A kínai nyitást követő évtizedekben az Egyesült Államok sokáig nem látott potenciális kihívót Kínában, ez azonban mostanra megváltozott. Hogyan juthattunk el oda, hogy ma már sokan új hidegháborúról beszélnek? Mennyiben hozott változást Trump elnöksége Washington és Peking viszonyában? A regnáló elnök számos amerikai választó szemében bizonyosan a Kína ellenes küzdelem bajnokaként tűnik fel. Biden megválasztása lehet mégis nagyobb fenyegetést jelent Kínára nézve, mintha a bel- és külpolitikai bizonytalanságot generáló Trump folytatja a kormányzást.
A novemberi elnökválasztás hatalmas világpolitikai téttel bír. Kína és az Egyesült Államok elmúlt években egyre jobban elharapódzó vetélkedése alapjaiban feszegeti az 1989-ben létrejött egypólusú világrendet. Megkerülhetetlen kérdés, hogy Trump vagy Biden győzelmük esetén milyen irányba mozdítaná el a két ország kapcsolatát. A Trump-adminisztráció az elmúlt években felvette a kesztyűt és látványos Kína ellenes lépésekre szánta el magát, de egyáltalán nem biztos, hogy Biden győzelme békésebb mederbe terelné Peking és Washington viszonyát. Sőt könnyen lehet, hogy a kínai stratégák inkább Trump győzelmében érdekeltek.
Az Egyesült Államok és Kína mai konfliktusos viszonya magától értetődőnek tűnhet, mivel a történelemben szinte mindig konfliktust szült, amikor egy felemelkedő állam kikezdte az aktuális hegemón pozícióját. Ezen a ponton kötelező feleleveníteni Thuküdidész híres csapdáját, mely Athén és Spárta vetélkedésén keresztül szemlélteti ezt a történelmi törvényszerűséget. Mégis minden eset más és más, ahhoz, hogy megérthessük milyen forgatókönyveket hozhat a jövő, érdemes áttekintenünk, hogyan nőhetett Kína az Egyesült Államok fejére.
1972-ben Richard Nixon a Kínai Népköztársaságba látogatott, ezzel az Egyesült Államok nyitott a világtól elzárkózó kommunista ország felé. Kína szovjetekkel szembeni kijátszása nagy geopolitikai győzelem volt a Nixon-Kissinger páros számára. Ezzel kezdetét vette a stratégiai elkötelezés (Strategic Engagement) politikája, aminek lényege az volt, hogy Kínát gazdaságilag és a nemzetközi intézményeken keresztül betagozza az amerikai világrendbe. Ez rendkívül meglepőnek hatott a hidegháború kontextusában, hiszen Kína kommunista ország volt. Nixon beszélt is arról, hogy ezt a lépést baloldali politikus nem tehette volna meg, hiszen a jobboldali kritikusok és a közvélemény széttépték volna. Őt azonban komoly képpel senki sem vádolhatta volna azzal, hogy kommunista barát lenne. Ha nagyobb történelmi távolságból vizsgáljuk az esetet annyira nem is megdöbbentő a lépés, az Egyesült Államok vezette szabad világ számos autokráciát és diktatúrát tudhatott soraiban. Nem az emberi jogok, hanem a hidegháború frontjai voltak a világrend meghatározó rendező elvei. A demokráciák értékközösségénél fontosabbak voltak a kereskedelem és biztonság diktálta közös érdekek. Kína egyedül vörös színezetében jelentett újdonságot, a nixoni külpolitika frissessége abban a felismerésben rejlett, hogy a szovjet blokk egyáltalán nem olyan egységes, mint ahogyan azt a hidegháború bipoláris logikája diktálná.
A stratégiai elkötelezés politikája 1989 után sem változott meg. A Szovjetunió összeomlását követően az Egyesült Államok egyedül maradt a világpolitika színpadán. Ebben a helyzetben bármennyire gyorsan növekedett is Kína, a hatalma csúcsán lévő hegemón egyszerűen nem tudta benne meglátni a kihívót. Annál inkább látta meg az amerikai tőke a fegyelmezett, olcsó és legfőképp kiapadhatatlan munkaerő forrását az óceán túlpartján.
A hidegháború alatt a pragmatikus szempontok felülírták a magasztos elveket, de az Egyesült Államok azért igyekezett szövetségeseit a helyes út, a szabadság és demokrácia irányába terelgetni. A 90-es években ez fokozottan igaz lett, a szovjet fenyegetés hiányában az USA számára egyre kellemetlenebbek lettek autokrata barátai. Eltekintve persze néhány tiszteletreméltó kivételtől, mint például Szaúd-Arábia, de a fekete arany megbízható szállítása sok mindent legitimál… A 89-es Tienanmen téri tragikus események figyelmeztető erejűek lehettek volna, hogy a kínai politikai rendszer természete nem sokat változott. Azonban Kína esetén is valami olyasmi történt, mint a szaúdiakkal, egyszerűen túl jó üzlet volt velük barátkozni.
Nagyfokú önhittség kerítette hatalmába ekkoriban a nyugatot. Ezen a ponton kötelező megemlíteni Francis Fukuyama unalomig ismert elméletét a történelem végéről, miszerint a kapitalizmus és a liberális demokrácia elegye az emberi fejlődés logikus végpontja. Az egész emberiség sorsszerűen ebbe az irányba halad, aki más úton jár a történelem zsákutcájában menetel a determinált kudarc felé. A monolit kínai politikai rendszer stabilitása és az ország gazdasági sikerei persze nem igazán illettek bele ebbe a képletbe. Azonban sokáig tartotta magát az elképzelés (néhányan még ma is hisznek benne), hogy a középosztály erősödésével párhuzamosan elemi erővel fog megjelenni a demokratizáció igénye a kínai társadalomban. Nos úgy tűnik ez egyelőre még várat magára.
Az egyik első komolyabb intellektuális figyelmeztetés 2001-ben fogalmazódott meg John J. Mearsheimer realista nemzetközi kapcsolatok tudós tollából. A Nagyhatalmi Politika Tragédiája című művének (The Tragedy of Great Power Politics) végső üzenete, hogy noha a 2000-es évek elejének egypólusú világrendjét szemlélve valóban nehéz elképzelni, hogy visszatérhet az a világ, amiről már Thuküdidész is írt, de ha Kína képes hasonló pályán növekedni, mint az azt megelőző 2 évtizedben, hamarosan egy minden korábbinál erősebb kihívóval találhatja magát szemben az Egyesült Államok. Mearsheimer felvetése olyannyira bejött, hogy míg a Szovjetúnió gazdasági erejének csúcsán vásárlóerő paritáson az USA gazdasági össztermékének kétharmadát se tette ki, ugyan eszerint a mutató szerint a kínai gazdaság mérete immár nagyobb, mint az amerikai. És hol van még a kínai növekedés vége…
Ifjabb Bush elnöksége hozott, illetve hozhatott volna először némi változást a stratégiai elkötelezés politikájában. A hírhedten neokonzervatív adminisztráció már látott biztonsági kihívást Kína felemelkedésében, azonban 9/11 után az amerikai külpolitika fókuszába a Közel-Kelet került. Kína kapva kapott a lehetőségen és csatlakozott a nemzetközi terrorizmus elleni harchoz. Nem mellesleg támogatásáért cserébe a kínai vezetés elérte, hogy a nyugat minősítse terroristának az ujgur szeparatista csoportokat is. Ebben az időszakban fogalmazta meg Niall Ferguson, híres történész Kimerika koncepcióját, melynek értelmében az amerikai tőke és fogyasztás szerves egységbe forr a kínai termeléssel. Ráadásul ekkoriban fogyasztását és a közel-keleti háborúkat jelentős részben kínai hitelből finanszírozta az Egyesült Államok.
Kellemetlen ébredést hozott a 2008-as világgazdasági válság. Miközben az amerikai gazdaság összeomlott és a kudarcos közel-keleti háborúk adósság hegyeket hagytak maguk után, Peking olimpiát rendezett és a kínai gazdaság évi 10 százalékos növekedéssel dübörgött. A Wall Streeten összeomlani látszott egy univerzálisnak hitt gazdaságfilozófia, a Közel-Keleten pedig a demokrácia feltartóztathatatlan terjedésébe vetett hit. Kína az 1980-as évektől, elmaradottságával szembesülve, tudatosan csendes és óvatos külpolitikát folytatott, érzékelve pozíciója törékenységét. Azonban látva a nyugat anyagi és világnézeti összeomlását, a nemzet önhite gyorsan fölélénkült. A 2013-tól kezdődő Hszi Csin-ping államelnök és pártfőtitkár által fémjelzett korszak immár egyre nyíltabban a nemzetközi ambíciók nyílt felvállalásáról szól.
2008-at követően, az Obama-érában, az amerikai gazdaság egészen gyorsan helyrerázódott, és a megnövekedett kínai ambíciók sem maradhattak szó nélkül. Hillary Clinton külügyminiszterségének valószínűleg legfontosabb stratégiai lépése az Ázsia felé fordulás (Pivot to Asia) volt. A koncepció lényege az volt, hogy az Egyesült-Államok katonai és diplomáciai erejét európai és közel-keleti jelenléte kárára fordítsa Kelet-Ázsia felé. Ezzel ugyan kimondatlanul, de természetesen Kína befolyását igyekeztek ellensúlyozni. A közel-keleti kudarcok még jól eladhatóvá is tették a lépést, ráadásul a hadseregen belül is nagyfokú támogatást élvezett az új irány.
Az Ázsia felé fordulással összefüggésben fogalmazódott meg a Transz-Pacifikus Partnerség (TPP) elképzelése. A koncepció célja az volt, hogy Kínát ellensúlyozza a csendes-óceáni gazdasági térben, ugyanis a gyorsan növekvő kínai gazdaság mellett elkerülhetetlennek tűnt, hogy Kína a térség gazdasági centrumává váljon. A tejesen szabad kereskedelem, közös szabályozások és szabványok, valamint a befektetők és államok közötti viták rendezését szolgáló mechanizmusok segítségével igyekezett volna az Egyesült Államok magához húzni a résztvevő országokat. A TPP atlanti testvére, A Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP) kapcsán számos legitim aggály jelenet meg az európai közbeszédben is. A TPP kritikusai azonban figyelmen kívül hagyják az egyezmény geopolitikai jelentőségét, ugyanis tény, hogy a csendesóceáni térség gazdaságai rohamos tempóban kerülnek abszolút kínai függésbe. Az egyezményt 2016 januárjában aláírták, így az Egyesült Államok diplomáciai és katonai jelenléte fokozódott a térségben. Kezdett összeállni egy következetes Kína feltartóztatását célzó amerikai stratégia, de 2016 novembere korábban nem látott turbulenciát hozott az amerikai politikába.
Trump 2016-os kampányának emlékezetes módon központi eleme volt Kína kérdése. Azonban nem annyira az amerikai nép geopolitikai éleslátására alapozott, hanem arra, hogy Kína, állítása szerint, az elmúlt évtizedekben ellopta az amerikai ipari munkahelyeket. Kína kérdésén túlmutató, általános szabadkereskedelem ellenessége is az amerikai gyárak visszaszerzését célozta. Ez kulcskérdésnek bizonyult a választáson, ugyanis győzelmében alapvető szerepe volt, hogy sikeresen elhódított számos munkás szavazók által dominált államot a demokratáktól.
Trump győzelménél csak az volt meglepőbb, hogy milyen komolyan vette választási ígéreteit. Beiktatása után az egyik első lépése volt, hogy kiléptesse az Egyesült Államokat a TPP-ből. Az autógyárak nem kezdtek el tömegesen visszaáramlani Amerikába, ellenben sok év stratégiai építkezését húzta keresztül egy tollvonással. Ezt követően kirobbantotta a kereskedelmi háborút, ami kétségtelenül fájt Kínának, de az USA-t is megviselte. Egyértelművé vált, hogy Kínát az Egyesült Államok nem tudja kereskedelmi háború révén térdere kényszeríteni, ennek legfőbb oka, hogy a kínai exportnak már „csak” az ötöde irányul Amerikába.
Megválasztását követően Trump példátlanul kemény Kína ellenes politikai gesztusok sorát tette. Telefonon beszélt a tajvani elnökkel, ami amerikai elnök részéről precedens nélküli a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok 1979-es hivatalos diplomáciai kapcsolatfelvétele óta. A Trump-adminisztráció, noha hivatalosan nem rúgta fel, de gyakran úgy viselkedett, mintha nem ismerné el az „egy Kína” elvet, azaz azt, hogy Tajvan hivatalosan a Kínai Népköztársaság része. Kínát az amerikai nemzetbiztonsági stratégiában hivatalosan is stratégiai versenytárssá minősítették. A koherencia azonban Kína ellenességben sem volt jellemző Trumpra, az elnöksége egy pontján Hszi Csin-pinget egyenesen barátjának nevezte.
A Trump elnökség legfontosabb Kína feltartóztatását célzó lépése kétségtelenül a technológiai elsőbbségért folytatott harc kirobbantása volt. Kezdődött a Huawei kiszorításával az 5G hálózatok kiépítésének piacáról az Egyesült Államokban és lehetőség szerint a szövetséges országokban is. A hivatalos indoklás szerint erre a kínai kémtevékenység miatt volt szükség, ami részben persze igaz is, de elsősorban a technológiai és gazdasági versengésről szól a konfliktus. Sikerült is sok országból kiszorítani a Huawei-t, de ez számos piaci szereplő számára rendkívül költséges lesz, ugyanis a Huawei kínálja a legolcsóbb és legfejlettebb 5G technológiát. Sokan már eddig is Huawei hálózatot építettek ki, számukra az átállás még költségesebb lesz.
Peking és Washington konfliktusa az elmúlt hónapok során mérgesedett el teljesen. A koronavírus válság nyomán az amerikai közvélemény Kína ellenessége tovább erősödött. Trump nem habozott erre rájátszani, illetve tovább szítani ezt az érzületet. Az összeomló amerikai gazdaság és a vírus elleni védekezés kudarcai közepette nem is nagyon maradt más lehetősége, ezért a lehető legtöbb fronton szállt harcba. Új lendületet kapott a Huawei elleni küzdelem: Trump elnöki rendeletben tiltotta meg, hogy a világon bárki olyan chipeket adjon el a Huawei-nek, ami amerikai technológia felhasználásával készült. A kínai óriás most gyakorlatilag a túlélésért küzd. Szintén kémkedés vádjával tiltották ki a legnépszerűbb kínai mobil applikációkat az USA-ból: a WeChat-et és a TikTok-ot. Ezen felül több ezer amerikai egyetemeken tanuló kínai diákot utasítottak ki az Egyesült Államokból, néhány napja pedig a Konfuciusz Intézetek teljes amerikai felszámolásának lehetőségét is felvetette Mike Pompeo külügyminiszter.
A fenti lépések sorozatából kiolvasható, hogy a Trump-adminisztráció elkötelezte magát, hogy sorban elvágja az Egyesült Államokat és Kínát összekötő szálakat. Azonban nem egyértelmű, hogy ezek a lépések összeállhatnak-e egy új Kína elleni stratégiává vagy Trump elsősorban mindvégig választóinak játszott?
Joe Biden a Szenátus Külügyi Bizottságnak tagjaként évtizedes tapasztalattal rendelkezik külpolitikai kérdésekben. Kínához kapcsolódó tapasztalatai viszonyát a stratégiai elkötelezés politikájának évtizedei határozzák meg. Alelnökként jó viszonyt ápolt Hszi Csin-pinggel, a kínai elnök egyszer egyenesen régi barátjaként hivatkozott rá. Biden legtöbb demokrata kortársához hasonlóan Kínára egy erősödő, egyre agresszívebb autokráciaként tekintett, de nem gazdasági és katonai kihívóként.
2019-ben, elnöki indulásának bejelentése körül Biden még nem tartotta túl fontosnak a Kína kérdést. „Kína meg foga enni az ebédünket? Hagyjuk már!” jegyezte meg egy beszédében. Akkoriban még arról beszélt, hogy Kínát olyan mértékben kötik le belső feszültségek és a korrupció, hogy nem jelenthet az jelentős kihívást az Egyesült Államok számára. Trump ki is használta ellenfele puha álláspontját, azzal vádolta Bident, hogy Peking az ő győzelmében bízik.
Időközben azonban felzárkózott a Biden kampány is: a hongkongi tüntetések, az ujgurok elnyomása és a koronavírus kezelése kapcsán élesen kritizálta Kínát. A vezető amerikai politikusok közül pedig az elsők közt gratulált Caj Jing-ven tajvani elnöknek az újraválasztásához. Immár Trumpot támadja azzal, hogy a Kína ellenes szólamok és keménykedés mögött nincs átgondolt politika. Az elmúlt év eseményei nyomán a demokrata kötődésű külpolitikai establishment tagjai is egyre keményebben fogalmaztak Kínával kapcsolatban, márpedig a 78 éves Joe Biden elnöksége esetén jó eséllyel közülük kerülnének ki a külpolitika valódi alakítói.
A közvélemény Kína ellenes hangulata és az Egyesült Államok geopolitikai érdekei egyaránt azt diktálják, hogy bárki is lesz az elnök, a küzdelem folytatódni fog. Biden elnöksége a felszínen valószínűleg normalizálná a kapcsolatokat, a retorikai szinten inkább az emberjogi aggályok hangoztatására fókuszálna. Néhány kérdésben, mint például a Konfuciusz Intézetek kitiltása ügyében lehetséges, hogy enyhülést is hozhatna a demokraták győzelme. De egyre biztosabbnak tűnik, hogy a technológiai elsőbbségért folytatott küzdelem, bárki is nyer, folytatódik.
Mégis adódik egy fontos különbség a két forgatókönyv között. Kína feltartóztatásának kulcskérdése, hogy Washington képes lesz-e erős nemzetközi koalíciót építeni Kína ellen. Mint láttuk az Obama adminisztráció igen határozott lépéseket tett ebbe az irányba, amit Trump egyik első lépésével vert szét. Az elmúlt években a Trump-adminisztráció is egyre gyakrabban hangsúlyozta, hogy szükség lenne egy Kína ellenes biztonsági együttműködésre az Indo-Pacifikus térségben. Ennek magját a Quad-országok négyese: Japán, Ausztrália, India és az USA adná. Azonban az alapvetően unilateralizmusban gondolkodó, kiszámíthatatlan Trump-adminisztráció nem tűnik alkalmasnak egy ilyen koalíció vezetésére. Az elnök, miközben a Kína elleni közös fellépés fontosságát hangsúlyozza, elnöksége első napjaitól kezdve folyamatosan rúg bele Amerika legfontosabb szövetségeseibe. A trumpi szólamok szintjén Németország nem sokkal megbízhatóbb partner, mint Kína. Egy ponton Trump pedig még a NATO-ból való kilépés lehetőségét is felvetette.
Amikor az adminisztráció mégis nemzetközi együttműködésről beszél, olyankor is kizárólag védelmi szférában gondolkodik. Még ha sikerre is vinnék egy Indo-Pacifikus védelmi szövetség koncepcióját, kérdéses, hogy ez hosszú távon képes lenne-e átformálni a térség erőviszonyait. Ezzel szemben egy nemzetközi intézményekben hagyományosan jobban bízó demokrata adminisztráció kiszámíthatóbb koalíció építést hozhat. Ez a forgatókönyv Kína számára összességében nagyobb fenyegetést jelenthet, mintha Trump folytatja harcias, de következetlen küzdelmét.
További fontos, egyelőre megválaszolásra váró kérdések, hogy bárki is lesz az elnök, valójában mennyi esélye van Kína feltartóztatására, és van-e értelme új hidegháborúról beszélni?
Borítókép: Donald Trump amerikai elnök (j) Hszi Csin-ping kínai elnök a pekingi Nagy Népi Csarnokban adott díszvacsorán 2017. november 9-én. Trump kétnapos látogatáson tartózkodik Kínában. Jobbról a második Melania Trump, az amerikai elnök neje. (MTI/EPApool/Thomas Peter)