Meghozta az eredményét a két hónapja tartó iraki korrupcióellenes tüntetéssorozat:
Ádil Abdel Mahdi iraki miniszterelnök pénteken benyújtotta lemondását a parlamentnek, hogy a törvényhozás új kormányt választhasson.
A tüntetések legalább 400 ember életébe kerültek, 15 ezren sebesültek meg október eleje óta. A miniszterelnök azután döntött a lemondás mellett, hogy csütörtökön legalább negyvenöt tiltakozó halt meg a dél-iraki Násziríjában, Nedzsefben és Bagdadban.
A két hónapja tartó tiltakozások legvéresebb napját követően Irak egyik legbefolyásosabb embere, Ali asz-Szisztáni ajatollah síita imám felszólította a parlamentet, hogy vonja meg a bizalmat a kormánytól a tüntetők ellen alkalmazott erőszak miatt. Ádil Abdel Mahdi pont csütörtökön jelentette be, hogy kormányzóságokra lebontott katonai sejtek létrehozásával stratégiaváltás következik be a tüntetők elleni harcban.
Irakban október 1-én vonultak először a tüntetők a bagdadi Felszabadulás térre, hogy az elégtelen közszolgáltatások és a kormányzatot átható korrupció ellen tiltakozzanak, de hamar előkerültek az Iránt és a teheráni nagyajatollahot szidalmazó jelszavak is. A tüntetések hamar átterjedtek Dél-Irak több régiójára is, és többször is véres összecsapásokba torkolltak.
A sérelmek és követelések megértéséhez máris vissza kell ugrani 2003-ba. Ekkor döntötte meg ugyanis az amerikai vezetésű koalíció Szaddám Huszein diktatúráját, melyet azután egy felekezeti hatalommegosztáson alapuló kormányzattal váltott fel, amiben az iraki lakosság 65-70 százalékát kitevő síita felekezethez tartozó pártok és politikusok kapták a főszerepeket.
A felekezeti hatalommegosztástól az Irakot kormányzó amerikaiak – Libanonhoz hasonlóan – stabilitást vártak, azonban ehelyett kvázi-vallásháborús feszültségeket és mindent ellepő korrupciót kaptak. Ráadásul a síita pártok uralmával a szomszédos Irán helyi befolyása is megnőtt; nemrég kiszivárgott titkosszolgálati jelentések alapján nem túlzás azt állítani, hogy az amerikaiak 2011-es csapatkivonása után Bagdad lényegében Teherán bábjává vált.
2013-ban az országot a szunniták tüntetései rázták meg, és a felekezeti sérelmek nem kis szerepet játszottak az Iszlám Állam felemelkedésében is. Azonban 2011-től rendszeressé váltak a síita lakosság tiltakozáshullámai is, 2016-ban például a befolyásos Muktada as-Szadr vezetésével behatoltak az amerikaiak által kialakított, fallal körülvett Zöld Zónába, és elfoglalták a parlamentet is.
A tüntetők már akkor is – pedig még létezett a Kalifátus – leginkább normális infrastruktúrát, megbízható áram- és vízellátást, a munkahelyek számának növelését és a hivatali korrupció visszaszorítását követelték. Irakban ugyanis sok helyen a mai napig nem hozták helyre a 2003-as háború által okozott károkat, a helyzeten az országot azóta sújtó terrorhullámok sem segítettek.
A frusztráció nem csak a lepukkant közszolgáltatások és a be nem váltott ígéretek miatt mart egyre mélyebbre, hanem azért is, mivel az államigazgatás minden szintjét behálózta a kormányzópártok kliensrendszere.
A felekezeti hatalommegosztás ráadásul azt eredményezte, hogy minden parlamenti pártnak kiépültek a maga korrupciós csatornái, és mindenki érdekelt a status quo fenntartásában.
A harag hullámainak tajtékai ráadásul idén először a szomszédos Iránt is elérték. Teherán ugyanis szintén érdekelt a politikai rezsim fennmaradásában, és valószínűleg az iráni Forradalmi Gárda által kiképzett iraki milíciák voltak azok, akik éles lőszerrel nyitottak tüzet a tiltakozókra.
És bár a Közel-Kelettel kapcsolatban az elmúlt években inkább az a nézet került előtérbe, hogy a gyarmati időkben meghúzott mesterséges határoknál fontosabbá váltak az etnikai, és még inkább a felekezeti törésvonalak, a tiltakozások nagy része azt mutatta, hogy az embereket valójában sokkal kevésbé érdekli az, hogy Mohamed apósa vagy Mohamed veje volt-e a Próféta hitelesebb követője, mint az, hogy van-e tiszta víz a csapban és hogy miért nem sikerül 16 éve helyrehozni az amerikai bombák által elpusztított utat. Az égő iráni konzulátusok Kerbalában (a síiták szent városában) és Nedzsefben azt mutatták,
az iraki síitáknak elege lett az iráni síita vezetés befolyásából.
Az iraki tiltakozások nem állnak önmagukban:
a 2019-es év Algírtól Kairón és Bagdadon át Teheránig az elmúlt nyolc év legforróbb őszét hozta.
Algéria: Az észak-afrikai országban a kétezeres évek elején lezárult polgárháború óta nem látott tiltakozó hullám indult meg azután, hogy az elnök, Abdelaziz Bouteflika bejelentette, ötödjére is elindul a formalitásnak számító elnökválasztáson. A „Mosolygós forradalom”-ban százezrek vonultak nap mint nap az utcára, és a kitartó tiltakozások hatására Bouteflika visszavonult. Azonban Algéria továbbra is forrong, ugyanis az emberek az egész, elnökét vesztett hatalmi elit távozását és tisztességes feltételek melletti választást követelnek.
Egyiptom: Az ország nagyvárosan szeptemberben söpört át tiltakozáshullám a 2013-ban katonai puccsal hatalomra jutott Abdel Fateh Sziszi korrupt, és demokráciának egye kevésbé nevezhető rezsimje ellen. Sziszi elkerülte az Arab Tavasz által elsodort Hoszni Mubarak sorsát, a kemény hatósági fellépésnek köszönhetően több mint 4000 ember került a politikai foglyokkal amúgy is telezsúfolt börtönökbe.
Libanon: Az etnikailag és felekezetileg rendkívült tagolt országban azután vonultak utcára az emberek, hogy kiderült, az 1982-es libanoni polgárháború terheit a mai napig nyögő - kormány komoly adóemeléseket tervez, melyek keretében megadóztatá a Közel-Keleten elkéepsztően népszerű WhatsApp csevegőalkalmazást is. Az elégedetlenségbe hamar becsatornázódtak a további sérelmek a rendszeres erdőtüzektől a ki-kimaradó, iszonyú környezetszennyező energiaszolgáltatásokig. A mozgalomnak sikerült összefognia a különböző felekzetű csoportokat, és ezt az Irakhoz hasonló felekzeti hatalommegosztában érdekelt frakcióknak (például az Irán által szponzorált Hezbollahnak) sem sikerült megbontania. A tiltakozások hatására lemondott Szaad Hariri miniszterelnök, azóta a korrupciót tartósító politikai elit többi vezetőjének lemondatása, társadalmi-gazdasági konzultációk megtartása és az általános reformok bevezetése lettek a mozgalom fő céljai.
Irán: a teheráni vezetés regionális pozíciói komoly pofont kaptak a libanoni és iraki tüntetésekkel (melyek nem kis részben az iráni befolyás ellen is szóltak), ráadásul a 2018 óta újta bevezetett szankciók négy évtizede nem látott gazdasági nehézséget eredményeztek. Az országban évek óta fel-felütik a fejüket tiltakozó mozgalmak, melyeket a hatalom kemény kézzel ver le, idén akkor vonultak töb százezren az utáckra, amikor a kormány november 15-én drasztikus benzináremelést jelentett be. Az üzemanyagár azonban csak az utolsó cseppet jelentette a költséges jemeni és szíriai intervenciók, a síita vallási vezetés gazdasági pozíciói és az általános gazdasági válság miatti elégedetlenségekben. Teherán válasza azonban brutális volt: a több mint nyolcvan milliós országban hat napra teljesen lekapcsolták az internetet. Ez nem csak azt eredményezte, hogy az emberk kevésbé tudtak a közösségi médián keresztül szerveződni, hanem azt is, hogy a hatóságok a digitális vakfoltot kihasználva gyorsan és véresen le tudták verni a tiltakozásokat. Legalább 140, de lehet, hogy 200 halálos áldozat és 5000 sebesült árán erre a hétre sikerült elcsendesíteni az utcai zavargásokat, de a rezsim fenyegetőzései alapján könnyen lehet, hogy tömeges kivégzések jönnek.
Az egymást érő tüntetéshullámok miatt sokan egy „Új Arab Tavasz”-ról beszélnek, mely egyre kevésbe tűnik túlzásnak. És bár több országban pillanatnyilag konszolidálódott a helyzet, a tüntetések helyi és általános okai fennmaradtak. Egyébként feltűnő, hogy milyen sok a közös vonás:
(Borítókép: Iraki tüntetők Nedzsef város iráni nagykövetsége előtt 2019. november 27-én. Fotó: AFP)