Eltartja és konzerválja a gyerekek fejlődését károsan befolyásoló, tömeges árvaházak létezését, sőt, akár családokat szakíthat szét az a mai napig általános gyakorlat, hogy a fejlett világ, jellemzően 20-as, 30-as éveiben járó fiataljai sokat fizetnek azért, hogy önkéntesként afrikai vagy dél-kelet ázsiai országok árvaházaiban töltsenek pár hetet. A turista-önkéntesek azt gondolják, hogy segítenek, valójában gyakran csak haszontalanul lődörögnek, pusztán azért, hogy elmondhassák magukról: tettek a gyerekekért. Ráadásul alig ellenőrzik, kik ők.
Kiterjedt iparág épült a hányattatott sorú gyerekeknek segíteni próbáló – általában – tehetős, európai és észak-amerikai fiatalok köré. A modell úgy működik, hogy az önkéntességre, valami igazán jelentőségteljes segítő feladatra vágyó ember fizet pár száz dollárt egy szervezetnek (Magyarországon is több ilyen létezik), és cserébe pár hetet, hónapot tölt árvaházakban.
Az angol nyelvben már külön kifejezés is van a jelenségre: a volunturizmus az önkéntes (volunteer) és turizmus szavak kapcsolódásából.
A ReThink Orphanages kezdeményezés szerint az árvaházi önkénteskedés az esetek legnagyobb hányadában káros, és ha valóban a segítő szándék vezérel valakit, és nem csak az egzotikus utazás, akkor sokkal jobban teszi, ha nem az árvaházi látogatást választja a lehetőségek közül. „Vannak ugyanis olyan önkéntesküldő cégek is, akik sokkal többet törődnek azzal, hogy sorsfordító élménynek éljék meg az ott-tartózkodást az önkéntesek, és kevésbé fókuszálnak a helyi közösségek szükségleteire” – írják tízpontos ellenőrző listájuk elején, aminek a célja, hogy az önkénteskedésre vágyó emberek tudatosak legyenek az önkénteskedéssel kapcsolatban, és ha lehet, semmiképp se olyan feladatot válasszanak, ahol gyerekekkel kell foglalkozni.
Tehát ha efféle élményre vágyik, feltétlenül vizsgálja meg alaposan az alábbi 10 pontot, és ezek alapján mérlegelje saját alkalmasságát a feladatra:
Az utolsó pont különösen fontos, ugyanis előfordul, hogy a gyerekekhez testközelbe kerülő önkénteseket gyakran egyáltalán nem ellenőrzik. Nagy port kavart pár éve annak a British Airways pilótának az ügye, aki a vádak szerint 2003 és 2013 között többször is iskolákban és árvaházakban önkéntesként tevékenykedett Kenyában, Tanzániában és Ugandában, és eközben 5 és 13 év közötti gyerekeket molesztált. A Simon Wood nevű brit férfi 2013-ban 11 nappal az előtt lett öngyilkos, hogy a gyerekmolesztálással kapcsolatos pere megkezdődött volna.
De hasonló problémákat vet fel az ausztrál Weh Yeoh is ebben a podcastban, aki korábban délkelet-ázsiai árvaházakban önkénteskedett, mára pedig az árvaházi önkénteskedés ellen küzd: „Semmilyen gyerekvédelmi ellenőrzésen nem estem át, nem volt szociális munkás diplomám, nem mutatott be és nem ellenőrzött senki.
Egy húszas évei közepén járó férfi voltam, akit állandóan egyedül hagytak a kiszolgáltatott gyerekekkel.
Akkor jöttem rá, hogy bármilyen jók is a szándékaim, semmilyen pozitív hatással nem lehetek ezeknek az embereknek az életére” – fogalmaz.
A most 23 éves svájci Elodie Frauche 19 évesen döntött úgy, hogy érettségi után pár hétig egy indonéz árvaházban önkénteskedik. „Szerettem volna utazni, és a gyerekeknek segíteni, de aztán végül annyi volt a feladatom, hogy reggelente a legkisebbeket segítettem felöltöztetni, kicsit játszottam velük délután.
Összességében haszontalannak éreztem az ottlétem, mert ők nem tudtak angolul, én nem tudtam indonézül, így inkább ők tanítgattak engem, pedig a feladatom az angoltanítás volt elvileg
– mondja az Indexnek. A repjegyet magának kellett megvennie, és pluszban két hét ottlétért 200 eurót (kb. 65 ezer forintot) kellett fizetnie. „És ez még olcsónak számít, mert több helyen mondták, hogy 2000 eurót fizessek a két hétért repülőjegy nélkül.”
Ma már úgy látja, a pár hetes nyelvtanításnak nincs sok értelme. Ő az utazása előtt több szervezetet is felhívott, és végül azzal ment ki, amelyik legalább egy rendőrségi igazolást kért róla, hogy büntetlen előéletű. „Több helyen valójában semmit nem kérdeztek, csak a díjat kellett befizetni” – meséli. „Ma már biztos nem mennék olyan szervezethez, amelyik árvaházat üzemeltet, vagy olyanhoz, amelyik azokat az önkénteseket is közel engedi a gyerekekhez, akiknek nincs semmilyen különösebb tapasztalata vagy gyerekekkel való szakértelme.” Elodie szerint ez az indonéz árvaház egyébként nem számított rossznak.
A gyerekvédelmi szakemberek szerint viszont valójában nincs különbség: nincs jó és rossz árvaház, a tömegintézmények létezése a szakirodalom szerint egyöntetűen káros a gyerekeknek. Magyarországon is – a fejlett országokban megszokott gyakorlatnak megfelelően – éppen ezért mára megszűnőben vannak a tömeges gyerekotthonok, 1997 óta törvény is előírja, hogy a nagy létszámú intézményeket fel kell számolni és helyettük családiasabb környezetben, lakásotthonokban vagy nevelőszülőknél kell elhelyezni a gyerekeket.
Nincs pontos adat arra vonatkozóan, hogy a világon hány gyerek él jelenleg ilyen bentlakásos intézményekben, mondja Delia Pop, a Hope & Homes for Children munkatársa. „És ez már önmagában jelzi a gyerekvédelmi krízis mértékét, hogy ugyan gyerekekről van szó, de fogalmunk sincs, hányan és milyen körülmények között vannak tömeges intézményekben. A becslések szerint körülbelül nyolcmillió” – mondja az Indexnek a korábban gyerekorvosként tevékenykedő gyerekvédelmi szakember. Szerinte még az árvaház kifejezés is bajos, ugyanis a tömegotthonokban élő gyerekek nagy részének van családja, vagy legalább egyik szülője él. Legalábbis az Unicef libériai árvaházakban állapította meg, hogy az ott élő gyerekek 98%-ának van élő szülője.
A szakember szerint ezért a segíteni vágyó tehetős embereknek inkább a családok együtt-tartásáért küzdő szervezeteket kell(ene) támogatnia. Pláne, hogy Delia Pop szerint az is gyakori minta afrikai árvaházakban, hogy a szülők pusztán azért adják be gyerekeiket, mert azt remélik, ott kedvezőbb oktatási lehetőséghez jutnak, ám mivel ott
sokszor egymást pár hetente váltó, képzetlen önkéntesektől és nem pedagógusoktól tanulnak, így családokat szakíthat szét az óriás-gyerekotthon.
Az árvaházak vezetőinek, az önkéntes-közvetítőknek ráadásul érdeke fűződik a rendszer fenntartásához, mert az önkéntesek fizetnek, amiből ők is profitálnak, és így szívesebben foglalkoztatnak – adott esetben semmilyen szakirányú végzettséggel nem rendelkező, de fizető – önkéntest, mint helyi szakembert, akinek bért kellene adni. Justine Williams, az átgondolt, tudatos önkénteskedésért küzdő Better Care Network globális kampánymenedzsere szerint nem könnyű alternatívát mutatni a fiataloknak, akik jó szándékúak és egyszerre szeretnének valami változást elérni a világban, plusz jól szórakozni utazás közben.
„A legtöbb, amit tehetünk, ha kampányainkkal tudatosítjuk, hogy ne a gyerekekkel, hanem a gyerekekért dolgozzanak, támogassanak olyan szervezeteket, amelyek okosan segítenek, és alaposan gondolják végig, például a tízpontos ellenőrzőlista segítségével a nem szándékolt következményeit a segítségnek.”
(Borítókép: Kenyai árva gyerekek várják a teherautót, hogy iskolába menjenek 2016. október 30-án. 600 gyerek él egy kétszintes árvaházban, a Mathare-i nyomornegyedben Nairobitól nem messze, Kenyában. Fotó: Anadolu Agency / Getty Images Hungary)