1970. március 17-én egy öngyilkosságra készülő férfi eltérítette az Eastern Air Lines 1320-as, Newarkból Bostonba tartó járatát. Az volt a szándéka, hogy az óceánba zuhanjanak, és magával vigye a halálba a gépen ülő több mint hetven embert. Az éppen ötven évvel ezelőtti esetben a két pilóta bátorságának és lélekjelenlétének köszönhető, hogy a terve nem sikerült, de az utasok megmentéséért egyikük az életével fizetett.
Robert Wilbur nem szeret visszaemlékezni 1970. március 17-ére. A jóval nyolcvan fölött járó expilóta, aki több mint egy évtizede már a floridai nyugdíjasok életét éli, harmincöt éves, két kisgyerekes apa, az Eastern Air Lines légitársaság egyik kapitánya volt akkor. Ezen az ötven évvel ezelőtti Szent Patrik napon az volt a feladata, hogy elrepüljön az 1320-as járattal Newarkból Bostonba. A másodpilótája a 30 éves James Hartley volt. Mindketten New Jersey államban éltek, a családjaik is ismerték egymást.
Wilbur teljesítette a feladatát. Megtette az utat a DC-9-es géppel, és hibátlan leszállást hajtott végre a bostoni Logan reptéren. Pedig közben fegyvert fogtak rá, meglőtték és végignézte, ahogy Hartley haldoklik az oldalán.
A lélekjelenlétének köszönhetőn az 1320-as járat 67 vétlen utasa és 3 stewardesse sértetlenül vészelte át a gépeltérítési kísérletet.
Az 1320-as járat este hétkor szállt fel Newarkból. 1970-ben a légiközlekedésben eléggé másképp működtek a dolgok, mint manapság: erre a rövid, belföldi járatra jegyet sem kellett előre váltani. Felszállás után kezdtek körbejárni az utasok közt a stewardessek, hogy elkérjék az út árát: 21 dollárt. Amikor a 26 éves, koponyamedálos nyakláncot viselő, napszemüveges John Divivóhoz értek, a férfi mindössze 18 dollárt nyújtott át, és mondott valamit, amit a légikísérő, Christine Peterson nem hallott jól, de úgy értett: nincs nála elég pénz.
Divivo utána közölte, hogy a pilótával akar beszélni, és a földön fekvő kis, fekete táskájából előrántott egy pisztolyt. Míg a pilótafülke felé tartottak, Divivo a stewardessek kérésének eleget téve a fegyverét az inge alá rejtette, hogy ne rémítsék meg a többi utast. A belső kommunikációs vonalon a vezető légikísérő figyelmeztette a pilótákat, hogy feléjük tartanak.
Pontosabban, ahogy Wilbur évtizedek távlatából felidézte, először csak annyi hangzott el, hogy egy utas beszélni akar vele. Most nem alkalmas, üzente vissza, de már jött is a stewardess válasza:
„Kapitány, nem érti. Fegyver van nála.”
Amikor Divivo belépett a fülkébe, a stewardesst útjára bocsátotta. A két pilóta hármasban maradt a fegyveressel. A képzésükön azt tanulták, hogy követni kell a gépeltérítők utasításait, szóval az első kérdése Wilburnek az volt: hová megyünk? Arra számítottak, hogy a felelet Kuba lesz. Akkoriban – kis túlzással – minden gépeltérítő Kubába vágyott.
Ahogy egy korábbi cikkünkben már írtunk róla: a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején mai szemmel hihetetlenül gyakori volt a gépeltérítés Amerikában: a csúcsidőszakban minden hatodik napra jutott egy ilyen incidens. Az Amerikából kiábrándult gépeltérítőket vonzotta a Fidel Castro-féle, kommunista ideálképként elképzelt Kuba. Oda rendes járattal nem is lehetett akkoriban eljutni, Castro pedig tárt karokkal várta az amerikaiak orra alá borsot törő gépeltérítőket, és pénzt követelt a repülőgépek visszaadásáért.
De Divivónak nem Kuba járt a fejében. Meg akart halni. A halál gondolata régóta kísértette, már 16 éves korában volt öngyilkossági kísérlete, ez a nap pedig az édesapja halálának a második évfordulója volt. A pilótákat arra utasította, hogy repüljenek keletnek az óceán fölött, míg csak ki nem fogynak az üzemanyagból. Először úgy tűnt, hogy szót lehet velet érteni. A pilóták azt hitték, sikerült meggyőzni arról, hogy először mindenképp le kell szállniuk Bostonban üzemanyagért. De amikor a gép arra vette az irányt, Divivo mintha meglepődött volna, és figyelmeztetés nélkül lőni kezdett.
Hartley összerogyott az őt ért lövésektől. Divivo Wilburt is megsebesítette a karján. Hartley minden erejét összeszedve dulakodni kezdett a gépeltérítővel, sikerült kitépnie a pisztolyt a kezéből, és három lövést leadott rá, mielőtt elveszítette volna az eszméletét. Divivo sebesülten becsúszott a pilótaülések közé, de nem vált azonnal ártalmatlanná, amikor magához tért, Wilbur felé nyúlkált. Még nem tett le arról, hogy elérje a gép lezuhanását. Wilbur ekkor fogta az irányítópultról a Hartley eszméletvesztése után gazdátlanná vált pisztolyt, és fejbevágta vele Divivót, aki ezután már eszméletlen maradt.
Az utasoknak mindeközben csak ködös elképzeléseik voltak arról, mi zajlik a pilótafülkében. Peggy McLoughlin 19 éves diáklány volt akkor. 2009-ben a Hudson folyó vizén végrehajtott, csodaszámba menő kényszerleszállás felkavarta az asszony emlékeit, ekkor szánta rá magát, hogy köszönőlevelet írjon az ő megmentőjének, Wilburnek. Ahogy ennek kapcsán a Boston Globe-nak felelevenítette a történteket: ők,
az utasok észlelték ugyan, hogy valami zűrzavar van, de csak akkor vált világossá, mekkora a veszély, amikor meghallották a lövéseket. Nem sokkal később kivágódott az ajtó, és a közelben ülők számára láthatóvá vált egy földön fekvő alak két vérfoltos lába.
A gép mozgásában viszont nem volt semmi fenyegető az átlagutas számára. Nem tört ki pánik. McLoughlin arra készült, hogy a kikötőben fognak landolni, és naivan, szépen levette a csizmáját arra az esetre, ha esetleg úszva kell majd partra jutniuk. Egy Emanuel Abrams nevű másik utasnak, aki a légierő egykori pilótájaként jobb rálátással bírt a helyzetre, feltűnt, hogy valami nem stimmel, mert túl meredek szögben közelítik meg a repteret, de még ő is úgy látta: a gép ugyan nagyon gyorsan, de simán ért földet.
A mindkét karjából vérző Wilbur végül a Logan reptéren tette le a gépet, olyannyira szabályosan, hogy még a „dohányozni tilos” világító felirat bekapcsolására is gondja volt.
„A társamat meglőtték, hova a pokolba tegyem le ezt az izét?”
– mondta előzőleg a toronynak rádión. A saját sérüléséről egy szót sem szólt.
Mikor 8:27-kor földet ért, már nem volt teljesen magánál. A leszállás után a pilótafülkében lévő mindhárom embert azonnal kórházba szállították. Hartley számára már túl késő volt: a kórházba érkezéskor halottnak nyilvánították. 1970-ben az amerikai szenátus határozatban hősnek nyilvánította mindkét pilótát.
Wilbur 29 éves feleségét, aki korábban stewardess volt, az események másnapján tartott sajtótájékoztatón arról kérdezték, szerinte szigorúbban kellene-e ellenőrizni, hogy az utasok nem visznek-e fel fegyvert a gépekre. Anita Wilbur hárította a témát, azt mondta, nincs képesítése arra, hogy efféle kérdéseket válaszoljon meg, most az a dolog foglalkoztatja, hogy kicserélje a gyerek pelenkáját, és elkészítse a férje kedvenc ételét, rakott padlizsánt parmezánnal.
Anita Wilbur a sajtótájékoztatón amiatt aggódott, hogy kórházban lábadozó férje vajon tud-e még valaha repülni, nem a család bevételei miatt, hanem mert az az élete. Wilbur, ahogy egy későbbi interjúban mesélte, már kamaszkorában repülőgépmodellekkel játszott. Öt évig a légierőnél szolgált, mielőtt beállt dolgozni az Eastern Air Lineshoz. A sérülése végül nem törte derékba a karrirerjét, egészen a légitársaság 1991-es bezárásáig az alkalmazásában maradt. 1994-ben ment nyugdíjba, az utolsó pár aktív évét egy szaúdi légitársaságnál töltötte.
Divivót letartóztatták, később vádat emeltek ellene. A lapok annyit derítettek ki róla hamarjában, hogy a New Jersey állambeli West New Yorkban élt az anyjával és három testvérével, vidámparkban dolgozott. Büntetlen volt az előélete. A neve egy helyen szerepelt csak a rendőrségi adatbázisban, még 1963-ból volt róla feljegyzés, amikor egy ellopott trombita ügyében kérdezték ki, de nem tartóztatták le. A pisztoly, amivel a gépen lövöldözött, szintén lopott volt. Divino a tárgyalását már nem érte meg. 1970. október 31-én felakasztotta magát a zárkájában.
A túlélők lelki egészségével akkoriban nem sokat törődtek, nem küldtek utólag pszichológust az utasokhoz, nem volt senki, aki segített volna nekik feldolgozni a történteket, azt, hogy veszélyben forgott az életük. McLoughlinból később könyvtáros és jógaoktató lett, de 2009-ban azt mondta: ennek az útnak az emléke soha nem hagyta el, legfeljebb sokáig mélyre temette magában.
Amikor 2009-ben, a köszönőlevél után megkereste a Boston Globe, Wilbur szerényen azt mondta: csak a munkáját végezte, és alig emlékszik már az esetre. A lap viszont megjegyezte: ehhez képest olyan részletességgel fel bírta idézni az eseményeket, hogy még azt is tudta ennyi idő távlatából, pontosan melyik kifutópályán landolt. Wilbur emlékeit és mindazt, amit az előzményekről ki tudott deríteni, végül Robert M. Wilbur, a pilóta fia írta meg 2019-ben megjelent könyvében, melynek azt a címet adta: Vonakodó hős: Az Eastern Air Lines 1320-as járatának története.
Cikkünkhez elsősorban a Boston Globe 2009-es cikkeit, a New York Times korabeli cikkeit, illetve ezt a Robert Wilbur által adott interjút használtuk fel.
(Borítókép: Az Eastern Air Lines egyik DC-9-es gépe. Fotó: Jon Proctor/Wikipedia)