Lengyelországban hiába aratott Orbánék szövetségese, a PiS-nek új helyzettel kell szembenéznie: mintha a Fidesszel szemben egyszercsak önállóskodni kezdene a KDNP, megjelenne a színen a radikális Jobbik, miközben az önmagát a padlóról felszedni próbáló ellenzék a brüsszeli Messiás visszatérésében bízva próbálná leváltani a régi gárdát. Választás utáni lengyel helyzetkép kultúrharccal, meleg propagandával és sok helyezkedéssel.
A kormányzó lengyel PiS nem nyugszik bele, hogy a múlt vasárnapi választásokon elvesztette az amúgy nem túl nagy jelentőségű szenátust, és kilenc választókerületben is a szavazatok újraszámlálását kezdeményezte. Bár Jaroslaw Kaczyńskiék a jóval fontosabb alsóházban egyedül is elérték az abszolút többséget, a felsőházban az ellenzéki összefogásnak köszönhetően 51-49-re nyert az ellenzék.
A lengyel szenátus hatásköre elég korlátozott: a legerősebb fegyverük, hogy egy alkalommal visszaküldhetik a szejmbe a nekik nem tetsző törvényeket, ez gyakorlatilag egy hónapos időhúzásra jó, illetve az ő jóváhagyásuk is kell népszavazások kiírásához. Szimbolikusan ennél nagyobb jelentősége volt annak, hogy a felsőházban nem lett jobboldali többség – az ellenzék így legalább egy halvány részsikert kommunikálhatott, miközben az alsóházi győzelme ellenére a kormánypárt azon lamentálhatott, hogy, mint azt Jacek Sasin miniszterelnök-helyettes mondta, „a lengyelek jelentős része miért szavazott a saját érdekei ellen”.
Pedig a Fidesz legbiztosabb szövetségesének nem nagyon kell megmagyaráznia az eredményt. A PiS-re 2,5 millióval többen szavaztak, mint négy évvel ezelőtt, igaz, ez mandátumszámban nem érvényesült, pontosan ugyanannyi, 235 képviselői helyet szereztek, mint 2015-ben. A magyarázat, hogy szemben az előző választásokkal, idén lényegében nem voltak a győztesnek kedvező töredékszavazatok, hiszen a korábban süllyesztőbe került baloldal új összefogással simán visszajutott a parlamentbe, és még a radikális jobboldali szövetség, a Konföderáció is gond nélkül átlépte a küszöböt.
A PiS a legfelsőbb bíróságnál indítványozta a szoros körzetekben az újraszámlálást – az egyikben mindössze 320 szavazat volt a különbség. Korábban egy ellenzéki szenátor az ellenzék fő erejéből, a centrista Polgári Platformból (PO) azt állította, hogy őt az egészségügyi tárca ígéretével próbálták meggyőzni, álljon át a kormánypárthoz, amit ő természetesen elutasított, a PO-elnök Grzegorz Schetyna pedig sietett elítélni a PiS „politikai korrupciós kísérleteit”.
A választások utáni bő egy hét azonban leginkább éppen az ellenzéki pártvezér politikai túléléséről, és a szenátusi részsiker ellenére válságban lévő PO belső trónharcáról szólt. A nem túl karizmatikus és szerény mozgósítóerővel megáldott Schetyna immár három országos választást bukott el sorozatban, a Donald Tusk-pártinak tartott Gazeta Wyborcza pedig gyenge pártvezetésről, ellentmondásos kampányüzenetekről, egy szűk tanácsadói körre hagyatkozásról ír. Schetyna most a pártaktivisták előtt az egyenlőtlen feltételekre mutogat, és azzal védekezik, hogy a kampány nem volt teljesen demokratikus, hiszen a „gyűlöletbeszédre építő” kormánypárt az állami tévében totális támogatást kapott.
A propaganda tényét nem is nagyon vitatja senki, az elvileg közszolgálati TVP hírműsorainak hangnemét még a miniszterelnök-helyettes Jarosław Gowin is kritizálta a napokban – a 2013-ban oldalt váltó, kis pártjával Kaczyńskiék szövetségesévé váló politikus meg is kapta minden oldalról a gumigerincű jelzőt. Gowin annak idején azután hagyta el a PO-t, hogy nem tudta átvenni a párt vezetését Donald Tusktól, aki most újra egyre inkább tényező a lengyel pártpolitikában.
Amióta a volt lengyel miniszterelnök öt éve az Európai Tanács elnöke lett, a PO hívei messiásként várják vissza a párt élére,
Tusk azonban kritikusai szerint nem kockáztat, ha nem látja biztosnak a PiS legyőzését.
Most sajtóinformációk szerint Tusk, akinek december 1-jén lejár az ET-elnöki megbízatása, megpróbálja megbuktatni Schetynát, aki azonban továbbra is ragaszkodik a pártelnöki székhez. A kommentátorok szerint Schetyna a saját pozícióját védve javasolta gyorsan Tuskot az Európai Néppárt új vezetőjének (erről jövő hónapban Zágrábban dönt az EPP, és igen, az EP-ben nem a szövetséges PiS, hanem a PO van egy frakcióban a Fidesszel, amikor a magyar kormánypárt éppen nincs felfüggesztve), aki azonban rögtön leszögezte, hogy ez nem akadályozná meg abban, hogy részt vegyen a lengyel belügyekben.
Az ellenzék ugyan már az általa korábban dominált Nyugat-Lengyelország legtöbb tartományában is vesztett, a nagyvárosokban azonban továbbra is övék a többség, és a jelentősebb önkormányzatokban is ők vannak pozícióban. Ahhoz azonban, hogy igazán visszakerüljenek a térképre, nagyon fontos lenne számukra megszerezni az elnöki széket.
Míg azonban a mostani államfő, a PiS által támogatott Andrzej Duda már bejelentette, hogy folytatná 2020 után is, az ellenzéki elnökjelölt személye még kérdéses, csak az biztos, hogy a PiS-szel szembenálló közvélemény részéről ott is van elvárás a közös ellenzéki indulásra. A tavaszi EP-választáson ez már megvalósult, így nem lehetetlen, hogy Tuskék újra megegyeznek a parlamentbe visszajutott baloldallal, noha a baloldali pártok maguk is nagyon heterogének, a posztkommunista SLD-től az újbalos Razemig.
A lehetséges ellenzéki elnökjelöltek között emlegetik a baloldali Tavasz nevű kispárt elnökét, Robert Biedrońt, a PO utolsó pillanatban megnevezett miniszterelnök-jelöltjét, Małgorzata Kidawa-Błońskát, a fiatal és ambiciózus varsói polgármestert, Rafał Trzaskowskit és magát Donald Tuskot is – az ellenzék azonban egyelőre itt is le van maradva, az elnökválasztásig pedig csak bő fél év van hátra.
A PiS számára fontos lenne megtartania az elnöki széket is, máskülönben a magyarnál politikailag így is több pólusból álló lengyel társadalomban a most éppen történelmi mélyponton lévőnek tűnő ellenzék fontos fegyvert kapna a kezébe. Kaczyńskiéknak így is némileg új helyzetben kell megkezdeniük a második ciklusukat, és nem csak a szenátus elvesztéséről van szó.
A PiS győztes listája valójában maga is pártszövetség, ez idáig inkább csak névleges volt, mint nálunk a Fidesz-KDNP-é, most azonban az eredmény úgy alakult, hogy a többséghez mindenképpen szükségük van a kis szövetségesekre, akik
így sokkal jobb alkupozícióba kerültek, és elkezdték önálló tényezőnek mutatni magukat.
Ezért is bírálhatja most hirtelen az állami propagandát az abból idáig szintén profitáló miniszterelnök-helyettes Gowin, de még többet kérhet a további lojalitásért Zbigniew Ziobro, a PiS-nél is nemzeti-katolikusabb Solidarna Polska elnöke. Ő nagyon is benne volt az elmúlt ciklusban is a buliban, igazságügy-miniszterként a PiS által végrehajtott politikai átalakítás után ő lett a legfőbb ügyész is – az igazságügy működése pedig a legfőbb konfliktus Brüsszel és Varsó között, emiatt megy ellenük is a hetes cikkely szerinti EU-s eljárás. Most azonban Ziobro állítólag azt szeretné elérni, hogy az eddigi kormányfő Morawiecki helyett más üljön a miniszterelnöki székbe – és ha ez végül nem is sikerül neki, Kaczyńskinak a jövőben is számolnia kell vele; kicsit mintha Orbánnak egy önállósuló Harrach Pétertől kellene tartania.
A másik újdonság, hogy a PiS-nek parlamenti erővé vált a szélsőjobboldali ellenzéke. Ezt Kaczyńskiék az elmúlt években nagyon próbálták elkerülni – míg nálunk a Fidesz taktikája sokáig az ellenzék megosztására, szükség esetén a Jobbik erősítésére épült, Lengyelországban a testvérpártjuk mindenáron uralni akarta a teljes jobboldalt. Ez tavasszal az EP-választáson még bejött, most azonban az új radikáljobbos szövetség, az ultranacionalistáktól monarchistákon át libertariánusokig különféle status quo-elleneseket összehozó Konfederacja rácáfolt a közvélemény-kutatókra, és közel 7 százalékot szerzett.
Ezzel megjelenik a szejmben a nyílt antiszemitizmus, oroszbarátság és Amerika-ellenesség hangja, a PiS-nek pedig kezelnie kell a fiatalok között különösen népszerű szövetség jelentette problémát. A Kaczyńskiékat jobbról előző radikálisok vonzók lehetnek néhány PiS-szavazónak, miközben a kormánypártnak úgy kell majd jobb felé határt szabnia, hogy a saját kultúrharcos szövegeik ne sérüljenek.
Miközben most a PiS környékén elítélik az ultranacionalisták jelét, a white powerösen ökölbe szorított rózsafüzér szimbólumát, és azt kérik, hogy az egyház határolódjon el, a PiS kritikusai szerint maga is évek óta próbálja kisajátítani és politikaivá tenni a kereszténységet. A „meleg propaganda” elleni fellépés, ami a lengyel katolikus egyháznak is alapvető, a választási kampány fő témája volt, most pedig a szejm az egyik utolsó ülésén elfogadott egy abortuszellenes szervezet által benyújtott törvényjavaslatot, ami betiltaná az iskolai szexuális oktatást, mondván az szerintük egyenlő a pedofíliával – hasonló okokból korábban Varsó ellenzéki polgármesterét támadták. Eközben a baloldal már bejelentette, hogy az új parlamentben kezdeményezik az azonos neműek házasságát. Bár ennek semmi gyakorlati esélye, legalább az ellenzéken belüli versengésben szeretnének építeni a kemény kiállásra.
Hiába, Lengyelországnál a pártpolitika a felszínen legalábbis minimum annyira a kultúrharc körül forog, mint a magyar – most éppen Olga Tokarczuk irodalmi Nobel-díja körül. A lengyel írónő a vészesen növekvő nacionalizmustól óvva hozott létre rögtön a díja után egy új irodalmi alapítványt Lengyelországban, miközben egy PiS-ből kizárt jobboldali szenátor az imrekertészező vonalhoz hasonlóan lengyelellenesnek bélyegezte az írónőt. A szenátus azonban így is határozatilag gratulált, akárcsak a kulturális miniszter, aki, miután korábban azt mondta, még egyetlen könyvét sem sikerült befejeznie, most Twitteren (Trump és Gliński között ennyi a hasonlóság) ünnepélyesen megígérte, hogy végre elolvas majd egy Tokarczuk-regényt.
(Boratókép: A Jog és Igazságosság (PiS) támogatói követik a kivetítőn a választások eredményeit Varsóban 2019. október 13-án. Fotó: Carsten Koall / Getty Images Hungary)