Egy Lydell Grant nevű, ártatlanul gyilkosnak bélyegzett szerencsétlen amerikai esete világított rá a legutóbb arra, milyen megbízhatatlanok tudnak lenni a mégoly jóhiszemű szemtanúk vallomásai is. Az utólag tévesnek bizonyuló elítélések legnagyobb oka ez. A pszichológusok régóta kutatják azokat a mechanizmusokat, amelyek félreviszik az emlékezést, és megvannak már a módszerek is a kiiktatásukra.
A houstoni Club Blur nevű éjszakai szórakozóhely bejáratánál 2010. december 10-én, valamivel éjfél előtt négy kidobó, két vendég és egy járókelő rettenetes jelenet szemtanúja volt. Az ajtó felé rohant teljes pánikban a 28 éves Aaron Scheerhoorn, a nyomában egy nála nagyobb darab férfival. Scheerhoorn segítségért kiáltott, és feltépte az ingét, hogy mutassa: megkéselték. Ahogy próbált bejutni a klub menedékébe, a támadója újra megszúrta, és tovább kergette a parkolóig, ahol újra meg újra belédöfte a kést. Miután az áldozat összeesett, a késes férfi nyugodtan elhagyta a helyszínt. Scheerhoorn belehalt a sérüléseibe.
Nem sokkal később a hét szemtanúból hat felismerte a támadót egy Lydell Grant nevű férfiban. Grantet öt nappal a gyilkosság után tartóztatták le egy közúti ellenőrzésnél. Érvénytelen jogosítvánnyal vezetett, és egy tippnek köszönhetően lett gyanúsított a késeléses ügyben. Nem javított a rendőrökre tett benyomásán, hogy a kocsijában találtak egy parókát és két maszkot, egy halloweenit meg egy símaszkot. Ezeket a holmikat később a bíróságon is bemutatták, noha a bár előtt történtekhez nem volt semmi közük. A hat szemtanú először a rendőrségen választotta ki Grant fotóját az eléjük tett fényképek közül, majd a bíróságon is őt nevezték meg tettesnek.
Grant köthető volt egy houstoni bandához, ráadásul priusza is akadt, rablás, marihuánaügy és hitelkártyacsalás volt a számláján. Így nem csoda, hogy végül életfogytiglant kapott 2012-ben. Bekerült a fegyházba, és telni kezdtek az évek, miközben végig kitartott amellett, hogy ártatlan. Az ügyét felkarolták az Innocence Project jogászai, akik elérték idővel, hogy az áldozat körme alól vett mintát vessék alá DNS-vizsgálatnak, és az FBI adatbázisában így aztán rátaláltak annak gazdájára. Az illető, Jermarico Carter rövidesen elismerte, hogy ő a valódi tettes, ő késelte halálra Aaron Scheerhoornt a Club Blur előtt. Eddigre viszont Lydell Grant több mint hét évet leült a börtönben, ártatlanul. A tisztázódásának híre tavaly decemberben bejárta a sajtót.
Az Innocence Project a nagy nehezen kiderült igazságról beszámoló közleményében azt írta,
Grant esete klasszikus példája a téves szemtanúi azonosításnak.
Ami valószínűleg sokkal gyakrabban fordul elő, mint hinni szeretnénk. Biztos számokat nyilván nem lehet mondani, mert a tévedések egy része örökre rejtve marad. Ha nincs ok, amiért megbolygatnák az egyszer már meghozott ítéletet, nem derül ki, tévedett-e a szemtanú.
Van viszont olyan ügycsoport, amelynél jól kutatható a téves szemtanúi azonosítás jelensége. Az Egyesült Államokban nyilvántartást vezetnek egy ideje a mentesítésekről, azokról az esetekről, amikor valakit jogerősen bűnösnek találtak, elítéltek, de később bebizonyosodott az ártatlanságuk, és ezt jogilag is elismerték. Az adatbázist 2012 óta építik, az amerikai egyetemek által indított projektben részletes információkat gyűjtenek minden ismert mentesítésről 1989 óta Amerikában. Ebben a regiszterben a cikkünk írásának idején 1023 gyilkossági ügy szerepelt. Ebből 264-ben (azaz az esetek 26 százalékban) játszott szerepet téves szemtanúi azonosítás.
Még jelentősebb ez a faktor a hibás ítélettel lezárt szexuális jellegű támadásoknál. 334 olyan esetet tartanak számon, amikor tévedésből ártatlan embert ítéltek el szexuális bűncselekményért. Itt 67 százalékban, 223 esetben volt jelen a tévedéshez hozzájáruló tényezőként a szemtanúi azonosítás tévessége.
Nyomasztó kutatások készültek Amerikában külön azokról az esetekről is, amelyekben halálra ítélt embereket engedtek végül szabadon, miután kiderült az ártatlanságuk. A Death Penalty Information Center honlapján olvasható Rob Warden 2001-es tanulmánya a témában, aminek a címben is kiemelt fő állítása: a 2000-ben elvégzett elemzésig 46 ártatlan amerikait küldött a siralomházba téves vagy szándékosan hazug szemtanúi vallomás.
Összesen 86 igaztalanul halálra ítélt ember ügyét elemezték. Arra jutottak, hogy
Vagyis a szemtanúi vallomás alapján igaztalanul halálra ítélt emberek kis híján 8 évvel fizettek ezért az életükből. És ők még azok, akik szerencsések voltak, mert kiderült az igazságtalanság, és még az előtt derült ki, hogy kivégezték volna őket.
Egy ilyen tévedés nemcsak annak tragikus, aki ártatlanul bűnhődik, hanem a társadalom is veszít vele, hiszen a valódi tettest ilyenkor futni hagyják, és megajándékozzák a lehetőséggel, hogy újabb bűncselekményt követhessen el.
Régóta vannak kutatások arról, hogy mi okozza a téves szemtanúi azonosításokat, és hogyan lehetne a jelenséget visszaszorítani, legalább azokban az esetekben, amikor szó sincs szándékos hazugságról, csak jóhiszemű, segíteni akaró embereket csal meg az agyuk.
A jóhiszemű tévedés annyira gyakori, hogy szinte már nem is kivétel, hanem szabály. Az angliai Huddersfield egyetemén dolgozó Dara Mojtahedi 2017-ben a The Conversationban írta meg, mire jutott a pszichológusokból álló csapat az egyetemükön, amikor kísérletsorozatot hajtottak végre 600 résztvevővel, a bűncselekmények szemtanúinak viselkedését szimulálva.
A résztvevőket különböző csoportokba osztották, és megmutattak nekik egy valódi kocsmai verekedést megörökítő videofelvételt. A csoportok némelyikébe beépítettek színészeket, akik azt az utasítást kapták, hogy hibásan hangoztassák a többiek előtt, melyik férfi kezdte a verekedést. A kísérleti alanyokat aztán megkérték, azonosítsák a csetepaté kirobbantóját.
Az eredmény: abban a csoportban, ahol nem voltak színészek, a résztvevők 32 százaléka adott téves vagy pontatlan beszámolót a történekről. Ezt a kísérletvezetők betudták annak, hogy rosszul látták, ami történt, vagy rosszul emlékeztek. De amikor színészeket csempésztek egy csoportba, már az igazi résztvevők 52 százaléka helytelen vallomást adott. És ami még aggasztóbb, amikor több mint két színészt csempésztek egy csoportba, akkor a résztvevőknek már majdnem 80 százaléka adta a színészekével megegyező, téves beszámolót, és nevezett meg ártatlan embert bűnösként.
A kutatók szerint a rajtakapott jelenség egyik oka, hogy az emberek (és különösképpen az alárendelődésre hajlamos, neurotikus személyiségek) kételkedni kezdenek a saját ítéletükben, ha kiteszik őket annak ellentmondó információknak. Ezek az emberek őszintén hittek abban, amit mondtak, a végére meggyőzték magukat arról, hogy ők is látták, amit nem láthattak, mert nem úgy volt.
Nemcsak a nyíltan hangoztatott, téves információ térítheti el a szemtanúkat. Bevett eleme a nyomozásoknak, amikor egy bűncselekmény elkövetőjét ki kell választania a tanúnak élőben, sorba állított emberek közül vagy pedig rá kell mutatnia a fotójára egy halom másik fénykép között. Ezeknek a felismertetéseknek az eredményét elég könnyű befolyásolni. Az amerikai mentesítéssel végződő esetek regiszterében számos bicskanyitogató példát találni szándékos rendőri ügyeskedésre.
Van, hogy valakire szándékosan olyan ruhát adnak, mint amilyen a támadón volt a beszámolók szerint.
Van, hogy valakit szándékosan rabruhába öltöztetnek a felismertetéshez. Máskor a fehér alakokból álló sorba csak egyetlen színes bőrű embert állítanak, a saját gyanúsítottjukat, akire szeretnék, hogy a tanú rámutasson.
Az amerikai Thomas Doswell 18 évet ült egy olyan bűnért, amit nem követett el. A bűn egy brutális nemi erőszak volt: az áldozat Pittsburgh-ben a kórházba tartott, ahol dolgozott. A támadója követte az étkezőbe, bezárta az ajtót mögöttük, fenyegette, hogy megöli, és megerőszakolta. Amikor megérkezett a nő egyik kollégája, és dörömbölni kezdett az ajtón, az erőszaktevő elmenekült. Az áldozatnak fotókat mutattak a rendőrségen még a támadás napján.
Egy képen sem volt jelzés, kivéve Doswell fotóján. Arra ráírtak egy R betűt. R, mint rapist, azaz mint erőszaktevő. Az áldozat kiválasztotta őt. A tárgyaláson a nő ismét, és még a kollégája is Doswellt azonosította tettesként. Az ártatlan férfinak legvégül a Lydell-esethez hasonlóan DNS-bizonyíték hozta meg a szabadulást. Azért is tartották ilyen sokáig, 18 évig fogva, mert soha nem volt hajlandó beismerni a bűncselekmény elkövetését, még akkor sem, amikor már ennek fejében feltételesen szabadlábra bocsátották volna.
De nem bántak sokkal elegánsabban a rendőrségen Todd Neelyvel sem, még a nyolcvanas években. A floridai Neely 18 éves volt, amikor ártatlanul 15 évre ítélték emberölési kísérletért, betörésért és jogtalan behatolásért. A bűneset a következő volt: becsöngetett valaki egy nő lakásába, amikor ajtót nyitottak neki, késsel a kezében szexet követelt, végül odaszúrt a késsel, és elmenekült. A támadóját az áldozat úgy írta le, hogy körülbelül 16 éves, barna hajú, fogszabályzós.
Neely a szomszédban lakott. Nem volt fogszabályzója, és 18 éves volt, meg annyinak is nézett ki. A rendőrségen ezek után jó ötletnek látták egy középiskolás évkönyből levadászott, 15 éves korában készült fotót mutatni róla a felismertetéskor. Bejött a dolog: az áldozat azonosította Neelyt, sőt később még az a barát is, aki elmenekülőben látta a támadót. Az áldozat a bíróságon már azt vallotta, hogy tévedett a fogszabályzót illetően, csak a késen csillant meg a fény, az tévesztette meg.
Neelynek az elején az ügyészség felajánlott egy olyan, elég jól hangzó alkut, hogy ha beismeri a bűnösségét, nem kell ténylegesen börtönbe vonulnia. Nem ment bele, tárgyalást akart, így kapta végül a 15 évet. Mire pár év múlva kiderült, hogy a valódi tettes egy fogszabályzós kamasz volt ugyanabból a lakásegyüttesből, Neely ugyan kiszabadult, de az igazi elkövetőt már nem tudták felelősségre vonni, mert kifutottak az elévülési határidőből.
Ezek persze kirívó esetek, a rendőrök többnyire nem nyúlnak ilyen szándékos manipulációhoz, de a kutatások szerint sokkal kevesebb is elég a szemtanúk befolyásolásához. Elég például, hogy ha a rendőr, aki a felismertetésre kíséri a szemtanút, tudja, melyik ember a sorfalból a gyanúsított, melyik fotó ábrázolja azt az alakot, akire a rendőrök gyanakodnak. A ki nem mondott várakozás befolyásolja a kimenetelt: a szemtanúk hajlamosabbak arra rábökni, akire a kísérő rendőr számít. Erre a problémára javasolják – például az Innocence Project szakértői – a „dupla vak"-nak nevezett megoldást: a felismertetést levezénylő rendőr ne tudja maga se, ki a gyanúsítottuk, és ki nem.
Az Innocence Project sok állam által már megfogadott reformjavaslatai között szerepeltek olyan alapvetések, mint hogy a tölteléknek választott embereket a felismertetésnél lehetőleg úgy válasszák ki, hogy ne ugorjon ki közülük egyértelműen a gyanúsított. De azt is kérik, hogy világosan magyarázzák el előre a szemtanúnak: a valódi elkövető vagy benne van a sorban, vagy nincs, ne érezzék kényszernek, hogy valakire mindenképpen rá kell mutatniuk.
Nagyon fontos az is, hogy rögtön az azonosítás után rögzítsék, hogy a szemtanú mennyire biztos abban, amit mond. Meg kell kérni, hogy a saját szavaival mondja el, milyen biztosnak érzi magát. A kutatásokból kiderült ugyanis, hogy ahogy telik az idő, ahogy újabb és újabb hírek jutnak el hozzájuk az eljárás alakulásáról, a szemtanúk utólag egyre magabiztosabbak lesznek, és mire eljön a tárgyalás, már nem lehet komolyan venni, amit akkor mondanak a bizonyosságuk fokáról. A legjobbnak egyébként a szakemberek azt tartják, ha az egész felismertetési procedúrát dokumentálják, ideális esetben videóra veszik, de legalább hangfelvétel vagy írásos jegyzőkönyv készül.
A büntetőeljárási törvény előír nálunk is néhány óvintézkedést a szemtanúk tévútra terelése ellen. Ilyen például, hogy:
De a gyakorlattal Magyarországon is előfordulnak problémák. A bírósági határozatok tárában keresgélve például találtunk egy 2018-as, kaposvári, kábítószer-birtoklással kapcsolatos ügyről szóló ítéletet, amelyben a történtek leírásában kitérnek egy aggályos incidensre is: „Felettébb különös módját választotta egyébként a nyomozóhatóság a felismerésre bemutatásnak, amikor a gyanúsított 23 óra 33 perckor kezdődő folytatólagos kihallgatásán 1 db fényképet mutattak neki, hogy felismeri-e ebből az általa (...) néven írt személyt. Ezen felismerésre bemutatás távolról sem felel meg az eljárási szabályokban előírtaknak.”
(Borítókép: Szembesítési jelenet a Fargo című sorozatból - forrés: FX Networks)