Bár az első Kínán kívüli fertőzésgóc a szomszédban, Iránban volt, Törökországban március közepéig szinte zavartalanul zajlott az élet, miközben a kormányzat és egyes orvosok tisztában voltak azzal, hogy számos fertőzött található a határokon belül. A járvány három hét alatt mérgesedett el, Recep Tayyip Erdoğan kiürült kasszával kormányzati támogatás helyett adományokat gyűjt a koronavírus áldozatainak javára.
Ez az egész nagyon rosszul indul. Nem tudom, hogyan bontakozik majd ki, de csak remélni tudom, hogy nem lesz az nálunk, mint Olaszországban... Ezrek fertőződtek meg, nem százak, ahogy azt hallani lehet. Az isztambuli helyzet különösen ocsmány, de nem néz ki jobban az ankarai sem. De már a keleti régiókból is tudunk esetekről
– mondta március 18-án az Ankarai Egyetem kórházának egyik orvosa a beosztottjainak tartott tájékoztatón. Nem tudta, hogy az eligazításról videó készült, mely kiszivárogva óriási felzúdulást keltett.
A török kormány ugyanis aznap 191 fertőzöttet és 2, koronavírussal összefüggő halálesetet vallott be hivatalosan. A doktornő és az ország egyik legjobb kórháza később szükségét érezte, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjen. Azonban a hivatalos statisztika iránti bizalmatlanság megmaradt, a helyi orvoskamara például saját információi alapján is közölt fertőzöttségi adatokat (amiért egyes tagjai rendőrségi fejmosásban részesültek).
Alig több mint három héttel később, csütörtökről péntekre már 24 óra alatt regisztráltak 2456 új fertőzöttet és 79 halálesetet¸ az összes ismert fertőzéses eset száma már a hivatalos adatok szerint is öt nap alatt a duplájára, 20 921-re nőtt, a járvány pedig eddig 425 ember életét követelte. Az összes eset alapján Törökország lett a kilencedik leginkább sújtott ország a világban.
Az eset tökéletes példa arra, hogyan ágyazott meg az illiberális rezsim paranoid titkolózása a legújabb járványgócnak.
Törökországban március 11-én jelentették az első koronavírus-fertőzöttet, a meg nem nevezett európai országból meg nem nevezett városba hazatérő férfit egy meg nem nevezett kórházban különítették el.
Recep Tayyip Erdoğan török elnök másnap válságtanácskozást hívott össze, és ezt követően elrendelték az összes oktatási intézmény bezárását – a radikális intézkedések miatt mindenki sejtette, hogy nem egyedi fertőzéses esetről van szó. A következő napokban fokozatosan terjedtek ki a korlátozások és egyéb válságintézkedések, de a kormányzat legfőbb törekvése továbbra is a „pánik elkerülése” maradt.
A helyi hatóságok – magyar kollégáikhoz hasonlóan – sokáig nem számoltak be a fertőzöttek regionális eloszlásáról, méghozzá azzal az indoklással, hogy nem akarnak tömeges elvándorlást beindítani a gócpontokként megjelölt területekről, hiszen ezzel a vírus terjedése csak újabb lökést kapna.
Ráadásul hivatalosként elismert fertőzési adatok többször ellentmondtak egymásnak,
a múlt héten előfordult, hogy Erdoğan háromszor annyi fertőzöttről számolt be, mint saját egészségügyi minisztere a koronavírusos adatok hivatalos felületeként szolgáló Twitter-oldalán.
Az egészségügyi minisztérium a napi adatokat csak most péntekre volt hajlandó 280 karakternél terjedelmesebb formában közölni, és nyilvánosságra hozni a fertőzésekkel kapcsolatos statisztikákat. Ezek alapján a járvány már mind a 81 törökországi tartományban felütötte a fejét, de a fertőzöttek csaknem fele Isztambulban található. Volt olyan ember, aki egymaga 30 másikat fertőzött tovább. Az egyik legriasztóbb adat szerint a fertőzöttek között 601 egészségügyi alkalmazott van, akik közül hárman – köztük az a 67 éves orvos, aki az első török koronavírus-fertőzöttet diagnosztizálta – meghaltak.
Nyilvánvaló, hogy a járvány nem három hét alatt szökkent szárba, nyilvánvaló, hogy a korai esetekről a kormány is tudott – és nyilvánvaló, hogy valahol nagyon elszámolták magukat. Törökország a koronavírus-járvány szempontjából eleve a potenciálisan egyik legveszélyeztetettebb országnak számított. Az ország egy keleti-nyugati átjáróház, legnagyobb városa, a 16,5 milliós, irtózatosan zsúfolt Isztambul pedig fontos légiforgalmi központ és kikötő is.
Ráadásul Törökország legnagyobb keleti szomszédja az az Irán, ahol Kína után először robbant ki tömeges fertőzés. Miután látszott, hogy Teherán képtelen féken tartani a járványt, Irakhoz hasonlóan a törökök is lezárták a határt, az iraki és iráni határ mellett pedig szükségkórházakat állítottak fel, sőt, jelentős mennyiségű egészségügyi felszereléssel segítették a szükséghelyzetben lévő szomszédot. A járvány azonban akkor vált lehetőségből bizonyossággá, amikor Törökországhoz sok szállal kötődő európai országokban is eldurvult a helyzet.
Az iráni tapasztalatok nem sarkallták komoly belföldi lépésekre a török vezetést; intézkedései kimerültek a legfertőzöttebb országokkal szembeni beutazási korlátozásokban, a fertőtlenítések megszervezésében és más előkészületekben. Persze ekkor még Olaszország vagy Spanyolország sem hitték el, hogy náluk is hetek kérdése a katasztrófa.
Közben az isztambuli reptéren már januárban bevezetett szűrés ellenére több koronavírus-fertőzött landolhatott anélkül, hogy karanténba került volna.
Március közepén több mint 10 ezer zarándok érkezett haza Mekkából, őket az egészségügyi minisztérium rendelete alapján mind karanténban tartották, azonban – miközben az iszlám szent helyeit lezárták a szaúdi hatóságok – mintegy 500 zarándok mindenfajta szűrés vagy karantén nélkül térhetett vissza családjához. Mára kiderült, hogy a mekkai zarándoklat volt a törökországi fertőzés egyik fontos forrása.
Miközben Törökország körül mindenhol felbukkant a koronavírus, a török mindennapokban nem igazán lehetett érezni a közeledő vihar előszelét. Európa egyik utolsó fecskéjeként március közepéig zajlott a focibajnokság, a tavaszi napsütésben még március első hétvégéjén is ezrek sütkéreztek a Boszporusz partján.
Az idill nem kis részben annak volt köszönhető, hogy a török hatóságok és a török média (melynek meghatározó szelete a kormány kézivezérlése alatt áll) nem rázta fel a társadalmat, nagy általánosságban beszéltek csak a feltartóztatás, a felderített fertőzöttek elkülönítésének szükségességéről.
A fordulat március közepén történt, amikor sorra elkezdték bejelenteni a ma már világszerte sok helyen sztenderd csomagnak számító válságintézkedéseket, az iskolák és az egyetemek bezárásától a nemzetközi légiforgalom leállításán át az iparszerű – napi 15 ezres számot elérő – tesztelések beindításáig. De ekkor már egyértelmű volt,
sok más országhoz hasonlóan a kormány titkolózása és a halogatása Törökországban is megbosszulta magát.
Ami az egész történetben a legérthetetlenebb, az Erdoğan habozása. A török illiberális nagymester ugyanis a globalizáció és a liberális-demokratikus világrend évtizedes stabilitásán élősködő jobboldali populistákkal ellentétben a koronavírus előtt is többször került szembe valódi kihívásokkal az ellene indított puccskísérlettől az oroszokkal való összezördülések során át a szíriai intervenciókig. Ezek során többször is megmutatta – szomorú, hogy legtisztábban a kurd kisebbséggel elindított megbékélési folyamat leállításánál –, hogy képes napok alatt 180 fokos fordulatokat végrehajtani politikájában.
Ehhez képest a koronavírus jelentette kihívásnál egyfelől lomhának mutatkozott, másfelől pedig Donald Trump amerikai és Jair Bolsonaró brazil elnökhöz hasonlóan ő is csak vonakodva fogadja el azt a tényt, hogy a járványhelyzet – az egészségügyi rendszer sérülékenysége miatt – minden gazdasági prioritást felülír.
A „puha” járványkezelés egyébként máris óriási politikai vitát váltott ki. Ugyanis a kormányzat kijárási tilalmat csak a 65 év felettiek és a krónikus betegségtől szenvedők számára léptetette életbe, a többi török számára ezt csak ajánlásként fogalmazta meg; karantén alá is csak kisebb településeket vett. Azonban a járvány által leginkább sújtott Isztambul első embere, a tavaly elképesztő adminisztratív gáncsoskodást követően, megismételt választáson győző ellenzéki Ekrem İmamoğlu legalább a metropoliszra kiterjesztené a teljes kijárási tilalmat, mondván,
ha a 16,5 milliós Isztambul lakosságának csak a 15 százaléka kimegy az utcára, már az is 2,5 millió embert jelent.
Ráadásul, míg mondjuk Trumpnak csak az elnökválasztási küzdelemben adunak számító gazdasági növekedés elvesztése fáj nagyon, addig Erdoğannak egy eleve válságos éveken átbukdácsoló gazdaság összeomlásával kell szembenéznie.
A külföldi hitelekkel korábban izzásig felfűtött gazdaság 2019-ben a líra 2017-es összeomlása és az amerikai szankciók miatt alig 1 százalékos növekedést tudott felmutatni; a munkanélküliek száma már a járvány előtt elérte a 4,5 milliót. A jegybank mozgástere is pont mostanra szűkült le, mivel korábban 40 milliárd dollárt költött el a líra stabilizálására, vésztartalékából pedig 42 milliárd lírát (2000 milliárd forintot) vett ki a kormány.
Ráadásul miközben a kormányzat adóbevételei csökkentek, kiadásait nem sikerült megfékezni, különösen a katonai-biztonsági költségvetés szállt el. Törökország ugyanis 2011 óta dollármilliárdokat költött évente a hozzá lojális szíriai milíciákra, 2018-tól kezdve pedig saját haderejét nem kevesebb, mint négy offenzívában vetette be – és bár ezek korlátozott hadászati célokért folytak, mégis elképesztő sok pénzt égettek el. Erdoğan ráadásul pont az utóbbi hónapokban kezdett belefolyni a nemzetközileg elismert kormány oldalán a líbiai polgárháborúba is; a Tripoliba átdobott, a szokásos zsold többszörösével motivált szíriai milicisták, az ENSZ-embargó ellenére suttyomban elindított fegyverszállítmányok – a legutóbbi nemrég ért partot – is elég sokba kerülnek.
Az ország területén évek óta ideiglenes státuszban élő mintegy három és fél millió menekült – nem számolva a szír határ túloldalán nyomorgókkal – korábban csak pénzügyi-politikai feszültséget generált, mára azonban táboraik potenciális gócpontokká válhatnak. Sokan attól is tartanak, hogy miután egy görögországi menekülttáborban is felütötte a fejét a járvány, megkezdődhet az ott élő menekültek visszaáramlása is.
A 2020-as évre jelentős költségvetési hiányt és egészségtelen kiadási tételeket átvonszoló török kormány ezért a járvány rémisztő gazdasági hatásaival szembesülve értelemszerűen nem engedhette meg magának az olyan megacsomagokat, mint az Egyesült Államok vagy az EU, be kellett érnie olyan – „békeidőkben” amúgy jelentős – változtatásokkal, mint a segélyalapok megnövelése, a kisvállalkozások bérkompenzációs időszakának kitolása vagy a kisnyugdíjak szolid emelése. Sőt, általános megrökönyödésre a kormányzati segítség helyett
kormányzati pénzgyűjtő akció indult a koronavírus áldozatainak javára.
A közelgő kataklizma több szempontból is érzékenyen érinti majd Erdoğan pártja, a mérsékelt iszlamizmust neoottomán nacionalizmussal összeturmixoló Igazság és Fejlődés (AKP) egyik fontos szavazói csoportját, az amúgy is kevés tartalékkal rendelkező vidéki alsó-középosztályt. Márpedig Erdoğan választásról választásra gyarapodó egyeduralkodói jogosítványait mindig csak hajszálnyi többséggel brusztolta ki. És bár a következő megmérettetés messze van, az állami médiafölény (2019-ben a Riporterek Határok Nélkül sajtószabadság-indexében Törökország 180 ország közül csak a 157. helyre volt jó) és az ellenzék adminisztratív eszközökkel fenntartott versenyhátránya érintetlen, az AKP-ban csalatkozó milliók – miközben az ellenzéki pártok sorra bombázzák a kormányt és a közvéleményt saját bőkezű szociális terveikkel – elégedetlensége
még egy Erdoğan hatalmát is kikezdheti.
(Borítókép: Recep Tayyip Erdogan török elnök videókonferencia keretében tárgyal a koronavírus-járvány okozta válság kezeléséről a G20 csoportot alkotó országok állam- és kormányfőivel Isztambulban 2020. március 26-án. Fotó: MTI/EPA/Török államfői hivatal sajtóirodája)