Az újjáéledő szerb etnonacionalizmus ikonikus figurája volt 1987–2000 között, nevét évekig imába foglalták mint a szerb nemzeti érdekek kérlelhetetlen védelmezőjéét. Az Egyesült Államokban elsajátított kiváló nyelvtudásával, bankárként szerzett tárgyalási rutinjával sokáig lenyűgözte nemzetközi tárgyalópartnereit. Slobodan Milošević 2000. október 5-én bukott meg, ezt csak pár évvel élte túl.
Az 1990-es évek közepén Nyugaton Slobodan Miloševićet tartották a balkáni béke garanciájának. A választási manipulációk és a koszovói konfliktus azonban aláásta tekintélyét a világ nyugati felén. A gazdasági nehézségek és elvesztett háborúk pedig hazai népszerűségét erodálták. Végül 2000. október 5-én, ma húsz éve, elsöpörte őt a Szerb Demokratikus Ellenzék elnevezésű összefogás. Az utolsó éveiben már csak „balkáni mészáros” és „politikai piromániás” gúnyneveken emlegetett politikusnak a szíve 2006-ban mondta fel a szolgálatot hágai cellájában.
A Tito halála (1980) utáni Jugoszlávia kommunista pártfunkcionáriusainak szürke tömegéből Milošević váratlanul lépett elő, hogy aztán viharos gyorsasággal váljon nemcsak Szerbia és Jugoszlávia, de az egész Balkán meghatározó politikusává. Az 1980-as évek közepén a szerb etnonacionalizmus reneszánszának vagyunk tanúi, Karagyorgyevics népe úgy érezte: korábbi háborús hőstettei ellenére páriaként kezelik Jugoszlávia számos részén, a horvátországi Krajináktól egészen Koszovóig. Ebben az atmoszférában robbant be a hírekbe az esemény, hogy egy rigómezei rutinlátogatáson tartózkodó belgrádi politikus a tüntető helyi szerbekkel szemben fellépő rendőröket keményen lehordta a kamerák előtt, a kövekkel dobálózó nacionalisták felé fordulva pedig kimondta a később legendássá vált szavakat:
Benneteket innentől kezdve senki sem bánthat
Ezzel MiloŠeviĆ egyik napról a másikra szürke kommunista káderből a jugoszláviai szerb nacionalisták politikai védőszentjévé vált.
A hirtelen jött népszerűségtől megittasodva Milošević agresszívan a hatalomra tört, felrúgva a második világháború utáni jugoszláv politikai rendszer minden játékszabályát. Gátlástalanságával sokáig megbénította ellenfeleit; szinte hihetelen volt, hogy valaki ennyire szemérmetlenül semmibe veszi mindazokat az egyensúlyi elemeket, amelyeket Titóék kialakítottak a második világháború után, hogy stabillá tegyék ezt az etnikailag sokszínű államot. Ezzel nemzetközi hírnevet és tiszteletet szereztek a balkáni szocialista országnak, amelynek egyik fele még alig száz éve mászott ki a török iga alól.
Milošević először 1987 őszén legázolta addigi politikai mentorát, Ivan Stambolićot, akit 13 évvel később, 2000 nyarán meg is gyilkoltatott a titkosszolgálat egyik kivégzőbrigádjával. Utcai tüntetésekkel megbuktatta a montenegrói, vajdasági és koszovói kommunista vezetést, hogy saját híveit juttassa hatalomra, amivel megszerezte a jugoszláv kollektív államelnökségben a szavazatok felét.
Politikai védjegyének számított, hogy személyesen vagy csatlósain keresztül fiktív miniforradalmakat hirdetett: volt „antibürokratikus forradalom”, amely az antinacionalisták ellen irányult, „joghurtforradalom”, amely az utcai tüntetők módszerére utalt és „rönkfaforradalom”, amikor a krajinai szerbek fatorlaszokkal megbénították a közlekedést a horvát tagköztársaság területének egy részén.
A bénító megrökönyödés először a szlovén és horvát tagköztársaságokban változott haraggá, ami lángra lobbantotta az ottani nacionalista érzelmeket. A muzulmán bosnyákok és a pravoszláv macedónok alapvetően támogatták Jugoszláviát, de Milošević ámokfutását látva egy ponton ők is sikítva menekülni próbáltak. Az 1980-as évek stabilnak tűnő Jugoszláviája 1992-re atomjaira hullott, a megdöbbent nemzetközi közösség szeme láttára. Lassan a korábban támogatóan fellépő nyugati vezetők és diplomaták is elfordultak az 1989-ben szerb elnökké választott politikustól. James Baker amerikai külügyminiszter 1991 júniusában még azzal a mandátummal szállt ki Belgrádban a repülőgépéből, hogy (a már Milošević markában vergődő) Jugoszlávia egybentartásáért tegyen egy utolsó kísérletet. Alig egy évvel később a Horvátország és Bosznia-Hercegovina ellen fegyveres agresszióért már szankciókat szavaztak meg Belgrád ellen az ENSZ-ben, majd 1992 végén diplomáciai úton eljuttatták a távozó Bush-adminisztráció „karácsonyi üzenetét”, amelyben katonai intervencióval fenyegették meg Miloševićet arra az esetre, ha Szlovénia, Horvátország és Bosznia után Koszovóban is fegyveres konfliktust robbantana ki.
Szlobo, ahogy sokan becézték, zseniális taktikus és ravasz tárgyaló hírében állt, de stratégának igazából csapnivalónak bizonyult. Már az 1990-es években sokan érezték, hogy politikája csakis katasztrófába torkollhat. Jugoszlávia szétesésének, a horvátországi, boszniai és koszovói véres etnikai háborúknak, illetve végül, de nem utolsósorban Szerbia súlyos elszegényedésének egyik fő felelősét benne látták a korabeli politikai elemzők, bár kétségtelen: mindezek a tragédiák nem kizárólag egyetlen ember műve voltak, legyen az bármilyen ördögien tehetséges és roppant hatalommal bíró.
Szlobo politikai pályafutásának voltak szédítő csúcspontjai és drámai hullámvölgyei. Ha a Balkánnak lesz valaha egy Shakespeare-je, valamelyik művének egész biztos Milošević lesz a főhőse, mert tettei és sorsa Macbethet és III. Richárdot idézik, a jugoszláv saga áldozatainak száma semmivel sem kevesebb, mint az angol rózsák háborújáé, a negatív főhős bukása pedig kellően színpadias és tragikus.
Hatalmának egyik csúcspontján Milošević közel egymillió ember előtt mondott beszédet Rigómezőn, az 1389-es csata 600. évfordulóján. A nyugati világ ellenszelében is látványosan megnyerte a szerb elnökválasztást egy Amerikából jött milliomossal, Milan Paniccsal szemben 1992-ben. A szerb demokratikus és nacionalista ellenzék vezetőit az 1990-es években számtalanszor kijátszotta egymás ellen, nevetség tárgyává tette, magához emelte vagy eldobta pillanatnyi érdekeinek megfelelően, és sokáig egész egyszerűen legyőzhetetlennek tűnt. Jugoszlávia szétesése (1992) előtt és a daytoni békekötés után egy ideig a nyugati diplomaták a kegyeit keresték, mert először a jugoszláv egység, majd a balkáni béke garanciáját látták benne.
A brutális háborúval sújtott országokban azonban hamar a gyűlölet szimbolikus tárgyává vált, először a szerbek ellenségei, majd aztán a szerbek körében is. Amikor a horvátok Villám és Vihar fedőnevű, 1995-ös hadműveletei kisöpörték a krajinai szerbeket, Milošević látványosan magukra hagyta őket. A daytoni békekötést a boszniai szerbek egy része érezte hazaárulásnak, hiszen Milošević aláírta, hogy ők nem lehetnek a szerb anyaország része.
Márpedig a Drinán túli területek bekebelezése a 19. század derekától alapvető célkitűzése volt a szerb nacionalizmusnak: kerül, amibe kerül, még a Monarchiával is vállalták a konfliktust. Szerbia 1999-es NATO-bombázása, majd a szerb katonai kivonulás Koszovóból 1999 nyarán – amelyet a belgrádi propagandagépezet tragikomikus erőlködéssel próbált győzelemnek láttatni –, illetve a koszovói szerb civilek keserű exodusa szülőföldjükről, mind-mind részei voltak Milošević önsorsrontó történelmi örökségének.
Ezután következtek a belpolitikai pofonok. A hatalomban töltött évek sokat koptattak egykor jó reflexein és megérzésein: 2000 nyarán teljesen feleslegesen idő előtti választásokat írt ki, mivel meg volt győződve arról, hogy az akkori Kis-Jugoszlávia (Montenegró és Szerbia államszövetsége) elnöki székéért folytatott küzdelemben nem lehet ellenfele. Aztán nem így lett; a szerbiai ellenzék végül a feddhetetlen múltú nacionalista, Vojislav Koštunica személyében megtalálta azt, aki a választásokon képes volt legyőzni Miloševićet. Persze ekkorra már jócskán megkopott Szlobo nimbusza a háborúban vereséget szenvedett, a szankcióktól elszegényedett és a szervezett bűnözés által szétzilált Szerbiában.
A politikai gyilkosságok és maffialeszámolások heti rendszerességgel váltogatták egymást: áldozatul esett Arkan, a szerb alvilág akkori koronázatlan királya, akinek paramilitáris egységei, az Arkan Tigrisei oly sok brutális vérengzést hajtottak végre Bosznia, Horvátország és Koszovó településein a ’90-es években; de megöltek ezekben az időkben egy honvédelmi minisztert és egy belügyminiszter-helyettest is Belgrádban –mindez csak néhány példa a 200–300 merénylet hosszú listájáról.
Mivel a jugoszláv elnök nem akarta elismerni választási vereségét, széles körű megmozdulás tört ki Szerbiában, vidékről kotrógépek százain érkeztek az ellenzék támogatói Belgrádba, hogy érvényt szerezzenek a népakaratnak. Ezen a ponton a rendőrség és a hadsereg is kihátrált Milošević mögül, aki 2000. október 5-én feladta a harcot, és átengedte a hatalmat a demokratikus ellenzéknek. Innen tovább lefelé is vezetett út: 2001-ben kiadták a jugoszláviai háborús bűnöket vizsgáló Hágai Törvényszéknek, és ugyan büntetőperében minden retorikai képességét latba vetve védekezett, a súlyos börtönbüntetéstől csak az mentette meg, hogy 2006 márciusában szíve felmondta a szolgálatot, egy reggel holtan találták a cellájában.