A Litvinyenko-gyilkosságról sokat írtak évekkel ezelőtt, ám szinte csak a politikai vonatkozásairól és a nyomozásról. Most, 14 évvel az események után a Sky News megkereste a mérgezés helyszínén dolgozó, a radioaktív dózist szintén elszenvedő zongoristát, és összeszedte az ügy egy kevéssé ismert, gyakorlati oldalát: mi van, ha két ember polóniummal jár-kel Londonban úgy, hogy ők maguk sem tudják, hogy mi van náluk.
A 2006-os Litvinyenko-gyilkosságról közölt látványos cikket a Sky News, az írás a mérgezés helyszínén dolgozó bárzongorista sztoriját elmesélő négyrészes podcast beharangozója (az első rész már meghallgatható, kicsit lejjebb keretesben olvashatják az összefoglalót), és az érdekessége, hogy nem a volt orosz ügynök likvidálásának politikai vonatkozásairól szól, hogy miért követték el, vagy hogy Putyin mennyit tudott az egészről.
Hanem azt szedték össze, hogy a gyilkos polónium hogyan utazgatott ide-oda, hol ömlött ki, hol hagyott nyomot, és hány embert érintett még a mérgezés.
A cikk leginkább ennek a 300 oldalas, 2016-os vizsgálati dokumentumnak az olvasmányos összefoglalója.
Litvinyenkót egy londoni hotel, a Millennium Hotel bárjában mérgezték meg, amikor orosz exügynök(nek hitt) „tárgyalópartnerekkel” találkozott, és belekortyolt a neki kínált polóniumos zöld teába. Három héten belül halott volt. A radioaktív mérgezés nemcsak azért volt durva, mert csúnya szenvedést okoz, hanem mert ez brit földön elkövetett nukleáris támadásnak minősült.
A mérgező anyag százak életére volt konkrét hatással, írja a Sky. Derek Conlon például az említett bárban volt zongorista. Róla majd később, most menjünk a történet elejére Szarovba, a Moszkvától 370 kilométerre fekvő lezárt városba, ahová csak orosz hatósági engedéllyel lehetett belépni, és amit szögesdrót kerítés vett akkoriban körbe a szóbeszéd szerint. Itt volt ugyanis az oroszok kísérleti fizikai kutatóintézete.
Innen érkezett minden bizonnyal a Litvinyenkót megölő polónium-210. Az anyagot atomreaktorokban „készítik” úgy, hogy neutronokkal bombáznak bizmut-209-et, majd Szarovban kinyerik a végeredményt. Extrém mérgező, egy gramm 50 millió embert tudna megölni. Megtámadja a szöveteket, sejteket, majd a roncsolás miatt leállnak a szervek. Bár szobahőmérsékleten szilárd, vízben oldva a vegyületeit folyadékként szállítható. 140 nap a felezési ideje, egy idő után ólommá alakul.
A podcast első adása sokat foglalkozik a mérgezés hátterével, az alapvető információkkal, a történelmi-politikai kerettel. Párhuzamosan meséli el az orosz Litvinyenko és a vele egy időben Dublinban felnövő Derek Conlon élettörténetét, a szovjet és a nyugati világ ellentétét. Conlon popsztárvágyait és Litvinyenko katonai honvédő álmait, majd a Gorbacsov-kor enyhülését, a berlini fal leomlását, a bizonytalanságot, aztán hogy jött a Putyin-korszak. Conlon mesél arról, hogy Európában turnézott a 60-as években, még Kelet-Németországban is, hogy Londonba költözött.
Conlon közben a riporterrel járja be újra az évekkel azelőtti útját a lakóhelyétől a Millennium szállodáig. Elmondja, mit reggelizett aznap (rántottát), hogy mindig elegáns ruhát kellett hordania munkában, de a csokornyakkendőt már nem vette fel. Az első rész ott ér véget, hogy Litvinyenko belekortyol a teába, „és Conlon hamarosan ebben a világban találja magát”.
Szarovból az őrzött vasúti vonalon érkezhetett Moszkvába, vagy a kizárólag kormány által használt helyi reptérről repülővel egy főváros közeli katonai bázisra. Innen nem tudni, mi történt pontosan, de egy bizonyítatlan tipp van: az FSZB egy Szultán nevű csecsen „szabadúszóval” Ausztrián keresztül szállította. A következő ismert epizód, hogy Litvinyenkót kétszer is tervezték megmérgezni, kétszer utaztak el Londonba, majd harmadszorra is, amikor sikerült is nekik a terv. A polóniumot minden alkalommal keresztül-kasul cipelték Londonon.
Az első kísérlet előtt a két férfi az orosz Transzaero légitársasággal repült közvetlenül Moszkvából. Az EI-DDK 734 lajstromjelű gépet a nyomozás során kiszedték a forgalomból az oroszok. A britek soha nem tudták letesztelni radioaktivitásra, az oroszok nem engedték, azt közölték, hogy ők már teszteltek, és negatív lett. A gép ezután már soha nem repült be brit légtérbe.
Az első mérgezési kísérletben a két orosz ügynök magukat üzleti tárgyalópartnernek kiadva találkozott Litvinyenkóval. Az Erinys UK irodájában ültek le 2006. október 16-án, ez egy olyan cég volt, amelynek – más cégekkel egyetemben – biztonsági tanácsokat adott a volt orosz ügynök. Litvinyenko a munkája során gyakran dolgozott orosz külső szakértőkkel, így került kapcsolatba Andrej Lugovojjal is, akiben megbízott, mert a 90-es években együtt dolgoztak Borisz Berezovszkij orosz oligarchának. Lugovoj pedig hozta magával Dmitrij Kovtunt. Teáztak, kávéztak, tárgyaltak.
Utólag a nyomozásban olyan magas sugárzást mértek a tárgyalószobában a britek, hogy biztosak voltak benne: polónium került a terítőre. Utána mindhárman egy Itsu nevű szusiétterembe mentek, ott pedig az általuk használt székeken mértek sugárzást. Aznap Litvinyenko megbetegedett, de nem rosszabbodott az állapota. Utólag derült ki, hogy százszor kisebb sugárzást kapott, mint amivel később megmérgezték.
Az elkövetők, Lugovoj és Kovtun eközben hotelt váltottak, a Best Westernből átmentek a Parkes Hotelbe annak ellenére, hogy az első hotelben két éjszakára foglaltak. Ebben az első hotelben, a fürdőszobájuk szemetesében mértek utólag sugárzást. A nyomozók szerint a csapba is polóniumtartalmú anyagot öntöttek.
A páros másnap újra találkozott Litvinyenkóval, majd Lugovoj és Kovtun visszarepült Moszkvába a Transzaero EI-DNM lajstromjelű gépével. A brit hatóságok ezt a repülőt már meg tudták vizsgálni, a két férfi ülésén másodlagos radioaktív szennyezést mértek.
Egy hét múlva Lugovoj újra Londonba repült egy British Airways-géppel, és becsekkolt a Sheratonba. Kétszer találkozott Litvinyenkóval a szálló bárjában. Ott is nála volt a polónium a britek utólagos mérése szerint, sőt, itt volt az egész vizsgálat során bemért értékek közül a legmagasabb a radioaktivitás. A fürdőszoba szemetesében, az ablak alatti falon, a padlón, a vécédeszkán, az ajtón és a hotel szennyesében is mértek radioaktivitást, a gyanú szerint véletlenül kiloccsanhatott egy kicsi, Lugovoj pedig megpróbálta feltörölni. Ezután Lugovoj a British Airwaysszel visszarepült Moszkvába, mindkét repülőn másodlagos szennyeződést mértek, de azt nem tudják, vittek-e polóniumot bármelyik gépen.
A következő alkalommal, 2006. október legvégén Lugovoj és Kovtun megint egyszerre, de nem együtt érkeznek. Lugovoj a családjával és egy üzlettársával utazott Londonba egy BA-járattal, egyebek mellett azért – vagy legalábbis ez volt az álca –, hogy megnézzék az Arsenal–CSZKA Moszkva BL-meccset. Kovtun viszont Hamburgból repült Gatwickig. Neki ugyanis volt kötődése Németországhoz, a szovjet hadseregből dezertált, amikor megtudta, hogy Kelet-Németországból Csecsenföldre akarják vinni. Ott elvett egy német nőt, majd nyugatra szöktek még az egyesítés előtt, majd 92-ben Hamburgban kért menedékjogot. A nőtől elvált, de kapcsolatban maradtak, ekkor is találkoztak.
Valószínűleg ő csempészhette a polóniumot, erre utal Kovtun egy megnyilvánulása egy ismerőse felé, akivel Hamburgban találkozott. Az ismerős a rendőröknek azt vallotta, hogy Kovtun azt mondta neki, Litvinyenko egy áruló, és
megkérdezte, ismer-e szakácsot Londonban, aki egy mérget beletenne Litvinyenko ételébe vagy italába.
Az ismerős azt hitte, Kovtun viccel, Kovtun biztosította, hogy nem, ennek ellenére a haver megemlített neki egy ismerős londoni séfet, Kovtun pedig megpróbálta felvenni vele a kapcsolatot, ám nem járt sikerrel.
A páros 2006. november 1-jén megint találkozott Litvinyenkóval. Ott mérgezték meg, Litvinyenko azonnal beteg lett, kórházba került, 18-án pedig nagyjából összerakta, mi történhetett, és beszélni kezdett a hatóságoknak, november 23-án pedig meghalt. A nyomozók ekkor mérni kezdték a radioaktivitást a helyszíneken, amelyeket a férfi emlegetett nekik. Például a már említett Itsu étteremben. Aztán jöttek az irodák, tárgyalótermek. Lugovoj és Kovtun közben hazatértek Oroszországba, azon a gépen is találtak szennyeződést, a legnagyobb mértékben Kovtun székén. A hoteljeiket is megmérték, a legtöbb a Kovtun mosdója alatti szifonban volt.
Összesen 64 helyszínről minták százait vették Angliában és Németországban. Londonban másodlagos szennyeződést találtak több irodában, étteremben, bárban is. Ahogy terebélyesedett a sztori, egyre többen nyomoztak és vizsgálódtak az ügyben, összesen 400 emberből állt a csapat, amelyik lezárt helyszíneket, tesztelt, majd takarított.
A becslések szerint 1500 ember volt kitéve radioaktivitásnak. Végül 17 ember szenvedett mérgezést, köztük a bárzongorista, Derek Conlon, ő kapta a harmadik legnagyobb dózist.
Andrej Lugovoj és Dmitrij Kovtun ellen soha nem indult büntetőeljárás. Lugovoj az Oroszországba való visszatérése után kórházba került, de felgyógyult. Azóta parlamenti képviselő lett. Kovtun is beteg lett, de ő is felgyógyult. A brit nyomozás vezetője, Sir Robert Owen szerint egyikük sem tudta, hogy polóniummal van dolguk, csak annyit, hogy erős méreg van náluk. Mindketten tagadják a gyilkosságot.
(Borítókép: Alekszandr Litvinyenko egy londoni kórházban nem sokkal halála előtt 2006 novemberében - fotó: Natasja Weitsz / Getty Images)