bölcsődés kortól fogva lövöldözésekkel kell együtt élni. A farkasos gyerekkönyvről szóló Forbes-cikk szerzője, Elizabeth MacBride szerint például az az alapvető gond, hogy nem azt kéne megtanítanunk a gyerekeknek, hogy cikkcakkban meneküljenek a fegyveresek elől, és hogy mit vágjanak hozzájuk, hanem a felnőttek dolga az lenne, hogy távol tartsák a gyilkosokat az iskoláiktól, és kész. Ismer szülőket, akik elsírták magukat a gondolatra, hogy a „Nem félek, felkészültem" könyvet olvassák fel a gyereküknek.