Most Budapesten beszélgetünk, a nemrég Magyarországon is megjelent könyved kapcsán „turnézol” itt. Tudtad, hogy Budapesten a férjed több mint 30 évvel ezelőtt meg akarta öletni a kolumbiai nagykövetet, aki korábban igazságügy-miniszter volt?

Dr. Parejót?

Enrique Parejo Gonzálezt, igen. 

Tudtam, hogy Parejo ellen volt Magyarországon egy merénylet, de a férjem előttem ezt mindig tagadta. Tagadta, hogy bármi köze lett volna ehhez. Mindig azt mondta nekem, amikor valamivel hírbe hozták, hogy annyi minden történik Kolumbiában és szerte a világban, amivel hírbe hozzák, de neki azokhoz nincs köze. 

Megbízott benned valaha is a férjed?

Úgy bízott meg bennem, mint háziasszonyban és a gyerekei anyjában. Ez volt az egyetlen szerepem az életében. Én egy rendkívül macsó társadalomban nőttem fel. Akkoriban a nőket arra tanították, hogy a férjünk mellett ki kell tartanunk életünk végéig, kérdezni meg nem szabad.

Ezért aztán nem is kérdeztél sosem?

Hiába kérdezgettem, soha nem volt egyenes válasz semmire. De nézd a kontextust! 1972-ben ismerkedtem meg Pablóval, és mindarról az őrületről, ami később történt, arról először nyilvánosan 1984-ben kezdtek el beszélni. 

Escobar ekkor ölette meg Kolumbia igazságügyi miniszterét, Rodrigo Larát, mert az nyilvánosságra hozta, hogy a férjed nemzetközi csempészhálózatot működtet. Ezután vette kezdetét a nyílt háború Escobar és a kormányzat között. Csakhogy a férjed már elég fiatalon belekerült mindenféle piti balhékba, tehát már fiatal korában bűnöző volt.

Amikor megismertem, úgy élt, mint bármelyik srác a kerületben, akkor még se bűnözésről, se semmi ilyesmiről nem hallottam. Úgy ismertem meg, hogy a negyed polgármesterének a titkára volt. Az anyja általános iskolában tanított. Mi ott a lakótelepen mindannyian úgy éltünk, mint egy nagy család, szerényen élt mindenki. Talán az én családom volt az egyetlen, amelyik jobban élt, mert ugyan nyolcan voltunk testvérek, de a szüleim mindketten dolgoztak, ezért mi magániskolába tudtunk járni. De 1984-ig Pablót a nyilvánosság üzletemberként, politikusként ismerte, én sem tudtam a sötét oldaláról addig.

A kokain sem került szóba a családi ebédeknél?

Pablo távol tartott minket a valós életétől. Mindent úgy intézett, hogy nagyon sokáig nemcsak mi, de a társadalom sem értesült arról, mit is csinál ő. 

Amikor a hetvenes években megismerted őt, mi fogott meg benne?

12 évesen ismertem meg. Ő vezető szerepet játszott a lakótelepen, és azt is láttam, hogy nagyon sok mindenkinek tetszik. 13 és 15 éves korom között kezdtünk el járni. Empatikus embernek láttam, aki szociálisan érzékeny, romantikus, óriási író, költő. Ebbe a Pablóba szerettem bele.

Beszélt akkor neked arról, mit szeretne elérni az életben, milyen tervei vannak?

Akkoriban nem. Egyszerűen csak jártunk. Nagyon kislány voltam még, nem láttam előre, hogy ez a kapcsolat házassággal végződik.

Szerinted miért éppen veled kezdett el járni? Mi az, amit ő láthatott benned?

 Jó kérdés, mert ő gyönyörű nőkkel volt körbevéve, míg én rút kiskacsának számítottam köztük. Talán azért, mert fiatal voltam? Nem, mert más fiatal lányok is voltak körülötte. Talán halálosan szerelmes lett belém.

Később, amikor már Kolumbia kokainpiacának 80 százaléka az övé volt és az Egyesült Államokat is szépen ellátta a droggal, elképesztően nagy gazdagságban éltetek. Hogy érezted magad ebben az időszakban?

Kényelmessé vált az életünk, ezt éreztem. Ugyanakkor nyomás is volt. 1984 után a hadsereg hetente tartott házkutatást. Fegyvert szegeztek nekem, a falhoz állítottak, volt, hogy napi nyolc órát tartott egy ilyen házkutatás. Volt egy szuper luxus lakás, de nem tudtam elmenni otthonról, mert bármelyik pillanatban elrabolhattak volna. Hiába a luxus, ha nem tudsz onnan kimenni, az egy börtön. Ez a pénz is már Pablo őrületének a része volt. Rendszeresen ment el otthonról helikopterrel, hogy a birtokán találkozzon a nőivel, miközben én otthon zokogtam, fájt, amiket csinált. Hiába voltunk iszonyúan gazdagok, jól sosem tudtam érezni magam benne. 

Az interjúkban azt mondtad, hogy fizikailag sosem bántott, ellenben pszichikailag igen.

Ez így volt. De az, hogy egyáltalán tudok erről beszélni, amiatt van, mert a könyv írásakor végigéltem a katarzist és végig tudtam beszélni olyan szakemberekkel, pszichológusokkal, orvosokkal, akik segítettek kezelni azt a poszttraumás stresszt, amit okozott mindez. Akkor jöttem rá, ők mondták ki először, hogy egy pszichopatával éltem. A pszichopatáknak mindig van egy áldozatuk, akit irányítanak. Iszonyatos fájdalom volt felismerni ezt a valóságot.

De amikor még benne voltál ebben a kapcsolatban és ezek szerint nem tudtad, hogy egy pszichopatával élsz, de azt igen, hogy a férjed egész Kolumbiával háborúban áll, akkor mit éreztél?

Iszonyatosan féltem. Szorongtam. Folyamatosan kérdezgettem őt, de ő mindig csak azt mondta: „Ne félj!”, „Maradj nyugodt!”, „Legyél türelmes!” És miközben nyugtatgatott, egyre vadabb dolgokat követett el egészen addig, hogy a házunkat körberakták 700 kiló robbanóanyaggal. Akkor mondtam neki, hogy majdnem meghaltunk mindannyian. „Miért van ez?” – kérdeztem tőle. „Én magam is nyomozom, próbálok utánajárni” – mondta. Állandóan magyarázkodott. Szerintem azért nem pusztultunk akkor ott el mindannyian, mert az Úristen tudta, még dolgunk van a világban. 

El tudod képzelni, hogy ha akkor otthagyod, megöl?

Nem hiszem, hogy Kolumbia legerősebb embere megengedte volna magának, hogy az asszonya csak úgy lelépjen. Én még az anyámhoz se mehettem el úgy, hogy ne engedélyezte volna. Mindenhol ott voltak az emberei, a nyomában eltűntek emberek, nem volt olyan ország a világon, ahol meg ne talált volna. 

Úgy érezted, hogy egy ilyen helyzetben ő jelenti a biztonságot?

Száz százalékban. Egy egész ország ellen háborúzott. Ő mozgatta a bábukat, olyan szinten, hogy Kolumbiában semmi nem történt az ő felügyelete, jóváhagyása nélkül. Na most ebben voltam én, egy feleség, aki teljesen alá voltam vetve az ő szabályainak. Akkor hogyne ő lett volna az egyetlen biztos pont? Ráadásul sose ismert el semmit, én pedig hittem neki. Amikor menekült, mi is menekültünk, úgy gondoltuk, csak akkor vagyunk biztonságban, ha senki nem tudja, hol vagyunk. Volt egy bizalmi emberünk, egy sofőr, ő vásárolt nekünk a boltba. 

A pszichopatára jellemző, hogy nem szeret, nem szorong, nem tanul. Mit gondolsz, szerette a férjed egyáltalán a családját, titeket? Vagy csak manipulált?

A mai fejemmel nagyon fájna elismerni, hogy van két gyerekem tőle és ő nem szerette őket. Én a mai napig nagyon szeretném a gyerekeinknek azt mondani, hogy az apátok szeretett titeket. De ha logikusan nézném a dolgokat, akkor tudom, hogy ez nem az a szeretet, ahogy mondjuk te és én értelmezem.

Pedig az „Escobar-sztori” szerint a gyenge pontja éppen a családja volt. Azért is tudták elfogni, mert nem bírta megállni, hogy ne telefonáljon nektek. Így tudták az üldözői bemérni, hogy hol van. Ha nem szeretett titeket, miért nem bírta ki, hogy ne telefonáljon?

Akkoriban politikai menekültstátuszt ígért nekünk, azaz a családjának a kolumbiai állam. Ő pedig tudta, hogy ez mit jelent. Tudta, hogy ez nem más, mint egy csapda, hogy őt el lehessen kapni. Ez egy csali volt. Ekkor feladott minden óvintézkedést, hogy szólni tudjon nekünk. A halála előtt három perccel beszéltünk utoljára. 

Jól értem, hogy akkor végső soron a saját biztonságát féltette?

Nem. Az is aggasztotta, hogy velünk mit fognak csinálni. A fiam egyébként nagyon hamar lerakta a telefont, éppen azért, mert tudta, hogy be tudják mérni. Az utolsó szavaira is emlékszem, amit nekem mondott: "Szerelmem, nyugodj meg! A legrosszabbon már túl vagyunk, ez meg fog oldódni. Tudjátok, hogy a legfontosabb nekem az életben ti vagytok, a családom.” Három perccel később főbe lőtte magát. Később egy újságírónő felhívott és elmondta, hogy Pablo megölte magát, de mi nem hittük el, hogy meghalt. De tudjuk, hogy megölte magát, ezt a fiam kinyomozta. (A hivatalos verzió szerint tűzharcban lőtték le - a szerk.)

Nem tudom, láttad-e a Breaking Bad-sorozatot, amiben egy báránylelkű kémiatanár válik kegyetlen drogkereskedővé. Nem tudni, hogy a kémiatanárt a drogkereskedés és az azzal járó kegyetlen törvényszerűségek teszik-e végül szörnyeteggé, vagy eleve szörnyeteg, akiből a drogkereskedelem csak kihozza az igazi énjét. Mit gondolsz a férjedről? Eleve egy szörnyeteg volt, vagy a kokainkereskedelem és az abból szerzett hatalmas vagyon és hatalom részegítette meg? 

Nehezen lehet ezt utólag eldönteni, tényleg nem tudom. Ez egy játszma volt. Amikor 1984-ben megölette az igazságügyi minisztert, akkor is azt mondta, hogy neki ehhez semmi köze. Négyszemközt beszélgettünk erről, keveset. Kicsik voltak még a gyerekek. Ő elment, élte a világát, én otthon voltam. Senkivel nem volt kapcsolatom, én ezekről nem nagyon mertem kérdezősködni. 

Azt gondolnám, hogy kokainbárónak lenni elég stresszes munka, aminek azért odahaza is látható jelei lehetnek. Ez a stressz bárhogyan lecsapódott otthon?

Hiszed vagy sem, de Pablo Escobar az életben nem dobott el egy poharat. A legveszélyesebb és legnyomasztóbb helyzetekben sem emelte fel a hangját. Nyugodt és látszólag kiegyensúlyozott ember volt. Éppen ezért tudott meggyőzni engem is arról, hogy nincs okom aggódni. Még 3 perccel az öngyilkossága előtt is nyugtatgatott. El tudod képzelni, milyen ember az ilyen? 

Nem volt benne félelemérzet sem?

Soha nem láttam rajta, hogy félt volna. Soha nem szorongott.

Amikor fiatal volt, akkor sem?

Soha az életben nem láttam őt idegesnek vagy mérgesnek, dühösnek. Ellenben én az voltam. Amikor írtam a könyvet, akkor a falhoz vágtam a széket. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire nem ismertem őt, hogy miért nem vettem észre, amit kellett volna. Gyűlöltem magam ezért. 

A fiad szerint Escobar sokkal nagyobb gazember volt, mint ahogyan a róla szóló könyvek, filmek mutatják, többek között a Narcos-sorozat. Egyetértesz ezzel?

Teljes mértékig. A fiam egyik könyvében 40 olyan pontatlanságot, hamis állítást sorol fel, ami a sorozatban van. 

Több könyv is jelent meg a férjedről, volt olyan könyv, amit az egyik egykori szeretője írt. Olvastad ezeket?

Nem nagyon. Nem szeretem újra átélni mindazt az erőszakot, ami ezekben a történetekben volt. Nincs erőm ehhez. 

Sok időbe telt, míg a fiad megírta a könyvét, de te is sokáig vártál erre. Miért?

Elveszítettem a méltóságomat. Tele voltam félelemmel, fogalmam sem volt, hogy a világ erre hogyan reagál. A társadalom elítélt, ezért semmi mást nem akartam sokáig, csak eltűnni, hogy ne lássanak és valamiféle normális életet éljek a gyerekekkel. Később a fiam kezdett el foglalkozni a múlttal. Elleneztem ezt az elején, azt akartam, hogy csöndben maradjunk. Ő viszont hajthatatlan volt és kérte, hogy támogassam. Igazából ő tette meg az első lépést. Nekem nagyon sokat kellett magammal foglalkoznom. Újra fel kellett építeni magamat, vissza kellett nyernem az önbizalmamat, és el kellett kezdenem megtanulni saját magamat is tisztelni ahhoz, hogy végül azt érezzem: van jogom a saját hangomon megszólalni. 

Egyesek szerint Kolumbiában nagyon Escobar-ellenes a hangulat, túl sok ember halt meg miatta, zavarja az embereket, ha erre épül a turizmus. 

Ez így van. Annyit szenvedtek, hogy nem szeretik Pablót az országban. De az is igaz, hogy akik nagyon szegények voltak, de ő felemelte őket, azok istenítik. Szóval vegyes a megítélése. 

Amikor Escobar meghalt, akkor te és a gyerekek életveszélyben voltatok. Tárgyalnotok kellett azoknak a kartelleknek a vezéreivel, akik halálos ellenségei voltak a férjednek. Végül nem öltek meg titeket. Mivel tudtad meggyőzni Escobar ellenségeit, hogy ne öljenek meg titeket? De főleg a fiadat, akire fenték a fogukat. 

Amikor Pablo meghalt, az életünk egy fabatkát sem ért. A kolumbiai állam tartott minket túszul, nekik mi nagyon jó túszok voltunk. Senkit nem érdekelt a mi életünk, ezért nem volt más lehetőség: összeszedtem a bátorságomat és elmentem tárgyalni a kartellel. Könyörögtem az életemért. Az első dolog, amivel a kartell fogadott, hogy közölték, az üldöztetésünk alatt ők is lehallgattak bennünket, az összes telefonunkat. Ők ezért a saját fülükkel hallották, hogy könyörögtem Pablónak, hogy ne folytassa ezt az őrületet, ne sodorjon veszélybe minket. Éppen ezért tudták, hogy békeszerető ember vagyok, nem akarok nekik ártani, nem jelentek rájuk veszélyt. Ezért hagyták, hogy ott üljek és beszéljek velük. 365 napon keresztül, minden egyes nap próbáltam eleget tenni a kéréseiknek, az előírásaiknak, és mindent, amit kértek tőlem, megtettem. A végén elértem, hogy a fiamnak megkegyelmezzenek. Pablo vagyonának egy jó részére a kolumbiai állam tette rá a kezét. A fennmaradó részen veszekedtek a kartellek. Ez volt az, amiről tárgyaltam a kartellekkel. Ment a vita arról, hogy ezt és ezt akkor örökölte-e a fiam vagy sem. A vége az lett, hogy a családra semmi nem jutott, egy fillér nélkül maradtunk. 

A férjed halála után megpróbáltak információkat szerezni tőled a kolumbiai és az amerikai hatóságok?

Persze. Mindenkit az érdekelt, hogy hol a vagyon, hol a pénz. 

Te tudtad rá a választ?

Nem. Semmiről nem tudtam, Pablóval erről soha nem beszéltünk, ettől is távolt tartott. 

Komolyan mondod? 

Igen. Tudod a kartellek is ugyanezt kérdezték, hogy hol a pénz. És én nem tudtam, de ők soha nem feltételezték, hogy hazudnék nekik. Azt ugye tudod, hogy egy kartellnek hazudni nem lehet? Tudod milyen árat fizet az ember, ha egy kartellnek hazudik?

(Borítókép: Bődey János / Index)