Amikor Julija apja felébredt a ringó vonaton, a kislánya nem volt mellette. Krumplit adtak el a piacon, hazafelé tartottak a Szovjetunió felbomlásával függetlenné vált Belarusz keleti felén lévő falujukba. Nem is akarta a gyereket magával vinni a nem túl hosszú, de unalmas útra, csak hát Julija kikönyörögte. És most nem volt sehol.
Az apa kereste a vonaton, aztán a falujuk megállójánál. Aztán kereste a rendőrség, kiplakátolták az ország összes vasútállomását a négyéves kislány képével, hiába. 1999 októbere volt, Julijának örökre nyoma veszett. A szülők, akiknek volt még egy féléves fiuk és egy tízéves lányuk, reménykedtek ugyan, hogy talán még látják a lányukat, de az idő előrehaladtával valójában tudták, hogy erre semmi esély.
Az élet a szomorú igazságra nem is cáfolt rá, egészen 2019 őszéig: egy hónap híján húsz évvel az eltűnés után azonban a szülők értesítést kaptak a belarusz rendőrségtől: egy 24 éves nő jelentkezett, hogy ő az eltűnt gyerek. A rendőrség előbb fényképet kért tőle, de már ennek láttán is valószínűsíthető volt, hogy ez az igazság. Ezt végül a DNS-vizsgálatok is igazolták, bár akkor már túl voltak az első találkozáson, ahol a szülők sírva borultak az utoljára kislányként látott gyerekükre. Az NTV megörökítette a találkozást, amit itt lehet megnézni a Youtube-on.
Három héttel azután, hogy Julija eltűnt a helyiérdekű vasútról – az úgynevezett elektricskáról –, hatszáz kilométerrel és egy országgal arrébb, Oroszországban, Moszkvától 180 kilométerre, a razjanyi vasútállomáson a rendőrök egy síneken bóklászó kislányra lettek figyelmesek.
„Elmondtam, hogy Julijának hívnak, apám Vitya, anyám Ljuda, van egy kisöcsém és egy nővérem. De a vezetéknevemet és azt, hogy honnan jöttem, nem tudtam megmondani. A gond az volt, hogy ezek alapján csak az orosz nyilvántartásban kerestek, a belaruszban nem” – mondta Julija Ria Novosztyinak. A rendőrök fejében meg sem fordult, hogy a szomszédos országból – hiszen a Szovjetunió már 8 évvel korábban felbomlott – került ennyire messze. Végül azt gondolták, ha senki sem keresi, akkor a környéken született, a szülei pedig hajléktalanok lehettek, akik megszabadultak tőle. Nem lett volna példátlan eset.
Oroszországban több mint félmillió árvát tartanak számon, de még egyszer ennyi lehet a gyakorlatilag szülők nélkül, inkább az utcán felnövő gyerekek száma, ráadásul az 1990-es években még több ilyen sorsú gyerek volt, ezért sem szúrt annyira szemet Julija helyzete, és ezért sem volt túlbonyolítva az örökbefogadás hivatalos folyamata.
A háromévesre saccolt gyereket gyerekotthonba vitték a rendőrök, innen fél évvel később árvaházba került volna, ám
nagyon hamar örökbe fogadta egy család, méghozzá egy fogadalom miatt.
„A kisebbik fiam nagyon beteg volt, az orvosok azt mondták, nem biztos, hogy megéri az első évét. Imádkoztam érte és megfogadtam, hogy ha meggyógyul, felnevelek még egy gyereket” – emlékezett vissza nevelőanyja. A fiúcska felépült, az ígérettel azonban az asszony várt még pár évet. Az otthonba nem sokkal azután ment, hogy Julija odakerült. „Nem is néztem körbe, a nevelők rámutattak, én pedig elhoztam.”
A lánykának ezzel is szerencséje volt. Sok gyereket a szülők pár év után visszaadnak, vagy elveszik tőlük a méltatlan bánásmód miatt, Julija viszont szerető családba került. „A bátyáim mindig megvédtek, segítettek a tanulásban is, ahogyan a szüleim is mindent megadtak. Sokat voltam gyerektáborban a tengernél is.”
Julija elől sosem titkolták, hogy fogadott gyerek, elmondása szerint ha templomba ment szüleivel, imát is mondtak „Vityáért és Ljudáért”, de mindannyian abban a hitben voltak, hogy a szülők nincstelen alkoholisták.
Valójában voltak apró jelek, amelyekről utólag kiderült, kulcsszerepük lehetett volna abban, hogy a hatóságok összekössék a belarusz Julija eltűnését az Oroszországban előkerült Julijával. A kislány ugyan oroszul beszélt – a tízmilliós Belaruszban a belarusz és az orosz is hivatalos, de utóbbi a meghatározó – de jócskán kevert a beszédébe belarusz szavakat.
A hagyma nála „luk” helyett „cibulja” volt, de mindenki elsiklott afelett, miért belaruszul nevez meg a kislány néhány dolgot
– persze, életszerű volt, hogy belarusz gyökerű szülei Oroszországban éltek, de egy kérdést a belarusz hatóságok felé megért volna. Elvégre a belarusz–orosz határ is könnyen átjárható – vonaton külön határellenőrzés sincs –, tehát papírok nélkül sem volt lehetetlen átjutni. Egy telefon elég lett volna ahhoz, hogy a lányka tényleg hazakerüljön.
Valójában a homályt akaratlanul maga Julija is erősítette a nevelőkben és az őt befogadó szülőkben. Annyira, hogy ma sem világos, hogyan is tűnt el az apja mellől. Ez már nem is fog kiderülni, Julija arra viszont emlékszik – és erről beszélt is akkoriban mindenkinek –, hogy egy bácsival és egy nénivel rótták az utcákat, koldultak, romos épületekben aludtak, és nagyon kellett kerülniük a rendőröket. Nevelőanyja emlékei szerint kislányként sokszor mondta a rendőröket látva, hogy „vigyázzunk, nehogy elvigyenek.”
Hogy ez az ismeretlen pár vitte el a belarusz vonatról, vagy nem sokkal később keveredett hozzájuk, az már nem derül ki. Arra viszont
Julija élénken emlékszik, hogy azon a bizonyos rjazanyi állomáson letette őt a bácsi és a néni a vagonról a peronra – talán épp a közelben lévő rendőröktől tartva. A kislány emlékeiben lassan ez a két alak vált az ő eredeti szüleivé, akik lelketlenül sorsára hagyták.
„Tinikorban mondott olyanokat, hogy majd ő is elhagyja így a gyerekét, mert ha vele megtehették, ő is biztosan ilyen. Mondtuk neki, hogy ilyet gondolni sem szabad, próbáltuk ezt a kegyetlen érzést kioltani benne, ezért mondattunk értük mindig imát” – mesélte nevelőanyja, aki sosem tartotta vissza attól Juliját, hogy keresse szüleit. Igaz, ilyen találkozásra senki sem számított. Julija igazán csak a szemébe akart nézni annak a két embernek, aki szándékosan elhagyta őt, a nevelőszülők meg arra számítottak, hogy egy ilyen találkozás nem lenne örömteli, de talán jobb túlesni rajta.
„Igyekeztünk, hogy Julija emlékezzen a szüleire, és készültünk rá, hogy egyszer valami csoda folytán találkozik velük. De ilyen csodára nem számítottunk. Azt hittük, legjobb esetben valami elesett emberekről van szó. Erre kiderült, hogy dolgos emberek, akik egyszerűen elveszítették a kislányukat” – mondta nevelőanyja.
Az ügyet gyakorlatilag Julija udvarlója oldotta meg. A nemrég elvált nőt a fiatalember idén márciusban ismerte meg, és foglalkoztatta őt kedvese rejtélyes múltja. A rejtély feloldásához nem is kellett nagy dolog: Ilja Krjukov egyszerűen bepötyögte a keresőbe a kulcsszavakat, „eltűnt, kislány, négy év” és hamar felbukkant a belarusz rendőrség 1999-es listája. Ebben állítólag az is fontos szerepet játszott, hogy ott hivatalosan továbbra is keresettként tartották számon, nem zárták le az ügyet.
Addig Julija, ha látta is ezt a hírt, nem tulajdonított ennek jelentőséget, mert meg sem fordult a fejében, hogy nem oroszországi nyomokat kell keresnie. Ilját viszont kívülállóként nem befolyásolták a félrevezető emlékek. Innen már ismert a történet, jött a telefon, a fénykép, a találkozás és a minden kétséget kizáró DNS-vizsgálat.
Azóta Julija járt a szülei régi otthonánál is, több emlék is beugrott a közelben legelő tehenekről, a bölcsőben szunyókáló kisöccséről. Julija már ötéves kisfiát is bemutathatta a vér szerinti nagyszülőknek. Ő maga minőségellenőrként dolgozik, és gyógyszerészként tanul – nevelőanyja szakmája nyomán.
„Apám egész életében magát okolta, a találkozáskor is bocsánatot kért” –mesélte Julija. „De senki sem hibás. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett, nem bánok semmit. Már az is csoda, hogy életben maradtam, hogy szerető családba kerültem. Nagyon hálás vagyok nevelőszüleimnek, sokat kínlódtak velem, főleg tiniként. De megbirkóztak a feladattal. Nagyon hálás vagyok nekik. És végül most van két anyám és két apám is.”