Példátlan kiszivárogtatás az iráni titkosszolgálattól. 700 oldalnyi jelentés az iraki befolyásszerzésről, a minisztereket is magában foglaló besúgóhálózatról, az Iszlám Állam elleni titkos hadműveletekről és az iráni hírszerzés belső ellentéteiről.
Közismert tény, hogy Irán 2003 óta egyre nagyobb befolyással bír a szomszédos Irakban. Ez nem volt mindig így; a két ország alig egy évvel Komeini 1979-es síita teokratikus forradalmát követően hosszú, pusztító és kimerítő háborúba bonyolódott, és amíg Bagdadban Szaddám Huszein uralkodott, addig az ellenségeskedés nem is nagyon enyhült.
2003-ban azonban az amerikai invázióval teljesen megváltoztak az iraki hatalmi viszonyok. Míg korábban a világi arab nacionalista Baasz Párttal az Irakban a lakosság alig 20 százalékát kitevő szunnita muszlim felekezethez tartozó funkcionáriusoké volt a hatalom, addig – az Irakhoz hasonlóan tiritarka felekezeti-etnikai viszonyokkal bíró Libanon mintájára - az alkotmányozással egyfajta felekezeti alapú hatalommegosztás valósult meg. Ebben a miniszterelnöki posztot a többségi felekezet, a síiták kapták, amivel meg is nyílt az út a síiták által uralt szomszéddal való megbékéléshez.
Csakhogy Irak 15 éve egyik válságról a másikra bukdácsol, Irán ezzel szemben súlyos gazdasági gondjai ellenére is politikailag stabil és ütőképes hatalom maradt, így azután Bagdad egyre inkább egy iráni klienskormányzattá vált – különösen az amerikai csapatok 2011-es kivonulása után. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy
ennek az alárendelt viszonynak a felekezeti törésvonal iráni oldalán állók sem örülnek.
Jellemző, hogy a hónapok óta tartó, elsősorban a síita Dél-Irakra és Bagdadra kiterjedő iraki tiltakozáshullámok egyik célpontja pont Irán, és a Teherán bábjának tartott Ádil Abdel Mahdi miniszterelnök. Az Irán-ellenes indulatok hőfokát jellemzi, hogy a tüntetők még a síiták szent városában, a szunnita szélsőségesek kedvelt célpontjának számító Kerbalában található iráni konzulátust is megrohamozták.
Ez az aszimmetrikus viszony sosem volt titok, hiszen befolyásos iráni tisztségviselők és az iráni vallási kormányzat katonai-titkosszolgálati szervének, a Forradalmi Gárdának a vezetői szabad bejárással rendelkeznek a legtöbb bagdadi minisztériumba. Azonban az iráni befolyás mélységéről, az Irakért folyó titkos hírszerző-háborúban elszenvedett amerikai vereségről, és az iráni titkosszolgálatok működéséről és rivalizálásáról a nemzetközi közvélemény csak az Intercept oknyomozó portál hétfőn publikált ötrészes anyagából kapott teljesebb képet.
Az Intercept New York Times-szal partnerségben egy névtelen iraki szivárogtató dokumentumait dolgozta fel. A 700 oldalt kitevő, perzsa nyelvű csomag az iráni hírszerzés, elsősorban 2014 és 2015 között készült anyagait tartalmazza a költségelszámolásoktól a találkozóhelyszínek konspiratív megközelítésén át az átfogó politikai hangulatjelentésekig.
A bürokratikus nyelvezeten írt hivatalos jelentések lefordítása, ellenőrzése, értékelése, majd a kinyert információk alapján a kiegészítő adatok beszerzése hónapokat vett igénybe. Az Intercept szerkesztői szerint
iyen mértékű szivárogtatás példa nélkül álló a külvilág felé sorait szorosra záró kormányzat és a titkaikat féltékenyen őrző titkosszolgálatok országában.
Irán átláthatatlanságához azért érdemes hozzátenni, hogy ádáz ellenségének, Izraelnek időről-időre sikerül fontos információkat megszereznie Teherán üzelmeiről; 2018-ban például a Moszad hírszerzői az iráni főváros szívében nem kevesebb, mint 32 széfet törtek fel, hogy onnan kipakolják, majd Izraelbe szállítsák az iráni atomprogram teljes titkos dokumentációját.
És bár az újságírókkal meg ne nevezett csetprogramon kommunikáló szivárogtató azzal indokolta tettét, hogy „A világnak meg kell tudni, mit is művel Irán a hazámmal, Irakkal”, én csak kicsit lennék meglepődve, ha a dokumentumokhoz való hozzáférését és saját szerepét is titokban tartó hazafias szivárogtató valójában az iraki belügyeket is árgus tekintettel figyelő Moszad egyik ügynöke lenne.
A jelentések egyértelművé teszik, hogy a 2003-as invázió utáni amerikai lépések igen nagy szerepet játszottak az iraki felekezeti viszályok elmérgesítésében, első sorban Paul Bremer helytartó azon húzása, mellyel az iraki hadsereget és biztonsági szolgálatokat en bloc feloszlatta, 450 ezer potenciális gerillát kreálva, akik komoly szerepet játszottak a dzsihadista felkelések több hullámában, majd az Iszlám Állam felemelkedésében is. A szektariánus ellentétek kiéleződése Iránnak sem volt éppen ellenére, de a felekezeti elven szerveződő milíciák szervezésében, a bagdadi kormány elvakultabb tagjainak támogatásában Teheránban sem alakult ki konszenzus.
Ugyanis a szivárogtatásokból kiderül, hogy a két nagy iráni titkosszolgálat nem csak szervezeti, hanem ideológiai alapon is rivalizál, és sokszor ellentétes értelmezéseket ütköztet a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács ülésein. A befolyásosabb az iráni vallási vezetés és a forradalom vívmányainak védelmére felesküdött Iráni Forradalmi Gárda, mely nem csak hadsereg a hadseregen belül, hanem állam az államban. A Forradalmi Gárda soraiból kerülnek ki az Irán szempontjából kulcsfontosságú országok, Libanon, Szíria és Irak nagykövetei is, és a szervezet magja, a Kudsz képzi ki az Iránnal szövetséges erőket a libanoni Hezbollahtól az iraki Népi Mozgósítás milicistáin át a jemeni húszikig. A Forradalmi Gárda értelemszerűen Irán felekezeti alapú külpolitikájára helyezi a hangsúlyt – bár a dokumentumokból kiderült, hogy közben Törökországban intenzív tárgyalásokat folytatott a legfontosabb szunnita iszlamista mozgalom, a szaúdi és egyiptomi vezetés által üldözött Muszlim Testvériséggel is.
A szivárogtatás azonban a Forradalmi Gárda riválisától, a Hírszerzési Minisztérium alá tartozó „állami” titkosszolgálat anyagait érinti, és az angol mozaikszóval MOIS-nak nevezett szervezet prioritásairól és tevékenységéről rántja le a leplet. A MOIS nem elsősorban a felekezeti, inkább az állami befolyás növelését tartja szem előtt (még akkor is, ha a két szempontot sokszor lehetetlen különválasztani), ennek megfelelően kevésbé kötik gúzsba kezét vallási-ideológiai megfontolások.
Annak ellenére, hogy a beszervezésektől a találkozók helyszínéig rengeteg részletet eláruló dokumentumokból sok balfogásra is fény derül – volt olyan ügynök, aki titkos információk helyett csak sajtószemléket küldözgetett Teheránba –, összességében egy profi, pragmatikus és türelmes titkosszolgálat képe rajzolódott ki a jelentéseket feldolgozó újságírók előtt. A MOIS volt az, mely 2011 után lenyúlta a CIA besúgóhálózatát. Az amerikaiak ugyanis számos értékes ügynöktől váltak meg, melyek közül többet sikerült beszervezni. A hálás besúgók nem csak eddigi munkájukat tudták folytatni, hanem korábbi alkalmazóik titkairól is szívesen beszéltek – például arról, hogy a CIA nagyjából 3000 dolláros havibérért foglalkoztatja az al-Káidáról jelentő ügynökét. A legtöbb beszervezett figura fő motivációja a pénz volt, de előfordult olyan tiszt, mely síita hite mellett
az iráni filmek iránti rajongása miatt is vállalta az államtitkok átpasszolását.
A dokumentumokból kiderült, hogy a CIA titkai nem csak egykori ügynökein keresztül szivárogtak ki, hanem a legfelsőbb iraki titkosszolgálati vezetők egymással versengve szállították az információkat a MOIS-nak a legújabb amerikai célmegjelölő programoktól a telefon-lehallgató rendszerekig (az Egyesült Államok az ütőképes helyi rendfenntartó erők megteremtése érdekében irtózatos mennyiségű fegyvert, felszerelést, és hi-tech eszközt öntött az iraki hadseregbe). Az egyik jelentéstevőnek az iraki katonai hírszerzés vezetője, egy altábornagy valóságos hűségesküt tett:
bármit, ami a mi tudomásunkra jut, az egyben a te információd is.
A titkosszolgálatnak a kormányzatban is megvoltak (és nyilván a mai napig megvannak) az emberei. És ez nem beszervezett hivatalnokokat vagy tanácsadókat, hanem minisztereket jelent. A kiszivárogtatott jelentésekben nem csak az Egyesült Államok nyomására lemondott, a felekezeti ellentéteket szító Núri el-Máliki neve mellett áll ott a sokértelmű „különleges viszony” jelző, hanem utódja, Haider al-Abádi három tárcavezetőjét is úgy jellemezték, mint akik „tökéletes harmóniában vannak” Iránnal, de két további miniszter is valószínűleg informálta Iránt.
Az adminisztráción keresztül azután az iraki amerikai diplomácia is nyitott könyv volt a MOIS előtt, a bagdadi nagykövet szinte összes, iraki tisztviselőkkel tartott megbeszélése eljutott Teheránba. Az amerikai titkokat a MOIS néha barterezésre használta fel, az iraki gázmezők kitermelésére és európai exportjára vonatkozó tervek megszerzése után az egyik hírszerzőtiszt például azt írta, hogy az információ értékes lehet az európai gázpiacon meghatározó szerepet játszó oroszoknak.
A MOIS jelentéseiből kiderül, hogy az Irakban tevékenykedő hírszerzőtisztek az Iszlám Állam 2014-es, üstökösszerű felíveléséért a bagdadi kormányzat szunnitákat elidegenítő, erőszakos politikáját hibáztatták, és jelentéseik sokszor burkolt kritikát fogalmaztak meg az ezt a gyakorlatot pártoló-szító Forradalmi Gárdával szemben is.
Az Irak-politika tette lehetővé az Egyesült Államoknak, hogy megerősödött legitimációval térhessen vissza.
Éppen ezért az egyik jelentés szerint Teherán úgy akart 2014-15 környékén enyhíteni a rossz megítélésén, hogy az ínséget szenvedő területekre nőgyógyászokat és gyerekorvosokat küldött (a terv megvalósulásáról nincsenek információk). Az azonban biztos, hogy Irán komolyan vette az Iszlám Állam jelentette fenyegetést, titkosszolgálata pedig be tudott férkőzni a Kalifátus elitjébe is.
A MOIS egyik fő célja az volt, hogy profilt alkosson az Iszlám Állam vezetője, Abu Bakr al-Bagdadiról, és feltérképezze a szervezet döntéshozatali mechanizmusát és erejét. A jelentések írnak az Irakban folytatott, soha nem propagált, de mégis működő amerikai-iráni feladatmegosztásról, mely szerint a dzsihadisták elleni harcoló kurdoknak, sőt a szunnita arab milíciáknak Irán biztosította a kiképzést, a lőszert és a könnyűfegyverzetet, Washington pedig a légi támogatást majd 2015-től a nehézfegyverzetet. A jelentések arról tanúskodnak, hogy az ellenséges viszonyban álló hatalmak között olajozotottan zajlott a feladatmegosztás, sőt
még az iráni titkosszolgálati tisztek panaszkodtak arra, hogy az USA nem igazán hajlik a szorosabb katonai koordinációra.
Borítókép: Az iráni elnöki hivatal által közreadott képen a hivatalos látogatáson Iránban tartózkodó Ádil Abdel-Mahdi iraki miniszterelnök (b) és Haszan Róháni iráni államfõ a teheráni tárgyalásait követõ sajtóértekezleten 2019. április 6-án. Fotó: MTI