Vagy távol tartja magát ettől az ember, és nem vesz róla tudomást, vagy eleget tesz kötelezettségének, és dzsihádra indul – ezt feleli egyik riportalanyunk arra a kérdésre, mi a teendő, ha a hithű muszlim provokatív Mohamed-karikatúrákkal szembesül? Annak jártunk utána, hogyan rezonál a franciaországi és a bécsi iszlamista terror Budapesten. Megtudtuk, a dzsihádot sokan félreértelmezik.
Budapest XI. kerületében, egy szinte észrevehetetlen sikátorban néhány lépcsőfok után egy saroképületbe vezet az utam. Kívülről semmiben nem különbözik az épület a környezetétől, de belépve mintha egy másik földrészre kerültem volna. A cipőtartók balra, jobbra pedig a mecset imaterme. Látván, hogy új arc érkezett, egy magas, hosszú, fehér imaruhás, szakállas férfi köszönt, széles mosollyal az arcán.
Te is magyar vagy? Gyere, ülj le, mesélj, mi szél hozott?
– kérdezi Abdul, őszinte kíváncsisággal a szemében, feltételezvén, hogy hívő, de legalábbis az iszlám iránt érdeklődő érkezett hozzájuk.
Abdul érdeklődését rövid időn belül gyanakvás váltja fel. Miközben ugyanis oda-odapillantottam a csekély számban megjelent, és első blikkre a világ különböző országaiból származó hívőkre, elmondtam: az Index újságírójaként érkeztem. Mégpedig azzal a szándékkal, hogy a legutóbbi franciaországi és a bécsi merényletek kapcsán kérdezzek magyarországi muszlimokat arról: hogyan élték meg az eseményeket?
Mit jelent a dzsihád, IGAZOLHATÓAK-e AZ ISZLÁM SZERINT az erőszakos cselekmények?
Abdul nem válaszol, hanem megfordítotja a helyzetet, és máris én vagyok az interjúalany. Hosszasan kérdezget, hogy meggyőződjön a szándékaimról. A középkorú férfin látszik, hogy tisztában van azzal: milyen, érzelmektől fűtött, félrevezető írások jelennek meg a sajtóban, s nyilván nem szeretné, hogy a közössége óvatlanul hozzájáruljon egy újabb ilyenhez. Elkéri a telefonszámomat, és ígéretet tesz arra: keresni fognak a kérdésekre nála jobban válaszolni tudó ismerősei.
Zsákutca ez, ebből soha nem lesz cikk! – vetődik fel bennem. Mivel éppen az esti ima előtt érkezem, akkor már maradok is az istentiszteletre. Mindenki felhúzza a maszkját, majd az imám vezetésével Mekka felé fordul. A dallamosan előadott imát – amelynek Allah tiszteletére a többszöri földre borulás és a mély meghajlás is szerves része –, komoly, alázatos hangulatban követi mindenki.
Az istentisztelet végeztével Abdulnak ismét felcsillan a szeme. Örömmel konstatálja, hogy csatlakozom hozzájuk. Ebben nincs semmi meglepő: minden vallásos ember örül annak, ha megtérővel találkozik, vagy legalábbis valaki kifejezi tiszteletét a hite iránt. Rómában tégy új, mint a rómaiak!
Átmeneti betérésem meghozza a jutalmát. Egy fekete bőrű férfi lép hozzám, és pár mondat után beleegyezik, hogy muszlimként elmondja, amire kíváncsi vagyok.
Ekkor még nem sejtem, hogy magam is dzsihádot fogok elszenvedni.
Másnap a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre vezet az utam, amelynek munkatársa magánemberként fogad. A nigériai származású dr. Hussaini M. Umar beszélgetésünk legelején leszögezi: kérdezzem bátran, nincs számára tabutéma! Nem totojázom, élek az alkalommal.
Hogyan éli meg személy szerint az iszlám és Allah nevében elkövetett terrortámadásokat? Hogyan élik meg ezeket általában a muszlimok?
Elkeserít. Amit tesznek, az csak árt az iszlámnak és más muszlimoknak. Én is érintett vagyok, pedig semmit sem csináltam. Allah nem kérte az elkövetőket, hogy öljenek. Nem ezt tanítja az iszlám, amely nem mellesleg azt jelenti, hogy béke. Nem viccből köszönünk úgy, hogy szalam alejkum, azaz béke veled.
De mit lehet tenni az ellen, hogy Mohamed-karikatúrákat közölnek nyugati lapok?
Két dolgot. Vagy távol tartja magát ettől az ember, és nem vesz róla tudomást, vagy mint hithű muszlim, eleget tesz kötelezettségének, és
dzsihádra indul
– feleli riportalanyom.
A dr. Umarral való beszélgetés után Manyasz Róbertet, az iszlám vallásjog kutatóját keresem meg. A szunnita és síita vallást Szíriában, Libanonban és Iránban tanult kutató megerősíti: a dzsihád valóban része a muszlimok életének. Csakhogy korántsem azt jelenti, és azt követeli meg, ahogyan az tévesen elterjedt a köztudatban.
A dzsihád mindenekelőtt is erőfeszítést jelent, és két fajtája van:
Vajon egy szerkesztőség szétlövése, vagy egy tanár lefejezése az utóbbi kategóriába tartozik-e?
Manyasz Róbert erre azt mondja:
Az erőszakos reakció, a támadó jellegű dzsihád vallásjogilag nem értelmezhető.
Van persze védekező jellegű erőszak, ha egy muszlim közösséget megtámadnak. Ekkor addig indokolt a harc, amíg a fenyegetettséget teljesen el nem hárítják, de egy karikatúra miatt a legkevésbé sem igazolható az emberölés.
Az érvelést és a megismertetést írja elő a Korán, és a külső dzsihádnak is megvannak a maga lépcsői, amelyeken végig kell menni. Ellenkező esetben nem is beszélhetünk dzsihádról – ezt újra Umar mondja.
Nekem, mint hithű muszlim, kötelezettségem elmondani ezt
– nyomatékosítja a nigériai férfi, utalva arra: azzal, hogy éppen a sajtónak nyilatkozik, lényegében dzsihádot folytat. A szatirikus lap esetében is annyit szabad csak tennie, hogy felkeresi a szerkesztőséget, és elmagyarázza, miért sértő az ábrázolás. (A Charlie Hebdo francia lap Mohamed-karikatúrái nyomán iszlamista terroristák 12 emberéletet oltottak ki Párizsban 2015 januárjában, majd az idén újra, ugyanott felbukkanó rajzok a terror új formáját hozták a felszínre.)
Az, hogy öl valaki, semmi más, mint gyilkosság, amely ráadásul főben járó bűnnek számít az iszlámban. Úgy tartják, hogy aki valakit megöl, áldozatának bűneit is magára veszi. Annak meg mi is lenne az értelme? Majd Allah ítélkezik.
Ha Allah a legnagyobb, akkor miért nem lehet ráhagyni a döntést mások élete felett?
– veti fel a kérdést Umar.
Az ember Isten teremtménye, ezért nem utánozzuk a teremtést, még ábrázolással sem. Nem szokás. Mohamed prófétát meg pláne nem, hiszen nem volna hiteles a megjelenítése
– magyarázza Manyasz Róbert.
A nem muszlimoknak, a „hitetleneknek″ azonban elvileg szabad ábrázolniuk a prófétát.
Mégis, a Charlie Hebdo a legtöbb jóérzésű muszlimból haragot váltott ki; egyszerűen azért, mert ízléstelen kontextusban jelent meg.
Felelőtlen dolog a Koránból önkényesen idézgetni az interneten, ahol manapság bárki vallástudós, megmondóember lehet
– így Umar. Ez azt eredményezi, hogy vak vezet világtalant.
Akkor hát nincsen világosan benne a Koránban, hogy meg kell ölni a hitetleneket?! – kiálthat fel bármely európai az utóbbi évek merényletei után.
De hiszen ugyanezt mondják a szélsőségesek is. Gyakran az átlag muszlim sem érti a Koránban leírtakat, mivel azt megfelelően kell értelmezni és tanítani.
Magát a Korán értelmezését is tanulni kell.
Ahhoz pedig, hogy valaki vallástudóssá váljon, hosszas, többéves folyamaton kell átesnie – tudjuk meg Manyasz Róberttől, aki tizenkét éven át kutatta a vallásjogot.
Attól még, hogy arabul van a Korán, nem minden arab érti a szentírást
– hívja fel a figyelmet a Korán-idézetek kontextusból történő kiragadásának veszélyére Umar. Egyrészt ez félrevezeti az iszlámot nem ismerőket, másrészt táptalajt nyújt a Koránt helyesen értelmezni nem tudó muszlimok radikalizálódásához.
Mohamed próféta szólt ugyan a hadviselésről, de ugyanúgy a nők tiszteletéről, a mások életének értékéről és arról is, hogy nem szabad kényszeríteni másokat megtérésre. Főleg nem a könyv népeit, azaz a zsidókat és a keresztényeket. Harcról akkor beszélt az iszlám vallás alapítója, amikor a sivatagban ült maroknyi követőjével, és állandó fegyveres támadásnak volt kitéve. A békéről és a muszlimok életvitelének szabályairól pedig Medinában szólt, ahol már a vallást szervezte és dolgozta ki.
A próféta minden mondatát konkrét eseményekhez lehet kötni, így a szövegkörnyezetet kell tanulmányozni
– állítja egybehangzóan Umar és Manyasz Róbert, hozzátéve: azt is meg kell tanulni, hogyan tanulmányozza a hívő a Koránt.
Manyasz Róbert szerint a radikalizálódásnak számos oka van, ha általánosságban beszélünk róla. Számos olyan muszlim ország létezik, ahol csődöt mondott a közoktatás, miután nem tudta követni a demográfiai változásokat. Nem tud kritikus gondolkodásra, a megfelelő források felkutatására és leellenőrzésére megtanítani, ami termékeny talajt jelent a szélsőségeseknek.
A prédikátorok azt mondanak ilyenkor, amit akarnak. Követőik pedig készpénznek veszik a félreértelmezés eredményét is
– így a vallásjog-szakértő.
Ez rávilágít valami olyasmire, amit gyakran elfelejtünk Európában. Az iszlám világ hatalmas, kiterjedt és meglehetősen változatos. Umar az angol nyelv példájával él:
az iszlám is úgy változott terjedésével, ahogy az angol. mindenhol kicsit más, a helyi szokások, hagyományok is belekeverednek a vallásba.
Gondoljunk Európára.
Hiába a keresztény kultúrkörhöz tartozik a kontinensünk, az emberek mentalitását nagyban befolyásolja a környezetük. Ez ugyanúgy igaz az iszlám világára is: mást képvisel egy muszlim közösség Délkelet-Ázsiában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten vagy éppen a Balkánon.
Nem mindegy, hogy az eleinte politikai úton terjedő vallás hol vert gyökeret, és hány gyökér mellé – fejtegeti Manyasz Róbert. Számos országban az iszlám már létező hagyományokat, hiedelmeket integrált magába, máshol pedig több, különböző irányzatot vagy éppen vallást követő közösség fér meg békésen egymás mellett. Probléma akkor adódik, amikor az adott közösség „vallási gyökerű″, azaz etnikailag és kulturálisan homogén. Ez az oktatásban is megnyilvánulhat.
nem mindegy, hogy egy muszlim országban az ókortól oktatják a történelmet, vagy kinyitja a gyerek a tankönyvet, amely azzal kezdődik: 571-ben megszületett a próféta.
Utóbbi felfogást Manyasz Róbert úgy írja le, mint a kizárólagosságra való törekvést.
Ez az iszlám szélsőséges értelmezésének a melegágya.
A kizárólagosság abban az értelmezésben nyilvánul meg, hogy Mohamed próféta a mindenkori isteni kinyilatkoztatásokat zárta le, ő volt az utolsó és legfőbb prófétája Istennek. Így pedig minden, ami a kinyilatkoztatások előtt történt, értéktelen, hiszen a tudatlanság, a hitetlenség és a bálványimádás korából származik. Az Iszlám Állam terrorszervezet nem véletlenül rombolta az ókori műkincseket oly nagy elánnal Irakban és Szíriában.
Ahogy a kereszténységnek, az iszlámnak is megvannak a különböző irányvonalai, értelmezései. Ahogy a világhálón sem, a mecsetekben sem mindegy, milyen közösségnek milyen imám hirdeti az igét – mutat rá a radikalizmus összetett kérdésének egyik kulcsfontosságú elemére a Szerbiában, a Novi Pazar-i Iszlám Egyetemen tanító Manyasz Róbert.
Szemléltető példának a Balkánt hozta fel. A Szandzsákhoz tartozó Novi Pazarban az idősebb generáció tagjai az Oszmán Birodalomban épült mecsetekbe járnak, amelyek nagyjából a magyar vidéki templomok megfelelői. Sok fiatal azonban a város másik felén álló, óriási, modern, szaúdi finanszírozású és üzemeltetésű mecsetbe járnak, ahol a tanok más értelmezésével találkoznak, mint szüleik.
Szaúd-Arábia ugyanis a vahhábizmust követi, az iszlám kizárólagosságra törekvő, fundamentalista irányzatát.
Ez a jelenség pedig megváltoztathatja a közösséget: a vallás egymással összhangban nem lévő értelmezései csapnak össze.
Umar szerint minden vallás úgy gondolja: az övé az igazság. Muszlimként ő is így véli ezt, de ahhoz, hogy ezt bizonyítsa is, példával kell elől járnia.
Az egész életet úgy kell élni, hogy mások lássák, miért az én irányom a jó.
Felemlegetem Emmanuel Macron francia elnök kijelentését, amelyet a francia történelemtanár lefejezése után tett.
Az államfő szerint az iszlám világszerte válságba került.
Ez így van
– helyesel Umar habozás nélkül. Megkérdem, hogyan látja, miként alakul a muszlimok jövője Európában? Választ nem tud adni, de visszakanyarodik a merényletekre, leszögezve:
Az erőszak, amit az iszlám, Allah és más muszlimok nevében alkalmaznak, nem segít, csak árt mindenkinek. A muszlimok nem kérték őket fel ezeket a tettekre, Allah pedig végképp nem.
Manyasz Róbert ezt még radikálisabban látja. Szerinte globálisan az iszlám már kétszáz éve válságban van, mert nem tud mit kezdeni a modernitással. Persze ez is térségspecifikus: Malajziában vagy éppen Indonéziában megtalálta a helyét, míg máshol küszködik.
Miért játszik az arab világ másod-, harmadszerepet a világ ügyeiben, ha az ő vallásuk a megfelelő út?
Az iszlámban nincs reformáció, nem úgy fejlődött mint a kereszténység, másképpen dolgozták ki. Mohamed idején mindenre választ kellett adni: a spirituális és a mindennapi élet kérdéseire. Ezért nyugati szemszögből nézve egyelőre a szent és a profán, az állam és egyház szétválaszthatatlan az iszlámban, amely ezért politikai vallásként értelmezhető.
A Balkánon ugyan már ötszáz éve jelen van az iszlám, de Európa többi részén, részben az utóbbi évtizedek bevándorlási hullámai nyomán sokmilliósra duzzadt a muszlimok száma.
Közösségeik különböző hátterűek, különböző mecsetekbe járnak, különböző tanokat hallgatnak.
Manyasz Róbert úgy véli, az a gond:
senkinek sincs konkrét válasza arra, mi van most, és mi lesz. az iszlám európában olyan kérdés, amellyel éppen csak foglalkozni kezdtek, de kiforrott terve és elképzelései aligha van bárkinek is.
Borítókép: Getty Images Hungary Fotós: Anadolu Agency