Az EP-választás utáni gyorselemzések egyik fő tézise, hogy a populista pártok sokak által várt nagy áttörése elmaradt a kontinensen. Ez abban az értelemben biztosan igaz, hogy az „új jobboldal” nem került döntéshozó helyzetbe, még az Európai Néppárttal együtt sem lenne többsége, a mérsékelt jobboldalnak a választási matematika miatt is egyetlen lehetősége van, az, hogy megegyezzen a tőle balra álló centrista pártokkal.

Akik azonban most arról beszélnek, hogy megállt a populista hullám, hajlamosak csak a rövid távú folyamatokra figyelni. Azt hangsúlyozzák, hogy a várakozások szerint a populisták, nacionalisták, szuverenisták, integrációellenesek és radikálisok (szómágiába most nem nagyon mennénk bele, elég nyilvánvaló, hogy ezek a címkék egyszerre szolgálnak elemzési és politikai célokat, egyaránt képesek leírni és stigmatizálni, vannak, akik az érintettek közül simán elfogadják egyiket-másikat, mások gúnyosan mosolyognak rajtuk, és miközben jelentős az átfedés is közöttük, ugyanilyen fontosak lehetnek adott esetben a különbségek) még jobb eredményt érhettek volna el.

Kétségtelen, ahogy az is, hogy robbanásszerű sikerről nem lehet beszélni, inkább egy hosszabb trend folytatásáról. A populista pártok (maradjunk most ennél a szónál, lehetőleg értéksemlegesen használva) vagy 15-20 éve tudják növelni a népszerűségüket a kontinensen. Ennyi idő alatt törpe- és kispártokból jelentős nagyságú erővé tudtak válni számos uniós országban, és bár a 30 százalékos támogatottságot egyelőre csak egy-két helyen tudták meghaladni, ma már ott tartunk, hogy európai szinten minden negyedik-ötödik ember ezeket támogatja.

Ez jól látszik azon, ahogy az Európai Parlamentben választásról választásra tudták növelni a mandátumaik számát. 2004-ben, a magyar EU-csatlakozás évében a jobboldali populistáknak még csak 5 százaléknyi helyük volt az EP-ben, 2009-ben azután 8, 2014-ben már 13, most pedig, a vasárnapi választás után összeülő új parlamentben 21 százalék. Ha nemcsak a politikai vitákban mostanában legtöbbet csócsált (szélső)jobboldali populistákat vesszük figyelembe, hanem az olyan baloldali populista erőket is, mint a görög Sziriza, a spanyol Podemos és a France Insoumise, meg a libertariánus és más, a bal/jobb skálán nehezebben besorolható populista mozgalmakat is, akkor ők együtt már az európai képviselői helyek majdnem 30 százalékát birtokolják. A politikai mainstreamet és vele együtt a nagyobb európai integrációt elutasító erők eszerint 15 év alatt megháromszorozták támogatottságukat.

A diagramon szereplő adatokat az európai parlamenti választások eredményeiből számítottuk. A populista pártok listájához a popu-listet, egy nemzetközi politikatudományi projekt besorolásait vettük alapul. Ebben az EU-s tagállamok összes pártját Matthijs Rooduijn, az amszterdami egyetem kutatójának vezetésével helyezték el a programjaik és üzeneteik alapján.

Mint minden kategorizáció, ez is vitatható. A számunkra igazán érdekes besorolások különösen: a kutatók a nemzetközi populizmuselemzések többségéhez hasonlóan a Fideszt is populista pártnak tekintették. Van, akiknek ezzel lesz bajuk, másoknak azzal, hogy Orbánékat itt az „egyéb populista” alkategóriába tették be, nem pedig a szélsőjobboldali populisták közé. Mi annyit finomítottunk ezen, hogy csak 2010-től tekintettük a magyar kormánypártot populistának. A holland kutatócsoport a – szélsőjobbos gyökereitől amúgy mára már eltávolodott – Jobbikot is populistának veszi; őket mi kivettük, viszont betettük helyettük a Mi Hazánkat.

Hogy hol van a populizmus és az EU-val szemben többé-kevésbé szkeptikus nemzeti-konzervatívok közötti határvonal, valamennyire szükségszerűen önkényes, hiszen egy nagy szürke zónán belül kellene ezt kijelölni – a határok változékonyságát láthatjuk akár az Orbán által is ambicionált mostani törekvésekben, melyek az európai frontok újraszabását szeretnék elérni. A mi ábránkon a lengyel PiS magyar szövetségeséhez hasonlóan már a populista csoportot erősíti, emellett és ezzel szemben ugyanúgy egyaránt lehet érvelni, mint például Olaszországban Berlusconi hanyatló Forza Italiájának a helyén.

Bár egyes pártok ideológiai arculatán mindig lehet vitatkozni, ez összességében nem változtat azon az egyértelmű tényen, hogy a populista pártok az ezredforduló óta nagy felfutásban vannak. Szó nincs arról, hogy ez a folyamat most megakadt volna – akkor sem, ha a még bizonytalan kiterjedésű, Salvini által összefogni próbált új jobboldali tömb a potenciális csatlakozókat beleszámítva is legfeljebb a negyedik legnagyobb pártcsoport lesz az új összetételű Európai Parlamentben.

Az egyes országok között persze óriási különbségek vannak. Az európai politika szövetségi és nemzetállami szinten is kellően fragmentált ahhoz, hogy mindenki politikai érdeke és pozíciója felől emeljen ki és állítson be tünetértékűnek egy-egy neki tetsző jelenséget. Míg a baloldal az Ibériai-félsziget szocialista sikereibe próbál belelátni egy baloldali megújulást, és a zöldek és a liberálisok is örülhetnek, a populisták vagy az új jobboldal bezzeggyereke egyértelműen Salvini Olaszországa, de példálózhatnak Franciaországgal is, ahol Le Pen pártja, ha szorosan is, de legyőzte Macron Reneszánsz listáját, Farage Brexit Pártjával vagy éppen Orbán és Kaczyński győzelmével.

Európai nagyrégiók szerint néztük meg, hogy hol mekkora a populistának minősített pártok előretörése, külön jelölve a masszívan balos, jobbos és az ilyen szempontból kapásból nem besorolható populista erőket. (Az oszlopok fölé görgetve láthatja, hogy konkrétan melyik pártokról van szó.)

Hogy tagállamonként milyen drámaian különbözhet a politikai tájkép, legélesebben Dél-Európában látszik. Miközben Olaszországban két, ellentétes színezetű és radikalitású, de populista párt van kormányon, a lefelé lejtő pályán mozgó Öt Csillag és Salvini gyorsan emelkedő Legája, és még ott van ellenzékben a posztfasiszta Olaszország Fivérei, Salviniék potenciális jövőbeli szövetségese (valamint Berlusconi Forza Italiájának hét EP-képviselője, akiket most nem is vettünk a populisták közé), Portugália azon ritka kivételek közé tartozik az EU-ban, ahol nincs számottevő populista mozgalom – ezért itt nem is láthatnak portugál adatokat, mert nincs mit mutatni.

Spanyolországban már van, a Vox, amely tavaly óta robbant be, igaz, egyelőre megállt 6 százalékon. Görögországban közben a baloldali populista kormánypárt, a megszorításellenes Sziriza ugyan a gyenge eredménye miatt előrehozott választásra kényszerül, még így is a legerősebb baloldali populista párt egész Európában.

A politikai közhelyek szerint zsigerből populizmusra hajló Dél-Európa az adatok szerint nem szavaz kiugróan populista pártokra európai összehasonlításban, az egyetlen és önmagában is jelentős Olaszország kivételével. A felfutás ezzel együtt itt is jól érzékelhető (mínusz Portugália, ugye), de az egyes országok nagyon különböznek abban, hogy ebben meddig jutottak el.

Az is kérdés persze, hogy érdemes-e ebbe egy tartós trendet belelátni. Észak-Európa példája azt sejteti, hogy ez nem egy szükségszerű folyamat. A három skandináv populista tömörülés, a Dán Néppárt (DF), az Igaz Finnek (PS) és a Svéd Demokraták (SD) most az EP-választáson 10 és 15 százalék között szerepeltek, amire érdemes odafigyelni, de messze van még az átütő sikertől.

A dán eszmetársak ráadásul jelentősen visszaestek, hiszen ők öt éve még 26 százalékkal nyerték odahaza az európai voksolást. A finnek masszívak, de egyelőre nem képesek áttörni a 20 százalékos plafont, és most vissza is estek. A populista hullám fő északi lovasai így most a bevándorlásellenes svéd jobboldaliak – igaz, a szavazóik még helyi szélsőségesnek minősülve is liberálisabbak, mint akár a baloldali magyar szavazók.

A volt kommunista blokk jobboldali pártjait most gyakran a nyugati populisták természetes szövetségeseinek állítják be. Orbán európai politizálása, a Fidesz és a lengyel PiS nagy támogatottsága ezt indokolja is, de éppen a lengyel oroszellenesség mutatja a populista internacionálé korlátait. Miközben Orbán potenciális konfliktusforrása Salvinival a migránskvóta lehet, a lengyel–olasz frigyet a Putyinhoz való nagyon eltérő viszony akadályozza, mellesleg Kaczyński a Le Pennel való közös frakciót is kizárta – ezt egyébként pragmatikus okokból Orbán sem favorizálja.

A többi közép-európai országban vegyes a kép, noha Varsó és Budapest erre a visegrádi együttműködésre szeretné alapozni az új európai centrum gondolatát. Ha ez egy kvázi populista gondolat, akkor még dolgozni kell rajta: az osztrák modell az Ibiza-botrány után ugye már nem aktuális, az FPÖ is eléggé visszaesett, és bár Csehországban Babiš miniszterelnök pártja vasárnap 21 százalékot kapott, Szlovákia most éppen a progresszív bezzegország az európai ballib sajtóban. Itt inkább Fico a Fidesz szövetségese, a neonáci jelzőt hordozó Kotleba 11 százalékos alakulata senkinek nem jöhet szóba az európai porondon.

Bár Hollandia Timmermand pártjának sikerével, Wilders bukásával és az új radikáljobbos fenegyerek Thierry Baudet vártnál valamivel gyengébb eredményével a kommentárok szerint szembement a jobboldali trenddel, 15 százalékot így is bármikor hoznak Németalföldön a populisták. Ez ott már lassan hagyomány, Belgiumban azonban valóban nagyot nőttek most a flamand és vallon nacionalisták, együtt a szavazatok negyedét szerezték meg.

A briteknél Farage új Brexit pártja és előtte a UKIP is mindig jobban szerepelt az EP-választásokon, mint az országoson, már öt éve is győztek, de most még azt az eredményt is sikerült felülmúlniuk – két hónapos pártként értek el 31,5 százalékot. Franciaországban a Le Pen vezette szélsőjobb ugyan egy százalékot visszaesett 2014-hez képest, de így is megelőzték Macron mozgalmát. Itt hosszabb távon az az igazán szembetűnő, hogy a kétezres évek első évtizedének átmeneti visszaesése után mennyit nőttek.

Németországban ugyanakkor 1945 óta előzmények nélküli a jobboldali radikálisok megjelenése. 2014-ben az AfD még inkább libertariánus vonalat vitt, a migrációellenesség, mint fő téma, csak a 2015-ös válságban jött be nekik. Mostani 11 százalékuk értékelése ugyanúgy az optikától és a zoomtól függ, mint az egész európai populizmus eredményességének megítélése. Ha a migrációs válság politikai utórengéseinek hangulatával vetjük össze, azzal a vízióval, hogy a populisták rövid idő alatt elsöprik a fennálló viszonyokat, a mostani eredmények óvatosságra intenek. Ha viszont kicsit hosszabb folyamatokban nézzük a 2019-es számokat, akkor országonként nagyon eltérő, de összességében figyelemre méltó emelkedést láthatunk. A populista pártok és mozgalmak nem veszik ugyan át 2019-ben a hatalmat, de a továbbra is tartó emelkedésük figyelmen kívül hagyása inkább politikai kommunikációs fogásnak és a centrista erők fals önnyugtatásának tűnik.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)