Miután sem a Benjamin Netanjahu vezette Likudnak, sem pedig ellenzékének, a bal- és jobboldali vonásokat vegyítő centrista Kék-fehér pártnak nem sikerült többségi koalíciót barkácsolnia az izraeli törvényhozásban,
március 2-ára új választást írnak ki, mely egy éven belül már a harmadik próbálkozás lesz arra, hogy végre valamilyen konfigurációban kormányképes többség alakuljon ki.
A különböző próbálkozásokat követően az izraeli törvényhozás, a kneszet szerdán, a kormányalakítási határidő utolsó napján gyorsított eljárásban fogadta el a választás kiírásáról szóló határozatot, melyről nem kevesebb mint négyszer kellett szavazni. A választási törvény alapján kalkulált választás napja március 10-re esett volna, ez azonban a "zsidó farsang"-nak is nevezett, ámde komoly vallási és történelmi tartalommal is bíró purim ünnepnapja, így külön rendelkezésben hozták előre a szavazást.
2019 így az alapból igen mozgalmas izraeli politikatörténet fekete éve lett.
Hiszen korábban még soha nem fordult elő az, hogy egy választást követően ne sikerült volna kormányt alakítani, idén meg mindjárt kétszer is. Az izraeli válaszpolgároknak ráadásul 11 hónapon belül azzal a frusztráló tudattal kell harmadszor is az urnához járulniuk, hogy simán előfordulhat egy, a korábbiakkal hajszálra megegyező eredmény.
Nagyjából az, hogy az izraeli társadalom elképesztő sokszínűsége és az arányos választási rendszer kombinációja miatt rendszeresen 9-10 párt kerül a kneszetbe. A fentebb említett két nagy tömb együtt is csak a mandátumok 60-70 százalékát fedi le, rajtuk kívül vannak képviselői a vallásos szélsőjobboldalnak, a szekuláris szélsőjobboldalnak, az ökobaloldalnak és az arab kisebbségnek is.
A pártok között gyakran kibékíthetetlen ellentétek feszülnek: a szekulárisok nem tudnak kiegyezni a vallásosokkal, a harmadik legnagyobb frakciót alkotó arabok pedig alapvető biztonsági és stratégiai kérdésekben mennek szembe nagyjából mindenkivel. Ezek a konfliktusok azt eredményezték, hogy sem az áprilisi, sem a szeptemberi választás után semmilyen konfigurációban nem sikerül tető alá hozni a 61 mandátumos kormánytöbbséget. Pedig az egymásra normális körülmények között ézsaiási átkokat szóró politikusok tényleg komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy ideológiai alapvetéseik elárulása nélkül valahogy mégiscsak feloldják a patthelyzetet.
A jobboldali pártszövetség egyik fő célpontja, a korábbi koalíciót robbantó szekuláris-nacionalista Jiszrael Beitenu vezetője, Avigdor Liberman például elárulta, hogy Netanjahu és a vallásos zsidó pártvezetők az elmúlt hónapokban „a létező összes tárcát felkínálták már nekem a koalíciós partnerségért cserébe”.
A hagyományos konfliktuson kívül ráadásul
az elmúlt években egy új, Netanjahu alakú törésvonal is nyílt az izraeli politikában.
A miniszterelnök menesztése vagy marasztalása legalább olyan megosztó kérdés Izraelben, mint Magyarországon – izraeli kollégájához sokban hasonlító Orbán Viktoré. Netanjahu számára ráadásul a hatalmon maradás nem puszta ambíció, hanem a börtön elkerülésének egyetlen útja, hiszen a miniszterelnök ellen sokéves nyomozást követően meglehetősen masszív korrupciós vádakat emelt az ügyészség. Így azután a Kék-fehér hiába ment volna bele egy nagykoalícióba a Likuddal azzal a feltétellel, hogy ejtik a Netanjahura szabott, a politikusok mentelmi jogát szélesítő törvénytervezetet, a párt ezt a feltételt nem volt hajlandó elfogadni. Pedig Ganc még szerdán is azzal győzködte a párt tagjait (akik közül sokan már szívesen megszabadulnának a sok szempontból a Likudot és az izraeli politikát is túszul ejtő vezetőjüktől), hogy van még idő arra, hogy elfogadják a feltételt. Az egykori vezérkari főnök riválisát is arról próbálta meggyőzni, hogy ne bújjon a mentelmi jog mögé:
Minden jogod megvan a törvény által biztosított védelemre, de ne változtasd a kneszetet bűnözők menedékévé!
Netanjahu azért sem enged a nyomásnak, mivel minden kormányalakítási kudarc választás nélkül néhány hónappal kitolja miniszterelnöki ciklusát, hiszen ügyvezető kormányfőként továbbra is ő marad a végrehajtó hatalom vezetője.
Annak ellenére, hogy a miniszterelnök az izraeli politika Nagy Túlélője, aki rengeteg kiélezett választási szituációból és politikai válságból tudott győztesen kijönni, ezúttal mégis komolyan tarthat attól, hogy a választók (főleg a gazdaság- és biztonságpolitikára kiterjedő) érdemei elismerése mellett is úgy gondolják, eljárt felette az idő, és személye már inkább teher, mintsem garancia az ország kormányozhatóságára.
Ezt mutatja a 13-as tévécsatorna közvélemény-kutatása is, mely szerint a választók 41 százaléka Netanjahut, 26 százaléka a nagykoalíción kívül minden más opciót kizáró Jiszrael Beitenu vezetőjét, Avigdor Libermant hibáztatja a 11 hónapon belül a harmadik általános választásért, és csak 5 százalékuk gondolja úgy, hogy Ganc lenne a hibás (az elittel szembeni ellenérzésre jellemző, hogy csaknem negyedük szerint viszont „mindenki egyformán felelős”).
És annak ellenére, hogy egyetlen közvélemény-kutatásból nem érdemes bombasztikus konzekvenciákat levonni, a Camil Fuchs professzor vezetésével készült felmérés szerint a Kék-fehér relatíve komoly előnyre tett szert a Likuddal szemben, és egy ma tartott választáson a Netanjáhuval szembehelyezkedő pártok elérnék a mandátumok 50 százalékát. Az arab pártok közös listája (aminek a neve: Közös Lista) is megalapozottan reménykedhet abban, hogy tovább javít szavazóbázisának a zsidó lakosságtól elmaradó részvételi arányán. Az áprilisi 49-hez képest szeptemberben már sikerült 61 százalékosra feltornászni az izraeli lakosság 20 százalékát kitevő arab választók részvételi arányát.
Ráadásul Netanjahunak március előtt saját pártjában is meg kell nyernie egy szavazást; ugyanis a Likud egyik legnépszerűbb politikusa, Gideon Szaár a kormányalakítási kudarcokra hivatkozva lemondásra szólította fel a miniszterelnök-pártvezetőt, és felkérte pártja központi bizottságát, hogy január elejéig készítsen elő egy előválasztást.
Borítókép: Beni Ganc, az ellenzéki Kék-fehér párt vezetőjének és miniszterelnök-jelöltjének (b) arcképe egy választási transzparensen Jaszud Hamala északi településen 2019. szeptember 11-én. MTI/EPA/Atef Szafadi