A United Fruit Company (UFC) alapítója, Minor Keith többszörösen is szerencsésnek tudhatta magát. Nagybátyja vasútvonal-építésre nyert egy Costa Rica-i közbeszerzést az 1870-es években. A projekt az állami tervutasításra történő megrendeléseknél nemritkán előforduló módon veszteséges lett, mi több, közel ötezer ember, köztük a nagybátyja is elhunyt a munkálatok során. Keith ötlete azonban, hogy ültessenek a vasútvonal mentén banánfákat a dolgozók napi kalóriabevitelének biztosítására, utóbb meghozta gyümölcsét. Kiváló befektetésnek bizonyult.

A közép-amerikai terjeszkedés más vállalkozóknak is felkeltette az érdeklődését. 1904-ben Manuel Estrada Cabrera, Guetamala diktátora elszánta magát, hogy megépíti a földszoroson gyakorlatilag keresztülmenő vasútvonalat. Ennek fejében 99 éves koncessziót biztosító szerződést kötött Samuel Zemurrayjel, a Cuyamel Fruit vezérével, hogy építse is meg.

Az Egyesült Államok sem akart kimaradni az üzleti lehetőségekből; a következő években – megtalálva a belpolitikai beavatkozáshoz szükséges casus belliket – csapatokat küldött Puerto Ricóba, Hondurasba, Guetamalába, Nicaraguába, Haitire, Kubába és a Dominikai Köztársaságba. Nem sokkal később Zemurray és Keith szinte minden további közbeszerzést megnyert. Közvetítő kapocsai lettek az amerikai nagyhatalmi érdekeknek és a helyi kiskirályoknak. Az egymással versengő cégek egymásra licitálva új marketingfogásokkal és ültetvényi stratégiákkal óriási banánexportőrökké váltak. Csakhamar az érintett országok exportképes termékeinek közel 90 százalékát a banán tette ki, az értékesítés és a vasúthálózat pedig a két amerikai cég kezében volt – egészen Keith 1929-es haláláig, amikor is Zemurray bevásárolta magát riválisához.

A kapitalizmus gyakorlatilag megszűnt, helyette a helyi diktátorok és önkényurak hűbéresei lettek a UFC-nek, amely szigorúan ügyelt rá, hogy semmilyen piaci verseny ne legyen. Mivel más munkalehetőség nemigen volt, a UFC mögött pedig ott állt az Egyesült Államok teljes hadereje, a cég tulajdonképpen bármit megtehetett. Saját használatra épített infrastruktúrát, és csak azokkal az utalványokkal lehetett kifizetni a dolgozókat, amelyeket ő bocsátott ki, lehetetlenné téve, hogy versenytársak termékei is megvehetők legyenek. A dolgozók rendszeresen sztrájkoltak, hogy legalább heti egy szabadnapot kapjanak és napi nyolc órában maximálják a munkanapot, de a UFC hajthatatlan volt. Még a nagy gazdasági világválság idején is nyereséggel működött, igaz, ekkor a korábbi 44,6 millió dollár helyett 6,2 milliós profittal kellett kihúznia a szűkösebb éveket.

A UFC esete nagyon szokatlanul hangzik, de a történelemnek ez egy visszatérő motívuma – mutatott rá a néhai kanadai pszichológus, Nathaniel Branden.

Minden létező vagy valaha létezett kényszerítő monopólium – az Egyesült Államokban, Európában vagy bárhol a világon – létrehozását és működését kizárólag kormányzati aktusok (...) és olyan törvények tették lehetővé, amelyek a szabadpiacon nem elérhető speciális privilégiumokat nyújtottak egy embernek vagy embercsoportnak.

Robert Kuttner író pedig arra világít rá, hogy a lobbizással gyakorlatilag az új feudalizmus korszaka köszöntött be a 20. században – keresztülhúzva Ludwig von Mises és a szabadpiacért küzdő társadalomfilozófusok szándékait.

A feudalizmus kialakulásakor a középkorban kölcsönös függési viszonyok jöttek létre, amelyek képesek voltak összehangolni hűbéresek és hűbérurak érdekeit a jobbágyok elnyomásában. Az új feudalizmusban az állami vezetők hasonlóképpen azért karolnak fel lobbiérdekeket, hogy a hatalom kiosztásával tudják elnyújtani a mandátumukat. A nyertes lobbizónak pedig nem kell annyit vesződni a bosszantó versenytársak létével, sem aggódni az alacsony bérek okozta felmondások miatt, de még a minőségi mutatók romlása, valamint az innováció hiánya sem okozhat neki fejfájást. A lobbizó gondtalanul szállhat ringbe a munkaerőpiac és a fogyasztók elvárásainak nyűgével a vele szerződésben álló politikusokkal.

A szótári meghatározásnak megfelelően:

Amikor pedig a lobbiérdek törvényi erőre emelkedik, akkor többnyire egy hűbéri viszonyra hasonlító kiváltságot kapnak a szerencsés cégek. Ez lehet adókedvezmény, ami valójában a versenytársakat sújtó többletadó, pénzbeli támogatások vagy olyan előírások és koncessziók, amelyek korlátozzák mások piacra lépését, a kereskedelmi tevékenységet és bürokratikus úton áttörhetetlen kritériumokat tartalmaznak.

A lobbizók viszont aligha panaszkodhatnak. A szövetségi kiadásokat figyelő OpenTheBooks könyvvizsgálói kimutatták, hogy 2014 és 2017 között az Egyesült Államokban

Ez még talán sovány eredmény is lenne, ha az említett cégek nem tehettek volna el további 393 milliárd dollárt közbeszerzési számlák ellenében. Vagyis a legnagyobb amerikai vállalatok átlagosan 1 dollárnyi lobbira 200 dollárhoz juthattak az adófizetőkön keresztül.

A nagy cégek és bankok ezenfelül sem maradnak magukra, ha rossz évek köszöntenek rájuk. A TARP keretében például 700 milliárd dolláros mentőövet voltak az adófizetők kénytelenek adni nekik 2008 és 2010 között.

A lobbizásnak elképesztően sok válfaja van, és tévedés lenne azt hinni, hogy a tengerentúlon erősebb, mint Európában. A zöldlobbi, útépítő társaságok, olajlobbi, agrárlobbi (kontinensünkön kiváltképp), IT-lobbi, bankszektor és persze az állami szociális szolgáltatások, kultúra- és sportlobbi – szinte minden országban megtalálhatók.

Itthon elterjedt a köztudatban, hogy az Egyesült Államokban piaci verseny van az egészségügyi szolgáltatók között. Semmi sem áll távolabb a valóságtól, mint ez. A lobbiérdekek már rég eltüntették a piaci verseny maradványait is. Annak érdekében, hogy az amerikai orvosi ellátás költségét emelje, az American Medical Association (AMA), számos intézkedést vitt keresztül a kongresszuson, többek között az orvosi iskolák működési engedélyének szigorításával. 1906-ban 163 orvosi iskola működött, 1920-ban 85, 1930-ban 76, 1944-ben pedig már csak 69 az egész országban. Az orvosok relatív száma 25 százalékkal csökkent, de az AMA-tagság virágzásnak indult a csaknem 900 százalékos bővüléssel – mutat rá Lew Rockwell.

A lobbiérdekek szakszervezeti szinten is jelen vannak. Corwin Edwards közgazdász leírja, hogy az 1900-as évek elején New York villamos energiai szakszervezete nem volt hajlandó a New York államon kívül gyártott elektronikai berendezések felszerelésére, hacsak nem szedték szét és rakták újra össze a berendezést a munkavégzés helyszínén. Ugyancsak előírták, hogy bármilyen ideiglenes világítást vagy erőforrást használnak egy építkezésen, lennie kell ott egy teljes munkaidős karbantartási villanyszerelőnek, akinek nem engedélyezett semmilyen villamossági építési munkálat elvégzése. A festők szakszervezete korlátozásokat vezetett be a szórópisztolyok használatára; a szabályokat sokszor pusztán arra tervezték, hogy lassítsa a munkát. A fuvarosok szakszervezete pedig elérte, hogy

A szakszervezeteket megkerülve munkát végezni pedig gyakorlatilag lehetetlen volt. És pont ez is állt a lobbiérdekeik mögött. Nem csoda, hogy a taxitársaságokra akkora veszélyt jelent világszerte az Uber, amely megkerüli a személyszállítási szolgáltatás bürokratikusan előírt kötelező köreit.

Egyáltalán nem úgy tűnik, hogy mindennek ellenére a lobbizás világszerte vesztett volna erejéből. Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűnében arról ír, hogy a közvéleményt befolyásoló tömegtájékoztatási technika új módszert adott a különböző érdekek és nézetek támogatásához. A lobbizók számára az önkéntes szolidaritást felváltó kötelező közteherviselésre, „ingyenes” szolgáltatásokra, felsőbbrendű kulturális alkotásokra, környezettudatosságra hivatkozva már a közvetlen hatalomhoz való folyamodás is megúszhatóvá válik. Helyette ugyanis emberek tömegei állnak be egy-egy ilyen érdekképviselet szolgálatába. Vagyis úgy néz ki, hogy

Számos libertárius gondolkodó, mint például Jason Brennan az Against Democracy könyvében, erre a veszélyre hívja fel a figyelmet. A filozófus szerint a demokráciák egy olyan kényszerpályára álltak, amelyben a lobbiérdekek lépésről lépésre számolják fel az egyéni szabadságot a banánköztársaság mintájára.

(Borítókép: Banáncsomagok az Atlanti-óceán és a Csendes-óceáni Tea Társaságnál, Egyesült Államok, 1949. Fotó: Yale Joel / Getty Images Hungary)