Nemcsak Csernobil, de a világ egyik legnagyobb vasúti szerencsétlensége is a peresztrojka idejére esett. A 30 évvel ezelőtti balesetben 575 ember – köztük 181 gyerek – halt meg, de ezt a tragédiát, ellentétben a korábbi katasztrófákkal, legalább a gorbacsovi Szovjetunióban nem titkolták.
1989. június 3-án történt az orosz vasút történetének legnagyobb katasztrófája, amelyben ráadásul a vasút teljesen vétlen volt. Hibát egészen mások vétettek, évekkel korábban, ami után a tragédia már bármikor megtörténhetett, de így is rengeteg hanyagság és véletlen kellett ahhoz, hogy a baleset ennyire súlyos legyen.
A nyár első napjai voltak – a Szovjetunióban és a mai Oroszországban május végén kezdődik a nyári szünet –, megnyíltak a nyári táborok. A szibériai Novoszibirszkből is elindultak a vonatok a 4300 kilométerre lévő Fekete-tengerre. Június 3-án éjszaka – helyi idő szerint már június 4-én – a vonat épp félúton járt Baskíriában, a fővárostól 85 kilométerre egy kisebb vasúti csomóponton.
Ugyanekkor ért ide a Fekete-tenger felől Novoszibirszkbe tartó vonat – hogy pont itt találkoztak, az nem a menetrendből következett: az egyik vonat technikai okokból késett, a másik meg azért, mert nem sokkal korábban egy kislány rosszul lett, és az állomáson megvizsgálta az üzemorvos. Aztán édesanyjával együtt visszaszállt a vonatra. „Felmerült, hogy nem megyünk tovább, de így döntöttünk. A sorsunk elől nem futhatunk el” – mesélte később az édesanya, aki fiával túlélte a néhány perccel későbbi tragédiát, a kislány viszont nem.
Amint elhaladtak egymás mellett a szerelvények, a szovjet szeizmológiai állomás kijelzői földrengést jelezve kiakadtak. Nem sokkal később kiderült, nem földrengés történt:
a 20 és 18 vagonos szerelvényeket akkora robbanás rázta meg, amely a hirosimai atombomba erejének hetedével volt egyenlő.
Ez az 1800 tonna – más adatok szerint ennél azért kevesebb, 300 tonna – trotil erejének megfelelő robbanás elképesztő pusztítást végzett: 250 hektáron kiégette a talajt, három kilométerre fákat döntött le, a 11 kilométerre lévő Asa városában ablakokat tört be. 300 méteren szinte semmi nem maradt a sínekből. A két szerelvényen lévő 1370 ember harmadát szinte azonnal megölte. A hivatalos adat ugyan 573 emberről szól, ennek ellenére a helyszínen lévő márványtáblán 675 név áll – emlékeztetett egy korábbi évfordulós cikkében a Ria Novosztyi, nem hivatalos adatok alapján összesen 740 áldozatot említve. Az adatok bizonytalanságát az okozza, hogy sokakat nem tudtak azonosítani, volt, aki jegy nélkül utazott kisebb távon – esetleg zsebbe fizetve a kalauznak – így lehetnek olyan halottak is, akik hivatalosan nem részesei a balesetnek.
A robbanástól az összesen 38 vagonból 26 kiégett, a többit ledobta a vágányról. Sérülés nélkül senki sem úszta meg, a halottakon túl több mint hatszáz sebesült volt.
Akit nem ölt meg a robbanás és élve elhagyta a vagont, az is életveszélyben volt. „A nadrágom rám olvadt, a kezemről lógott a hús. Mezítláb ugrottunk le, de a talaj tűzforró volt” – mesélte egy akkor 14 éves fiú az orosz NTV dokumentumfilmjében.
És volt még valami, ami ölt: leszakadt a háromezer voltos vezeték a sínek fölött: „Előttem futott egy ember, egyszer csak lángra lobbant” – mesélte egy akkor 19 éves túlélő.
„Ahogy közeledtünk, hirtelen furcsa, sűrű ködbe keveredtünk, nem volt sokkal magasabb a vagonunknál” – emlékezett vissza az egyik utaskísérő, akinek ez lett volna az utolsó útja a katonai bevonulása előtt.
A sűrű ködre a vonat vezetője is jól emlékszik, de arra is, hogy abban a pillanatban ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget. A másik mozdonyvezető viszont jelezte rádión, pár másodperccel a robbanás előtt: „Sűrű, gázszagú területen haladok át.” Mások az olaj szagát idézték fel az utolsó pillanatokról. „Épp néztem ki az ablakon, a következő pillanatban lángok között repültem és a fák között értem földet” – emlékezett vissza az egyik fiú, aki csak azért menekült meg osztálytársával, mert „rosszfiúkként” igyekeztek minél messzebb lenni a tanároktól és a vagonjuk végébe húzódtak. A vagonban 34 osztálytársuk és három tanárjuk halt meg. Az ő vagonjukat Cseljabinszkban csatolták a szerelvényhez, ahogyan annak a sportiskolának a vagonját is, amelyikben a szovjet jégkorong ifiválogatottjának jelöltjei utaztak. A csapat az azt megelőző négy évben minden korosztályos bajnokságát megnyerte. Teljesen esetleges volt, hogy a két vagon épp a végzetes szerelvényre került.
„Arra ébredtem, hogy ég a bőröm, egy lángoló kisgyerek mászik a lábamnál, egy asszony próbálja eloltani a haját, egy katona szemgolyók nélkül kinyújtott karral jön felém, a vagonunknak se ablaka, se padlója nincs” – idézett egy túlélőt a Kommerszant 1995-ből.
A robbanás híre csak egy órával később jutott el az egymilliós Ufába. Addig csak a robbanás közelében lévő falu lakói jutottak el a helyszínre és próbáltak segítséget nyújtani a túlélőknek. „Másfél kilométeren át mindenfelé szétszórt testeket láttunk. Csak másnap látszott igazán, mekkora volt a pusztítás” – mondta egy mentős. „A fákon is holttestek voltak” – idézte fel egy helyszínelő rendőrtiszt. „Jobb is, hogy éjszaka történt, ha mindent láttunk volna magunk körül, beleőrültünk volna” – emlékezett vissza egy utas.
A tragédia eredete alig egy kilométerre és néhány évre nyúlt vissza: erre ment az öt évvel korábban épített, gázkondenzátumot szállító vezeték – amit eredetileg nem is annak szántak.
A 720 milliméter átmérőjű cső kőolajvezetéknek készült, de menet közben úgy döntöttek, hogy inkább az olajkitermelés mellékterméke, folyékony gázkondenzátum kerül bele, noha az előírás szerint azt legfeljebb 400 milliméteres vezetékben lehetett volna szállítani – írta visszatekintő cikkében a Life.ru.
A határidő azonban szorított, maradt a már lefektetett vezeték, amit egy részen fel is sértett a földmunkálatok során az egyik markoló.
Ezek az apró sérülések az évek során egyre szélesedtek, és a lyukakon a föld alól az olajjal kevert gázkondenzátum lassan a völgyben lévő sínek felé szivárgott. A völgy lassan megtelt a levegőnél nehezebb gázzal. A közelben lakók az azt megelőző három hétben már panaszkodtak szokatlan gázszagra. Ha erre figyeltek volna a hatóságok, nem történik tragédia. Ahogy az is csökkenthette volna a baj esélyét, ha pár órával korábban a vezetékben érzékelt nyomáscsökkenést – ekkor már szélesebbre, két méteres hosszúságúra nyílt az addig szűk rés – nem a gázkondenzátum növelésével akarták volna ellensúlyozni, hanem az okot kezdték volna el keresni.
A gázköd azonban kúszott tovább, végül a vasúti sínen 1,5 kilométer hosszan, összesen 2,5 négyzetkilométeren terült el. A levegő is párás volt, ami tovább növelte a veszélyt, amikor a két szerelvény között szikra lobbant – vélhetően azért, mert ilyenkor a szerelvények lassítanak, és szikrát hánynak a kerekek – ami berobbantotta a gázködöt.
Négyszáz ember halt meg a robbanás pillanataiban, a további csaknem kétszáz a következő órákban és napokban.
Sok égési sérült nagyon szomjas volt. Egy asszony úgy kapott a vödörhöz, el sem engedte. Kérdezem az orvost, hogy ihat-e ennyit. Erre azt mondta, hagyjam csak inni, olyan forró levegő érte a tüdejét, hogy már úgysem tehetünk semmit
– mondta egy helyszínre kirendelt nővér.
Nem sokon múlt egy még nagyobb robbanás: a késésben lévő személyszállító vonatot korábban előreengedte egy teherszállító szerelvény, amelynek tartályai benzinnel voltak tele. Igaz, ha az robban fel, nem két utasszállítót ért volna tragédia, így talán kevesebb lett volna az áldozat. Az is lehet, hogy ha egyszerre csak egy szerelvény halad át a gázfelhőn, talán be sem robban.
Nagy különbség a korábbi tragédiákhoz – nemcsak az 1959-es Majak atombalesethez, de az 1986-os Csernobilhoz – képest is, hogy itt a szovjet vezetés már nem próbált titkolni semmit.
Másnap a szovjet–orosz rock mai nagy öregje,
Jurij Sevcsuk DDT-je tartott koncertet az orosz mértékkel közeli Cseljabinszkban, ahol a dalok közben ő maga számolt be a színpadról a balesettel kapcsolatos hírekről.
Mihail Gorbacsov pártfőtitkár és az egész politikai vezetés is a baleset helyszínére sietett, nyilatkozott a sajtónak. Nyugatról műszerek érkezhettek, bár az életmentés nagy része nem ezen, hanem az égési osztályok orvosain múlt.
Gorbacsov számonkérést és felelősségre vonást ígért. Mire ez megtörtént, ő már nem volt pártfőtitkár, és a Szovjetunió sem létezett. Az, hogy ekkorát fordult a világ, hozzájárulhatott ahhoz, hogy milyen ítélet született hat évvel később, 1995-ben.
Pedig a dolog nagy nekibuzdulással indult, az olajipari miniszterhelyettes felelőssége is felmerült, ígérték, hogy fejek fognak hullani. Az per végül három évvel később – túl egy sikeretlen államcsínyen, Gorbacsov lemondásán, a Szovjetunió megszűnésén, a hiperinfláció megindulásakor, az áruhiány közepén, hatalmas társadalmi mozgások közben – 1992-ben kezdődött, szép lassan kikoptak belőlük a magasrangú személyek.
Végül a vezeték üzemeltetői, a szabványtól való eltérést engedélyezők helyett a vezeték felújítási munkálatait végző brigád felelősségénél álltak meg. A csoportvezető két évet kapott, de egyik társával együtt amnesztiát kapott, négyen fogdában letöltendő enyhe büntetést kaptak.
A vezetéknek ezt a szakaszát nem építették újjá, más útvonalon vezették el.
Az ítélet a már újjászületésével kínlódó Oroszországban szinte észrevétlen maradt az orosz vasút történetének legnagyobb katasztrófája után.