A „Hirtelen Dzsihád” az a harc, amit nem hirdetnek meg, amire a hatóságok nem számítanak, és amire nem is tudnak felkészülni. Az ijesztő franciaországi terrorcselekmények ismét igazolják: az elkövetők egyre nagyobb számban olyanok, akik nem hozhatók szoros kapcsolatba terrorszervezetekkel, nem szerepelnek nyilvántartásokban, és nincs bűnügyi előéletük. Nem kaptak kellő kiképzést, és nem látták el őket eszközökkel vagy pénzügyi támogatással sem.
A találó Hirtelen Dzsihád kifejezést Daniel Pipes kutató alkotta meg 2006-ban. Pipes szülei Lengyelországból menekültek az Egyesült Államokba 1939-ben. A 16 könyvvel büszkélkedő, egyetemi rangokkal övezett tudóst George W. Bush elnök szerette volna kinevezni az Amerikai Békeintézet vezetőjévé, de a demokrata szenátorok ezt obstrukcióval akadályozták: egymásba kapcsolódó felszólalásaikkal addig húzták a határozat vitáját, amíg a döntés határideje lejárt. Ebben amerikai muszlim szervezetek is támogatták őket, mondván, a zsidó származású Pipes iszlámellenes, ezáltal alkalmatlan a békefolyamatok segítésére. Pipes ezzel feladta a politikai karrier lehetőségét.
Szajjib Kutb egyiptomi hitszónok, az iszlám újjászületés egyik eszmei vezére ezelőtt 60 évvel még a kollektív felkelés eszméjét hirdette. Célja iszlám kormányzatok hatalomra juttatása volt világszerte. Amikor megmutatkozott ennek sikertelensége, helyére az életüket feláldozni hajlandó katonatisztek, rendőrök és állami tisztviselők felelőssége lépett. Egy ilyen társulás végzett az árulónak tartott Anvar Szadat egyiptomi elnökkel 1981-ben.
A személyekre fókuszáló felfogás első jelentős sikere az afganisztáni szovjet invázió elleni világméretű toborzás volt. a leendő harcosok sem anyagi, sem más támogatást nem kaptak ahhoz, hogy eljussanak Afganisztánba, és ott harcoljanak.
Abdullah Azzam, a szovjetellenes katonai mozgalom főszervezője az iszlám forradalom valaha volt legnagyobb eredményének tartotta több tízezer fegyveres csatasorba szólítását, ami végül sikerrel is járt. Harmincöt évvel később az Iszlám Állam is hasonló módszerekkel töltötte fel sorait.
Az individuális terror alapeszméjét 1998-ban fogalmazta meg Oszama bin Laden, amikor háborút hirdetett az Egyesült Államok ellen.
„Amerikaiakat és szövetségeseiket, civileket és katonákat egyaránt megölni: ez minden muszlim személyes kötelessége, amit teljesítenie kell, bármely országban is él, és ahol ennek végrehajtása lehetséges.”
A megelőző 30 évben a terrortámadásokat beazonosítható politikai-katonai szervezetekhez kötötték, mint a Muzulmán Testvériség, az Al Fatah, a Fekete Szeptember, a PFLP, majd a Hamász, a Hezbollah, az al-Kaida vagy legutóbb az Iszlám Állam. Ezek vezetői és szervezete jórészt ismert volt az elhárítók előtt. Fel lehetett térképezni szervezeti és pénzügyi hálózataikat, és azonosítani lehetett a támogatóikat is. Gyakran sikerült ügynököket beépíteni a soraikba és célzott támadásokkal likvidálni jelentős vezetőiket.
Mára ezeket a szerveződéseket sikerült jórészt izolálni, periférikus területekre kiszorítani vagy szétzilálni. nem tűntek el véglegesen, de monstre akciók megszervezésére Nyugaton egyre kevésbé képesek.
Ahogy nőtt az elhárítórendszerek hatékonysága, szaporodni kezdtek a magányos vagy kisebb csoportokban végrehajtott merényletek. Ebben óriási segítséget nyújtott az elkövetők számára a közösségi média szélsebesen terjedő rendszere, ami jó ideig szinte korlátozatlan lehetőséget nyújtott az izgatásra, a lázításra, az egyéni érzelmek és sérelmek felkorbácsolására. Egyúttal a vallási érzületekkel való szemérmetlen visszaélésekre is.
Pipes már 2002-ben felhívta a figyelmet arra, hogy az iszlámra áttérő amerikaiak közül egyesek különösen veszélyesek lehetnek. John Allen Muhammed (korábban Wilson) a két orvlövész egyike volt, aki rettegésben tartotta Washington D.C. és Virginia autópályáinak utasait, és 17 emberrel végzett. Muhammed már 15 évvel korábban áttért az iszlámra, és gyilkos indulatai lassan rárakódó vékony rétegekből álltak össze egy olyan végzetes tervvé, amiért végül ő is az életével fizetett.
Pipes ebbe a körbe sorolta a Los Angeles-i repülőtéren lövöldöző Hesham Mohamed Ali Hadayet nevű támadót is 2002-ben. Az Egyiptomból betelepült 36 éves férfi egy autókölcsönzőben dolgozott, aminek tulajdonosa is lett. Egyik sofőrtársa azt mondta az FBI-nak, a Szövetségi Nyomozóirodának, hogy bár Hadayet utálta a zsidókat, sosem érzett a szavaiban gyilkos dühöt. Márpedig a rajtaütés kifejezett célja zsidó utasok megölése volt a repülőtéren – a merénylet két halálos áldozatot követelt, és egy támadó halálával is járt. Hirtelen Dzsihád volt.
Izrael Los Angeles-i konzulja akkor úgy nyilatkozott, hogy ha valaki az El-Al izraeli légitársaság pultjánál zsidókra lő, az terrorizmus. Ezzel szemben az FBI csak akkor értékeli annak, ha az elkövető igazolhatóan kötődik valamelyik terrorszervezethez. Ennek hiányában legfeljebb gyűlölet-bűncselekményről lehet beszélni.
„Ennek a felfogásnak búcsút inthetünk” – mondja Pipes.
Akár áll a cselekmény mögött gyűlölet, akár nem, ezek a tettek kimerítik a terrorizmus fogalmát, amelynek célja a rettegés elhintése polgárok között, a demokratikus rendszer megzavarása és a valami homályos, de jogosulatlan igazságtétel.
Ebbe a sorba illett az angliai 7/7 merénylet: 2005. július 7-én vasúti és buszpályaudvarokon hajtottak végre merényleteket, amelyek 52 halálos áldozatot követeltek. Az alkalmi terrorcsoport vezetője, a pakisztáni származású Mohammad Sidique Khan egy leedsi általános iskolában tanított. Egy másik támadó egy halsütödében dolgozott. Germaine Lindsay, akinek egy kisfia és várandós felesége volt, 27 emberrel végzett. Hasib Hussain 14 személy halálát okozta, ő a bátyjával és a sógornőjével élt. Mindegyiküket békés és dolgos személyként írta le a környezetük.
A merényletsorozatot alapos rendőrségi és parlamenti vizsgálat követte; Tony Blair miniszterelnök és David Cameron ellenzéki vezető pedig politikai polémiát folytatott róla. Összeesküvés-elméletek és álhírek tömege látott napvilágot, de végül a brit MI5, illetve az izraeli Moszad titkosszolgálat is arra a következtetésre jutott: a támadásokat nem lehetett előre látni, és az elkövetőket nem lehetett szoros kapcsolatba hozni ismert terrorszervezetekkel. Pipes szerint a 7/7 merényletek egyértelműen a privát terrorizmus szülöttei voltak.
Mohammed Taheri-azar 2006-os akciója építette tovább Pipes felismeréseit. Az addig békésen élő privát terrorista bérelt Cherokee dzsippel hajtott be az Észak-karolinai Egyetem kampuszára, hogy annyi diákot öljön meg, amennyit csak képes. Taheri-azarnak keserves útja volt, amíg eljutott a lehető legrosszabb tervig; a kampusz egyszemélyes lerohanásáig.
Évekkel előtte megpróbált Irakba vagy Afganisztánba eljutni, de a Bush-kormány utazási korlátozásai megakadályozták ebben. Ezután azt a tervet fontolgatta, hogy atombombát dob a Fehér Házra, de rövidlátása miatt eltanácsolták a légierő toborzóirodájából. Ezután távcsöves puskát akart beszerezni, amivel válogatás nélkül lőtt volna járókelőkre egy toronyház tetejéről, de elriadt attól, hogy a neve bekerüljön az állami nyilvántartásba.
A Hirtelen Dzsihád nem azt jelenti, hogy az elkövető egyik pillanatról a másikra hozza meg végzetes döntését. A gyilkos érzület kialakulása hosszú folyamat végeredménye: az áldozatok, a bűnüldözők és a közvélemény számára váratlan, értelmezhetetlen és hirtelen.
2006 decemberében Texas állam közbiztonsági hivatala körlevelet intézett a szövetségi társszervekhez. Ebben arra figyelmeztetnek: „ne vegyék félvállról a hazai gyökerű akciókat csak azért, mert nem köthetők közvetlenül az al-Kaidához vagy az Iszlám Dzsihádhoz. Sok alkalmi terrorista azért nem tagja ezeknek a szervezeteknek, mert nem talál hozzájuk kapcsolatot, vagy nem keresi meg őket. Ezért céljaikat saját maguk próbálják elérni, és ehhez legfeljebb három-négy tagú zárt csoportokat hoznak létre. Élőszóban egyeztetnek, ezért megfigyelésük rendkívül nehéz.”
A 2010-es évek végén a nagyobb terrorszervezetek érzékelték, hogy a remélt és tervezett globális dzsihád elmarad. Oszama bin-Laden és alvezére, Ajmán az-Zavahiri újra emlegetni kezdte a személyes részvétel kötelességét. Az al-Kaida 2008-as toborzóvideója immár nem a diadal hangján, hanem ezzel a kísérő szöveggel készült:
„Testvérem Allahban, mondd meg nekem, mikor leszel végre dühös? Nem leszel dühös, amikor megsértik a szentségeinket, felperzselik a falvainkat? Nem önt el harag, amikor leköpik a lovagiasságunkat? Amikor vége a saját világunknak, akkor sem vagy dühös? Ha nem, akkor mikor leszel az? Aki nyúlként él, az nyúlként is pusztul el.”
A privát terrorizmus esetei azóta hosszú listát tesznek ki, válogatás nélküli áldozatokkal, mint a berlini járókelők, az avignoni pap, a lefejezett francia tanár vagy a misére igyekvő asszony. A fő frontvonal egyértelműen Franciaország, ahol Európa legnagyobb muszlim közössége él. Emmanuel Macron elnöknek viszont nemcsak a konkrét cselekményekkel, de azok politikai torzhatásával is szembe kell néznie.
Ez pedig az „iszlamofóbia-kártya”.
Az eszmeileg befolyásos Muzulmán Testvériség volt líbiai aktivistája, Alaa al-Ameri azt írja egy jegyzetében: „a szélsőségesek az iszlamofóbiát humán pajzsként használják a valódi célok leplezésére. Azzal, hogy Macron elnök határozott lépéseket tett a szaporodó bűntettek nyomán, azonnal felhangzik az iszlamofóbia-kórus, azt harsogva: az intézkedések a vallás ellen irányulnak, ezért antidemokratikusak és jogellenesek. Ennek karnagya Recep Tayyip Erdoğan török elnök, akinek pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) az európai iszlamisták egyik fő támogatója.
Amikor a befogadó állam a harci iszlám ellen fordul, akkor kénytelen álcázott csoportokat megvizsgálni: kulturálisként bejegyzett alapítványokat, jótékonysági szervezeteket, pénzkölcsönző szolgálatokat, hitközösségeket és olyan oktatási intézményeket, amelyek az iszlámot az ország törvényei fölébe helyezik. Európa-szerte ugyanezt teszik a sajtóban és a közösségi médiában is. Amikor a hatóság vizsgálat alá vonja az ilyen szerveződéseket, akkor automatikusan iszlámellenességet kiáltanak.
Megszokott eszköz, hogy a harci iszlám hirdetésének korlátozását a szólás- és véleményszabadság megsértésének tekintik.
Ha nem hirdethetem szabadon Allah akaratát és ítéletét a nyugati társadalmak fölött, akkor éppen ezek a jogállami társadalmak korlátozzák a legfontosabb polgári jogaim egyikét
– így hivatkozik Alaa al-Ameri az egyik brit iszlamista közösség szórólapjára.
Az iszlamista szervezetek köré vont emberi pajzsról leválnak, és önálló akcióba lépnek a terrorcselekmények egyéni elkövetői vagy kisebb csoportjai.
Azok, akiket Pipes a Hirtelen Dzsihád jelzővel illet.
A nyugati rendszerek egyre fejlettebb védelme miatt ezek a cselekmények megnehezedtek, de mint az elmúlt hetek eseményeiből látjuk, továbbra is lehetségesek. Ezzel szemben semmilyen akadály nem áll előttük Palesztinában, Kasmírban, Afganisztánban vagy Irakban.
Macron elnök most nem a kilátástalannak bizonyult politikai egyezkedésben és mérlegelésben kezdeményez változást, hanem a bátorságban. Félelmet akar kelteni az iszlám erőszakos képviselőivel szemben, akiket máris kezdi megzavarni, hogy elveszítik befolyásukat a muzulmán közösségek fölött. Az elnök szerint a félelemnek oldalt kell váltania, hogy az iszlamisták Franciaországban éjjel-nappal veszélyben érezzék magukat, ne pedig őt tartsák rettegésben a franciákat.
Ezt az aggodalmat megerősíti Juszuf al-Karadavi, a Muzulmán Testvériség egyik szellemi vezéralakja, aki azt sürgeti: szervezetének „különösen a nyugati országokban be kell töltenie a muszlim nemzet hiányzó vezetésének szerepét. Meg kell tartani a társadalmunkat a nagyobb társadalmon belül, különben felolvadunk benne, mint a só a vízben”.
Miközben az iszlamisták azzal vádolják a nyugati társadalmakat, hogy elutasítják vagy kirekesztik a muszlimokat, ők maguk dolgoznak azon, hogy – al-Karadavi saját megfogalmazása szerint – létrehozzák „saját muzulmán gettójukat” szerte a Nyugaton.
(Borítókép: Abu Dagnah Al-Albany, a bécsi merénylet egyik elkövetője. Fotó: Reuters Tv / Reuters)