A szövetségi kormányzat működése háború és veszedelem idején lesz a legkiterjedtebb és legfontosabb, a tagállamok hatalma béke és biztonság idején kerül előtérbe.
– vázolta fel az amerikai közjogi rendszer egyik alapelvét annak korai, de máig egyik legnagyobb hatással bíró teoretikusa, James Madison. Ehhez képest, miközben a világ minden országában a nemzeti kormányok váltak a koronavírus-járvány elleni védekezés motorjává, Washingtonnak nem sikerült magához ragadnia az irányítást.
Ez a jelenség bizonyos szempontból egyáltalán nem meglepő. A XVIII. században ugyanis a külön közigazgatással rendelkező 13 brit gyarmat csak különállásának megőrzése mellett lépett unióra, egyezkedéseikben pedig a szövetségi kormányzat feladatait és hatáskörét igen szűkre szabták, lényegében a pénzügypolitikára, honvédelemre és külpolitikára korlátozták.
Azért ezek a jogkörök az elmúlt száz évben jelentősen kibővültek az olyan új, a tagállami kompetenciákon átívelő jelenségeket felölelő feladatoknak köszönhetően, mint a társadalombiztosítás, a (még mindig nem teljesen) általános egészségbiztosítás, a környezetvédelem, a terrorizmus elleni harc vagy az információs technológia szabályozása. Azonban a lényeg nem változott, a valóságos miniköztársaságként működő tagállamok európai szemmel elképesztő hatalommal bírnak a választási szabályozástól az oktatáspolitikán át a büntetőjogig, és minden tagállam körömszakadtáig védelmezi függetlenségét a szövetségi próbálkozásokkal szemben.
Ez a vertikális hatalommegosztás soha nem volt súrlódásmentes, de a diszharmónia soha nem vált olyan szembetűnővé – különösen a nemzetközi közvélemény előtt –, mint a koronavírus-válság idején.
Ez egyfelől az Egyesült Államokat érintő válság történelmileg egyedülálló jellegéből fakad. A korábbi természeti csapások legfeljebb államok egy csoportját érintették, most viszont valamilyen mértékben mind az ötven tagállam érintett, és ez teljesen új elosztási-szervezési feladatok elé állította Washingtont, de új kényszerhelyzetekbe rántotta a tagállamokat is:
A védekezés prioritásai és politikai aspektusai alapesetben is rengeteg súrlódást vetítettek elő a szövetségi kormányzat és a tagállamok között. Elvégre a katasztrófahelyzetben a felállás valahogy úgy néz ki, hogy a szövetségi kormány az intézkedésekről csak ajánlásokat ad ki, a védekezés konkrét lépéseiről a tagállami igazgatás vezetői, a kormányzók döntenek; viszont ha a tagállamok válságos állapotba kerülnek, a kritikus pillanatokon a szövetségi kormány óriási erőforrásai lendítik át őket.
Csakhogy miközben a részben az amerikai alkotmányos modellt követő Németországban maguk a tartományok álltak be kezdeti kaotikus válaszlépéseiket követően a szövetségi kormány mögé, az Egyesült Államokban ez a lehetőség hamar elvetélt. Miközben az USA történelme egyik legsúlyosabb belföldi válsághelyzetét éli át, a közös fellépést megmérgezte a „Ki a hibás?” kérdéssel való pingpongozás, a vádaskodás, a választási matekozás, ami az amerikaiak többségét jelenleg nem különösebben érdekli.
Az államok valószínűleg nem mondtak volna le úgy a járványvédelemben játszott vezető szerepükről, mint a német tartományok, melyek történelmi aggályaikat és alkotmányba betonozott függetlenségüket félretolva elfogadták a szövetségi szintű irányítást. Azonban a politika informális szintjén amerikai elnök egy határozottabb fellépés esetén pusztán a közvéleményre gyakorolt tekintélyén keresztül olyan természetes vezetővé válhatott volna, akinek javaslataira és kéréseire kevesen mondtak volna nemet.
Azonban Donald Trump a számos más állam- és kormányfő által felismert, és politikailag is kifizetődő válságnavigátor szerepébe soha nem tanult bele.
Mindig is látszott rajta, hogy az egész járvány számára egy nyűg. Állandóan ellentmondásba kerül saját járványügyi szakembereivel, kétes minőségű, vagy egyenesen kuruzslók által javasolt csodaszereket reklámoz, és ezek – a szokásos trumpizmusok mellett – azt eredményezték, hogy messze nem élvez olyan szintű bizalmat, mint külföldi kollégái.
Trump járvánnyal szembeni türelmetlensége egyfelől arra vezethető vissza, hogy kitörésében és elharapódzásában neki is van felelőssége, másfelől pedig arra, hogy a koronavírus kihúzta az elnök novemberi elnökválasztásra felépített paklijából az adut, az amerikai gazdaság impresszív mutatóit. Nem véletlen, hogy az elnök az egészségügyi eszközök beszerzésének és elosztásának kérdése után a gazdaság mielőbbi újraindítása miatt is összekülönbözött azokkal a kormányzókkal, akik a járvány visszatérésétől tartva ódzkodtak a kijárási korlátozások, a nem létfontosságú gazdasági tevékenységek tilalmának feloldásától.
Trump türelmetlenségét az amerikaiak közül is sokan osztják, hiszen az elmúlt hetekben összesen 26,5 millió ember jegyezte be magát munkanélküliként (annyian, mint az elmúlt két és fél évben összesen), és a szám minden egyes izolációban töltött héttel növekszik. A munkanélküliségi ráta hamarosan elérheti a Nagy Világválság idején mért 25 százalékot, ráadásul ezen felül sok munkavállalót fizetés nélküli szabadságra küldtek vagy épp fizetett szabadnapjait éli fel.
A komor tényeknél is sötétebb a talajvesztés egész országot átható élménye:
a Pew közvélemény-kutatói már április közepén arra jutottak, hogy az amerikai háztartások 43 százalékában legalább az egyik kereső elveszítette munkáját vagy bevételét, és a megkérdezettek mindössze 23 százaléka számolt be arról, hogy rendelkezik három hónapra elegendő tartalékokkal.
Azonban az amerikaiak többsége az összes közvélemény-kutatás szerint nagyon komolyan veszi a járványveszélyt; és miközben a héten egyes, kevésbé fertőzött államokban néhány szektort újra beindítottak, és a politikai közbeszédet minden államban uralja az újraindítás témája, az amúgy anyagilag és pszichésen is kimerülőfélben lévő emberek háromnegyede tart egy elsietett nyitástól, ezt az aggodalmat a republikánus szavazók többsége is osztja.
Különösen feszítő a dolgok normális menetéhez való visszatérés vágya azokban az államokban, ahol a gazdasági válság élménye sokkal közvetlenebb a koronavírus fenyegetésénél.
A nyitás folyamata azonban komoly politikai adok-kapok árán indult meg. Az elnök már a múlt héten bejelentette, hogy hamarosan elrendeli majd a korlátozások feloldását, majd miután a kormányzók (és saját jogászai) felvilágosították, hogy ez nem Trump feladata, némi kakaskodást követően meghátrált, de közben bizarr nyomásgyakorlásba kezdett.
Igazságügyi minisztere, William Barr perekkel fenyegette meg a kormányzat meglátása szerint indokolatlanul szigorú korlátozásokat fenntartó államokat, az elnök pedig rávetette magát a telefonjára, és Twitteren karolt fel több, járványügyi rendelkezések ellen rendezett tiltakozó akciót, a tagállamok „felszabadítására” biztatva – ami azért bizarr (sőt, egyesek szerint alkotmánysértő), mivel
az elnök a saját kormányának járványügyi ajánlásai alapján meghozott rendelkezések ellen protezsált.
A magukat távolságtartás-elleneseknek vagy nyitáspártiaknak nevező tiltakozók a 42, teljes lakhelyelhagyási korlátozást elrendelő államból 28-ban felbukkantak. Egyes helyeken alig száz, Washington államban viszont 2500 ember vonult a tagállami kormányzati épületek elé; megjelentek
Az ideológiai vegyesfelvágottban a transzparensek voltak a pritamindarabkák, melyek a klasszikus libertárius szlogenek, mint az „Én inkább a szabadság veszélyeit választom” mellett olyan, paródiába hajló szövegekkel szórakoztatták/sokkolták az amerikai hírolvasókat, mint a „Ne maradjon el a golfidény!” vagy a „Fodrászhoz akarunk menni!”
Voltak azonban kevésbé vidám pillanatok is: Pennsylvania államban egy leselejtezett katonai teherautón tucatnyi milicista tartott fegyveres demonstrációt, a fegyvertartási jogok korlátozása miatt eleve a szélsőjobb célpontjának számító Virginiában (az állam fővárosában, Richmondban januárban 22 ezer fegyveres tartott felvonulást) olyan figurák vonultak a kormányzói rezidencia elé, mintha egy disztópikus Call of Duty-intrót akarnának leforgatni. Trump támogatásukra ki is posztolta, hogy a demokrata Ralph Northamnek „már ostrom alatt kéne állnia”.
Michiganben a nyitáspárti tüntetők egy kórház mentőbejáratát vonták blokád alá.
Az egészségügyi tiltakozók ellentüntetést szerveztek, hogy térjenek már észhez, majd akkor lesznek nyitva az üzletek, ha kezelhető szintre kerül a járvány, mire az egyik tüntető azzal ordította le az egyik ellen-demonstráló nővér fejét, hogy „Menj vissza Kínába!”
A 28 érintett államból a Fivethirtyeight modellje szerint hatban pont a tüntetések napjaiban kezdte meg a tetőzést a koronavírus-járvány, tizennyolc államban (illetve Washington városában) pedig még el sem érte a terjedés csúcspontját. Az eseményekre ráugró média az időzítésnél és a figuráknál is bizarrabb dolgokra bukkant: a szervezőkre.
Ugyan Michiganben felbukkant a háttérben egy republikánus kampányszervezet, Washington államban pedig a szövetségi állam elleni operett-forradalomban elhíresült milicisták voltak a tiltakozás szervezői, de a „felszabadító” akciók többségét egy szélsőjobboldali, elitellenes emberek mozgósításából élő testvértrió szervezte, akik lényegében adathalászati céllal hoztak létre több államban is fegyvertartás-párti és abortuszellenes honlapokat.
Ezek a tiltakozások egyes várakozásokkal ellentétben nem dagadtak új radikális mozgalommá, mint a Republikánus Pártot a jobbszélre toló 2010-es Tea Party (mondjuk a Trump-korszakban már nehéz lenne tovább radikalizálódni), és végül Trump is elégedetten nyugtázhatta egyes államok óvatos nyitását. Ez a nyitás mindenhol nagyon korlátozott:
Texasban megnyitották a nemzeti parkokat, Floridában a strandokat (oké, Ron DeSantis korábban a pankrációt is létfontosságú tevékenységnek nyilvánította), a miniállam Vermontban pedig engedélyezték az irodai munkát is – csökkentett jelentéttel.
Trump ezúttal az óvatosság pártjára állt, Georgia állam – egyébként republikánus – kormányzóját, Brian Kempet is nyilvánosan letolta amiatt, hogy a tekepályákat és a mozikat is megnyitotta. Az elnök – egyébként a fertőtlenítőszerekről szóló felvetését követő felhördülés után – a napi rendszerességű sajtótájékoztatókkal is felhagyott, mivel a belső mérések megmutatták, hogy nem kis részben a Kína, a WHO, a kormányzók és a média szidalmazásával töltött másfél óra kontraproduktívnak bizonyult. Trump egyik név nélkül nyilatkozó tanácsadója úgy vázolta fel a Politicónak a politikai egyenletet, hogy
Az emberek először ösztönösen az elnökhöz fordulnak, de ahogy telik-múlik az idő, és világossá válik, hogy az államok különböző módon cselekszenek, az elismerés és a hibáztatás is a kormányzók népszerűségén csapódik le, hiszen ők azok, akik az intézkedéseket elrendelik.
Azaz Trump csapata arra számít, hogy kicsit enyhül az elnökre nehezedő nyomás, és a válságért viselt felelősséget sikerül még az elnökválasztási kampányhajrá előtt tagállami szinten szétteríteni. Egyelőre ugyanis miközben a vészhelyzetekre általánosan jellemző választói szolidaritás megdobta a kormányzók népszerűségét, Trump munkájával továbbra is inkább elégedetlenek az amerikai választók (és ami a legfontosabb, ez a trend az elnökválasztást eldöntő csatatérállamokra is igaz).
De mivel az amerikai politikában mindig van egy újabb csavar, a szövetségi kormányzat és a tagállamok ellentéte mellett a nyitás ütemezésénél markánsan megjelent a tagállami kormányzatok és egyes nagyvárosok önkormányzatai közti konfliktus is. Las Vegas polgármestere például egyfajta nyájimmunitás-labornak ajánlotta fel a kaszinóvárost, de az egyes megyék régióinak különböző mértékű átfertőzöttsége – és a helyi tisztségviselők politikai számításai – is számos mikrokonfliktussal járnak.
A tagállamokkal való washingtoni súrlódásoknak nincs vége, csak éppen az új frontot nem a Fehér Ház, hanem a kongresszus nyitotta. Ugyanis, ahogy belátható távolságba került a gazdasági nyitás, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá az, hogy a sok milliárd dollárnyi adóbevételtől eleső tagállamokra is ráfér majd egy szövetségi mentőcsomag. Azonban a kassza kulcsát őrző kongresszus felsőházának republikánus többségét irányító Mitch McConnell lehűtötte a kedélyeket, méghozzá meglehetősen udvariatlan módon. Kijelentette, hogy nem hajlandó
biankó csekkeket küldözgetni a tagállamoknak és önkormányzatoknak, hogy úgy költsék el, ahogy az nekik tetszik,
ráadásul az egész államoknak folyósítandó segélyt „kékállami mentőcsomag”-nak nevezte, utalva arra, hogy a legsúlyosabb csapást elszenvedett tagállamok többsége masszívan demokrata párti vezetés alatt áll. A segélykérés helyett azt javasolta a költségvetési katasztrófa elé néző tagállamoknak, hogy mondjanak csődöt (ami komoly zavarokat eredményezne a közszolgáltatások finanszírozásában).
Azonban az ősszel Kentuckyban szintén választás elé néző McConnell kijelentésére nemcsak a demokraták sztárpolitikusává váló, a mentőcsomagról Trumppal korábban már szóban megegyező Andrew Cuomo New York-i kormányzó ugrott, hanem például Maryland republikánus vezetője is. Larry Hogan (akire éppen egy 2,8 milliárd dolláros költségvetési deficit vicsorog) „teljes képtelenségnek” nevezte a koronavírus-krízis pártpolitikai olvasatát:
Jól működtetett államokról van szó, és a segélycsomagot legalább annyian támogatják a republikánusok közül, mint a demokraták soraiból.
(Borítókép: A lezárások ellen tüntető nő maszkban egy Keresési eredmények Los Angeles-i tüntetésen 2020. április 22-én - fotó: Mario Tama / Getty Images)