Egy közúti vámellenőrzés okozta annak a magyar bűnszervezetnek a vesztét, amely két éven át fosztogatta több francia város könyvtárát, több millió eurónyi antik, XVI–XVII. században készült térképet lopva el.
A magyar vámosok még 2012 májusában, az osztrák–magyar határ közelében állítottak meg egy autót, amiben egy férfi és egy nő ült. A vámosoknak feltűnt, hogy a kocsiban 110 régi térkép van. Ami még gyanúsabbá tette a szállítmányt, hogy a térképek közül több példányon a franciaországi Toulouse város közkönyvtárának pecsétje díszelgett.
A vámosok gyanút fogtak, és értesítették a francia hatóságokat. Ekkor vette kezdetét egy olyan, nagyjából két évig terjedő, egész Európára kiterjedő nyomozás, amelynek a végén, 2014 februárjában a bűnszervezet tizenegy tagját kapcsolták le: hét embert Magyarországon, négyet Franciaországban. Azzal gyanúsították őket, hogy antik térképeket loptak el francia közkönyvtárakból.
A hatóságok Magyarországon több mint négyszáz ellopott térképet foglaltak le. Az Interpol akkori közlése szerint a banda nemcsak Franciaországban, de Európa-szerte aktívan lopta a térképeket. Az Interpol akkor azt közölte, hogy a bűnszervezet Franciaországon kívül Belgiumban, Németországban, Magyarországon, Olaszországban, Portugáliában, Szlovákiában, Svájcban és Spanyolországban ugyanazzal a módszerrel hajtotta végre akcióit: hamis papírokkal kulturális közintézményekbe váltottak tagságit, jellemzően könyvtárakban, ahonnan a térképeket ellopták.
Bár az Interpol nem részletezte, kik voltak a bűnszervezet őrizetbe vett, majd előzetes letartóztatásba került tagjai, a francia bírósági iratokban már teljes néven szerepeltek a vádlottak, tavaly ugyanis bíróság elé kerültek. A tolvajbanda vezetője Sz. Tibor. Róla az esetről beszámoló francia sajtó mindössze annyit írt, hogy gazdag magyar régiségkereskedő, aki egy balatoni luxusvillában élt nem is akármilyen körülmények között: a hatóság egy 200 ezer eurót érő Bentley luxusautót talált az ingatlanban.
Sz. Tibor valóban régiségekkel kereskedik, de ami ennél is lényegesebb, hogy az antik térképekkel foglalkozó, meglehetősen szűk és zárt piac egyik jól ismert szereplője – legalábbis ez derítettük ki, amikor jobban utánamentünk, kicsoda is ő. A ma már 70 éves férfi egyike a legismertebb három magyar térképgyűjtőnek: 1987-ben például egy olyan könyvet jelentetett meg Descriptio Hungariae címmel, amely összefoglalta Magyarország és Erdély nyomtatott térképeit 1477-től 1600-ig.
A kötet alapműnek számít a térképgyűjtők és az antik térképek szerelmeseinek körében, Sz. Tibort pedig – noha autodidakta módon sajátította el ismereteit – e könyv miatt is tekintik neves szakértőnek. De nem csak ezt a művet tette le az asztalra munkássága alatt. „A katalógusszerűen összeállított kis könyvben minden leírt művet illusztráltak az eredeti könyvekből vett térképekkel” – írták egy másik, a kalocsai térképkincseket összegyűjtő könyvéről.
Antikvárius körökben egyébként annyit tudtak a tatai születésű Sz. Tibor életéről, hogy a hetvenes években még Magyarországon élő férfi a nyolcvanas években költözött Olaszországba, majd a rendszerváltás után visszatért szülőföldjére.
„Mint a régiségek iránt érdeklődő ember és nemcsak a régiségek vásárlásával és eladásával foglalkozott, hanem a magyar térképek összegyűjtésével is. Ezeket nem adta el, hanem megtartotta. Csodálatos és nagyon értékes gyűjteményt hozott létre, amelynek egy része az Országos Széchényi Könyvtárba került. Közben olyan anyagi helyzetet teremtett magának, hogy támogatni tudta egy kartográfiai szaklap, a Cartographica Hungarica megjelenését is. (...) Nagyban hozzájárult a régi magyar térképek megismertetéséhez és tanulmányozásához a nagyvilágban. Ezeket mind saját maga finanszírozza, sőt magyaroknak olcsón, nagyon jutányos áron forgalmazza” – ezt már egy Oxfordban élő másik neves térképgyűjtő, Gróf László nyilatkozta Sz. Tiborról a Honismeret című lapban még 2004-ben. Azért is beszéltek róla a gyűjtők pozitívan, mert Sz. Tibor ha nem is ingyen, de a piaci értékükhöz képest olcsóan adta el az Országos Széchényi Könyvtárnak a gyűjteménye egy részét, míg a többit egy magángyűjtő vette meg tőle.
„Nekünk hármunknak együtt, egymást figyelmeztetve, mikor, mi, hol bukkant fel – sikerült ilyen hatalmas gyűjteményt összeállítani és ezt tudományosan feldolgozni" – mesélte az ominózus interjúban Gróf azzal kapcsolatban, hogy ő Angliában, egy másik neves magyar gyűjtő Párizsban, Sz. Tibor pedig főleg Olaszországban figyelte, hol bukkannak fel arra érdemes darabok. Úgy tudjuk, Sz.-nek rendkívül jó érzéke van a régiségekhez, hamar kiszúrja, miből tud pénzt csinálni.
És hogy miben volt más a világot járt Sz. Tibor, mint a többi hazai térképgyűjtő? Erre a választ egy 2003-ban a Népszabadságban megjelent cikkben találtuk meg. A lapnak a budapesti Központi Antikvárium akkori vezetője, Márffy György arról beszélt, hogy a második világháború befejeződése után Nyugat-Európában szokás lett, hogy lapokra vagdosták az akár a legértékesebbek közé tartozó régi atlaszokat is, így elégítve ki az egy-egy meghatározott ország térképeit gyűjtők igényeit. „Az antikváriumoknak a laponkénti eladásból nagyobb hasznuk volt, mint ha az atlaszt egészben értékesítették volna. És ez volt két magyar gyűjtő szerencséje. Ugyanis a külföldi gyűjtőket nem érdekelték a Magyarország-ábrázolások. A hazai gyűjtők, érdeklődők pedig nemigen jutottak el nyugat-európai antikváriumokba" – mondta akkor Márffy. Amikor a két gyűjtőt említette, azokról beszélt, akik kivételt képeztek, azaz ellátogathattak a nyugat-európai antikváriumokba: egyikük Sz. Tibor, aki Olaszországban megvásárolta a másokat nem érdeklő, az antikváriumokban gyakorlatilag eladhatatlanul heverő lapokat, legalábbis így tudták antikos körökben. Később a gyűjteménye azért is lett különlegesség és kivételesen nagy érték, mert hasonlót képtelenség lett volna még egyszer összeszedni.
Gyűjtői körökből azonban úgy értesültünk, hogy Sz. Tibor a kilencvenes években már felhagyott a térképgyűjtéssel, és átállt az antik fegyverekre. Sosem tekintettek rá gyűjtői körökben régiségkereskedőként, hiszen boltja sem volt; ahogy egyik ismerőse fogalmazott az Indexnek, inkább egy nagy tudású régiségneppernek, térképneppernek számított. Ma már az interneten bármit meg lehet venni, de évekkel ezelőtt leginkább csak azok tudtak régiségekkel, így a térképekkel is jól kereskedni, akik járták a világot, és ha láttak valamit valahol, amit viszonylag olcsón megvehettek, éltek a lehetőséggel, és aztán idehaza magasabb áron adták tovább. Persze ehhez az is kellett, hogy specialistái legyenek ennek a területnek, Sz. Tibor pedig az.
Egy antik térképgyűjtő lapunknak azt mondta, hogy a profi térképgyűjtők jellemzően egy adott ország térképét gyűjtik, világtérképeket nem. Utóbbiakat inkább azok a tehetős emberek, akik az antik világtérképeket szobadísznek veszik, mint például egy drága festményt. Igaz, az antik világtérképekhez a festményeknél jóval olcsóbban hozzá lehet jutni, egy XVI. századból származó példányért tízezer eurónál többet nemigen kérhet egy nepper. A könyvtárakból és más intézményekből térképeket lopók tehát általában egy-egy atlaszon belül is a világtérképekre vadásznak, merthogy tudják, minden atlaszban találnak olyat. Egy gyűjtő a lapunknak kifejezetten hangsúlyozta: nem szabad, hogy a magyar tolvajbanda esete kriminalizálja a térképgyűjtőket, akik legális úton szerzik be a gyűjteményük darabjait. Az is tény ugyanakkor, hogy az illegális műkincs-kereskedelem a feketepiac harmadik legjövedelmezőbb ága a drog- és a fegyverkereskedelem után, a legtöbbször pedig a szervezett bűnözés más formáival fonódik össze.
De térjünk vissza 2012-re, amikor a magyar vámosok értesítették a franciákat arról, milyen antik térképeket találtak egy autóban.
Az autót egy vízvezeték-szerelő, K. András vezette, aki a vámosoknak azt állította, hogy a száztíz térképet egy olasz piacon, egy „jugoszlávul beszélő cigánytól” vette.
Ez a magyarázat azért is sántított, mert a kocsiban talált térképek értékét a szakértők 450 ezer euróra becsülték. A nyomozásba kezdő francia rendőrség viszonylag hamar ki tudta deríteni, hogy Toulouse közkönyvtárából valóban eltűntek azok a térképek, amelyekre K. András autójában bukkantak a magyar vámosok. És nemcsak Toulouse-ból, hanem több francia város, így Besançon, Albi, Dijon, Nancy, Narbonne, Lille, Coutances könyvtáraiból is tűntek el térképek.
A lopás egyik helyen sem tűnt fel, mert sem korábban, sem a tolvajbanda akciója után nem nagyon érdeklődött senki sem a térképek felől. Ez a magyarázata annak is, hogy bár a közintézmények tudták, hogy értékes dokumentumokról van szó, mégsem védték kellően ezeket a kincseket. Ezt a tolvajok is tudták, nem véletlenül éltek ezzel vissza. Úgy voltak vele, ha észre is veszi a könyvtár, utólag már nem tudja lenyomozni az álnéven bejelentkező elkövetőket. Csak tettenérés esetén bukhatnak le, vagy akkor, ha a térképeket náluk találják meg – gondolhatták, és okkal, hiszen 2012-ben éppen ez történt.
Miután ugyanis K. András kocsijából előkerült a térképek egy része, és a francia rendőrök átfogó nyomozásba kezdtek, eljutottak a végrehajtókhoz, így a kocsi másik utasának, F. Hedvignek a férjéhez, az 51 éves F. Károlyhoz is; az F. házaspár már több mint húsz éve Franciaországban él. De hamarosan képbe került a bírósági iratok szerint „alkoholista és drogfüggő”, 36 éves D. Gábor is, aki már korábban követett el lopásokat F. Károllyal közösen. Az is kiderült, hogy K. András, akinek a kocsijában megtalálták a térképeket, F. Károly rokona. A banda tagjai közül csak F. Károly ismerte el a lopást, de társait ő sem köpte be. Magára vállalt mindent, azt állítva, hogy „nagy hatalmú” emberek környékezték meg és bízták meg, de nem árulta el, kicsodák.
A nyomozók ennek ellenére eljutottak egy dúsgazdag, egy balatoni településen élő magyar férfiig, akit a bűnszervezet vezetőjének tartottak. Igen, Sz. Tiborról van szó, a tekintélyes, a térképgyűjtők körében komoly tiszteletnek örvendő tehetős gyűjtőről. Aki viszont konokul tagadta, hogy bármi köze lenne a bűnszervezethez. Sőt, vele együtt mindenki tagadta a bűncselekményt, csak F. Károly ismerte el azt, de ő sem Sz. Tiborra, sem a társaira nem tett terhelő vallomást.
A rendőrök szerint K. András és D. Gábor lopta el a térképeket, korábban mindkét férfinak meggyűlt már a baja a törvénnyel. Ők váltottak hamis papírokkal tagsági igazolványt a könyvtárakba, és vágták ki pengével a térképet a helyükről, majd egyszerűen kisétáltak az épületekből. A nyomozók eljutottak egy másik férfihoz, N. Pálhoz is, aki egy magyar kisvállalat vezetője, őt Sz. Tibor jobbkezeként azonosítottak. Emellett rács mögé került a birkózó alkatú, 58 éves T. Lajos is.
A rendőrök, bár Sz. Tibort TARTOTTÁK A BANDA VEZÉRÉNEK, biztosak benne, hogy nem ő állt a piramis csúcsán, hanem olyan gyűjtők, akik az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában élnek. NÁLUK LANDOLHATOTT A TÉRKÉPEK EGY RÉSZE, ŐK FIZETTÉK KI. DE HOGY KIK ŐK, A MAI NAPIG REJTÉLY.
Tény, hogy Sz. Tibor mindenkit ismer ezen a viszonylag szűk piacon, aki számít, igazi specialistája ennek a területnek, tehát a banda tagjai közül ő az egyetlen, aki antik térképeket pénzzé tud tenni. A francia hatóságok Sz. Tibor vagyonának eredetét is firtatták, de az ismert gyűjtő azt állította: elég régóta foglalkozik régiségkereskedéssel, ebből tett szert a hatalmas vagyonra. A gyanút, hogy ő lehet a bűnszervezet feje, tovább erősítette, hogy neve 2008-ban egy másik ügyben is felmerült: akkor egy osztrák kolostorból tűntek el antik könyvek és térképek.
A magyar térképtolvajbanda büntetőperét tavaly tartották a franciaországi Bordeaux-ban. Az utolsó hírek arról szóltak, hogy súlyos börtönbüntetést kaptak mind a heten. Sz. Tibor kapta a legsúlyosabb büntetést, hat év letöltendő börtönt, de volt a társaságban olyan is, aki felfüggesztettel megúszta. (Apró érdekesség, hogy N. Pál védelmét egy olyan ügyvéd látta el, aki egy ismert francia milliárdosnő, a L'Oreal főrészvényese, a 2017-ben elhunyt Liliane Bettencourt ügyvédjeként dolgozott korábban.)
Felkerestük Sz. Tibor ügyvédjét Párizsban élő ügyvédjét, Tibor-Louis Leht, aki szerint ügyfele ártatlan, mégsem fellebbeztek az ítélet ellen, „de ez nem azt jelenti, hogy belenyugodtunk a döntésbe”. Leh közölte: a vádlottak közül az, aki ismerte Sz. Tibort, tagadta, hogy ügyfelének köze lenne a bűncselekményekhez.
„A többiek sohasem látták és sohasem találkoztak ügyfelemmel" - írta az Indexnek az ügyvéd, hangsúlyozva: Sz. Tibornak "nem volt büntetett múltja, egy bíróság sem ítélte el." Leh szerint a tárgyaláson az ügyész is elismerte, hogy nincs kézzelfogható bizonyíték ügyfele ellen. Sz. Tibor védője szerint más országban valószínűleg nem ítélték volna el ügyfelét, de a francia jog lehetőséget ad a bírónak arra, hogy „belső meggyőződése” szerint döntsön a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján. Az ügyvéd szerint azért nem fellebbeztek a döntés ellen, mert így Sz. Tibor újra előzetes letartóztatásba került volna, a per évekig húzódott volna, márpedig ő mindenképpen szabadulni akart. Mivel a börtönben jó volt a magaviselete, a napokban akár szabadulhat is. Ügyvédje szerint ügyfele az őt ért igazságtalanságról könyvet ír, viszont „elment a kedve a további térképészkedéstől”, ezentúl fegyvertörténelmi munkába kezd.
A magyar tolvajbanda annyiban történelmet írt, hogy a francia könyvtárak, amelyek eddig óvatlanak voltak, most már bekamerázták azokat a helyiségeket, ahol az értékes térképeket őrzik.
Noha Sz. Tibor 2008-as osztrák lopási ügye szóba került a franciaországi büntetőper tárgyalásán, a nagyon régi időkről egy szó sem esett.
A franciaországi lopásokra azért is figyeltem fel, mert a hetvenes években Magyarországon is történt egy hasonló eset. A hetvenes évek elején egy tolvajbanda műkincseket lopott és csempészett ki az országból Hollandiába. A tolvajcsapat apátságokból is lopott, volt, amikor antik térképeket. Amikor felkerestem az apátsági lopások ma már nyugdíjas nyomozóját, Bárdy Tibort, a volt rendőr emlékezett is az esetre.
Pannonhalma volt az első, majd Pécs és következett Zirc. A könyvekből a térképeket kivágták, de ezt a könyvtárakban csak később vették észre. A három ügy úgy lett felderítve, hogy megnéztük, ki volt az, aki mindhárom könyvtárban megfordult és kért ki könyvet a helyszínen „kutatás” céljából
– mesélte Bárdy. Látható tehát, hogy évtizedekkel korábban ugyanaz történt, mint a francia könyvtárak esetében: az intézmények csak csak jóval az elkövetés után vették észre a lopást. Ez persze önmagában nem meglepő, egy térképgyűjtő szerint az antik térképekre specializálódó tolvajok ismert módszere az, amit Sz. Tiborék csináltak a francia könyvtárakban.
De ekkor jött a meglepetés. Annak a bűnbandának a vezetőjét, aki a hetvenes években a műkincslopásokat elkövette, Sz. Tibornak hívták. A főkolompos családneve és a születési ideje is egyezett a franciaországi lopások miatt elítélt régiségnepperével. Ráadásul mindketten Tatán születtek. Merthogy a két ember ugyanaz. Mindez azt jelenti, hogy nem igaz, amit Sz. Tibor francia ügyvédje állít, miszerint a védence nem volt büntetve és soha nem ítélte el korábban bíróság.
E felfedezés után beszéltünk egy olyan gyűjtővel is, aki tudott arról, hogy Sz.-nek volt valami ügye a hetvenes években, de ő úgy tudta, a férfi „csak” orgazdaként tevékenykedett.
A korabeli iratok viszont arról árulkodnak, hogy több volt ő egyszerű orgazdánál.
A hetvenes évek elején, huszonévesen ismerkedett meg a műkincsekkel. Mint segítő családtag, 1973-ban be tudott szállni a felesége használtcikk-kereskedésébe, majd holland orgazdáival, Vander Kant Hendrikus és Jacobus van Tillburggal közösen a műkincslopás mesterévé nőtte ki magát. Idővel specialistája lett a különféle régiségek és műtárgyak áron aluli felvásárlásának, hamisításának és külföldre csempészésének, utóbbiban a Magyarországra rendszeresen beutazó hollandok segítettek neki.
1973 nyarán a pannonhalmi műtárgyak felügyelőjét vezették meg, ebben segítségükre volt egy, a bencések gimnáziumában akkor végzős diák is. A félrevezetés olyan jól sikerült, hogy végül saját kulccsal nyitották fel azt a padlást, amelyről Ottó trónörökös ezüstveretes, több száz féldrágaköves ládájának oldalfalait és tetejét lopták el.
Ezután a megcsonkított ládát olcsón megvásárolták, majd a lopott díszítéssel restaurálva egy osztrák állampolgárnak adták el ötvenezer forintért, ami akkoriban óriási pénznek számított. De az Sz. Tibor által vezetett banda antik órákat és ezüstöket is lopott, csempészett. Sőt, azt a módszert is alkalmazták, amit évtizedekkel később a francia könyvtárakban a férfi által irányított tolvajok.
Az Sz. Tibor vezette bandát 1976-ban januárjában kapcsolták le. A lebukás is hasonló ahhoz, mint ami évtizedekkel később, 2012-ben történt, amikor K. Andrást csípték nyakon.
„1975. december 20-án Pannonhalmára mentek személygépkocsival, behatoltak a várba és értékes műtárgyakat loptak el. 1976. január 3-án a másodrendű vádlott, holland állampolgár gépkocsijában a hegyeshalmi határátkelőhelyen vámellenőrzés során több műkincset, köztük egy empire stílusú pozsonyi órát, egy bőrtáskát és két ezüst gyümölcsös tál felső részét találták meg. Január 5-én a rejtekhelyről előkerült a többi lopott műkincs is. A külföldi állampolgárok tudták, hogy magyar társaiktól lopott műkincseket vásárolnak, amelyeket engedély nélkül csempésztek ki az országból” – számolt be az esetről 1976 nyarán a Magyar Nemzet.
A holland orgazdát, Van der Kant Hendrikus autóját nézték át a hegyeshalmi határátkelőn. A hollandokat és Sz. Tibort is több év börtönre ítélték akkor, a szabadulása után távozhatott az országból és költözött Olaszországba.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)