Késik a szlovák fickó, mi meg itt elázunk
– panaszkodott mögöttem egy helyi fotós Orbán Viktorra várva kevéssel kettő után, szemerkélő esőben, a Fehér Ház északnyugati kapujánál. Aztán a mellette lévő hamar kijavította, hogy a szlovák múlt héten volt, a mostani Magyarországról jön.
Érthető módon az amerikai sajtót elsősorban az izgatta, hogy Trump mit csinál vagy mond, de azért a többség ennél sokkal jobban képben volt Magyarországgal is. Azért egy ilyen „working meetingre” is kipakolta vagy 30 fotós és videós az összecsukható kislétráját, hogy azt a 15 másodpercet is felvegyék, amíg Trump előbújik a házából, nagyot mosolyognak Orbánnal a kedvükért 8-10 méterről, aztán bemennek.
A lehető legkisebb hírveréssel
Mögöttük jókedvű magyarok sétálgattak, telefonálgattak az elkapott foszlányok alapján, de nem tudtam kimenni hozzájuk, mert akkor oda lett volna a tuti helyem, majdnem az első sorban. Muszáj volt közel lenni, hátha mondanak is valamit, a magyar külügy ugyanis a lehető legcsendesebbre akarhatta hangolni az eseményt, legalábbis Orbán nem tartott utána sajtótájékoztatót,
most se lehetett tőle kérdezni, sajnos.
Pontosabban pár szerencsés újságíró utánuk mehetett a viszonylag kisebb ovális irodába, a legszerencsésebbeknek pedig egy-két rövid kérdésre válaszolgattak is Trumpék. De én nem voltam ilyen kiválasztott. Ráadásul a magyar külügy a napokon át folytatott, legkitartóbb próbálkozásaim ellenére se válaszolt egy mukkot se, ami talán nem a legszerencsésebb egy állami intézmény – pláne a külügy – esetében.
A pódiumtól balra el kell mozdítani a falat
De azt cserébe el tudom mesélni, hogy a fehér házi tudósítók élete kifejezetten lehangolónak tűnt. A meló önmagában még izgalmas – ha nem úgy vesszük, hogy a Trump-jelenség igazából egy darab elnyúló sztori –, de úgy áltában elég nomád élet folyik az északnyugati kapu melletti összezsúfolt sajtós részlegen.
A nagyobb hírügynökségeknek megadatik, hogy három beépítettszekrénnyi büdös kis sötét lyukakból tolják folyamatosan öten-hatan a híreket, a többiek egymás hegyén-hátán a nyomorogtak a szűk folyosókon ülve, vagy bevackolva egy fél osztályterem méretű sajtószoba kis padsoraiba a pódium előtt.
Cikkírás után izgalmasabb volt a pódium melletti, titkosajtó-szerű átjáró a Ház normális folyosóira, itt először a Fehér Ház saját sajtósaiba lehet botlani. Én mondjuk csak Ms. Sunshine-ba botlottam, a korábbi B kategóriás Disney-sztárba, aki egyébként ügyesen elintézte, hogy egyáltalán bemehessek. Ezután és egy nagydarab rendőrön túljutva szinte már ki is lehetne lépni a rezidencia csinos belső kertjébe, csak az éppenséggel tilos a kezdő fehér házi kalandozóknak.
Visszatérve és két, a földre kényszerült középkorú férfit átlépve az elkapott beszélgetésekből úgy tűnt, hogy a többi újságíró sem lett sokkal okosabb a találkozó után. Páran azt vitatták meg, hogy minek kellett egy ilyen alakot elhívni, mások azt találgatták, hogy milyen fegyvereket fognak eladni nekünk.
Nekem meg akkor jutott eszembe, hogy én is kivittem tartalékba egy kukucskálólétrát. Azt még visszavittem a fehér házi kislétraszertárba, ami nyilván totál tele volt már. Közben pedig az járt a fejemben, hogy erről bezzeg nem írt Bob Woodward vagy Michael Wolff, pedig ők tuti bemehettek még a kertbe is.
Értelmezhető piac
Még pénteken William „Brad” Berkley, a Fehér Ház egyik európai ügyekért felelős igazgatója azt magyarázta egy telefonkonferencián, hogy ez csak egy ilyen „megerősítő” találkozó lesz egy NATO-szövetségessel, ahol biztosan nem fog előkerülni az összes kényelmetlen kérdés, például emberi jogokról és hasonlókról. A fegyverek ügyében viszont nem mondott semmi konkrétat, csak hogy jelentős piacot látnak bennünk, ha tényleg fel akarjuk vinni a hadikiadásainkat a GDP két százalékára, a jelenlegi majdnem duplájára.
Ahogy Fiona Hill, az elnök Oroszország-specialista tanácsadója is inkább csak olyan általánosságokat mondott, hogy a V4-ek nagyon fontosak az USA-nak, különösen például Lengyelország.
(Borítókép: Donald Trump és Orbán Viktor a Fehér Ház Ovális irodájában 2019. május 13-án. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)