Nem sokkal az után, hogy Közép-Európában 1989-ben lebontották a berlini falat, és az emberek megismerkedhettek a szabad utazás élményével, a dezintegrálódó Jugoszláviában serényen húzták fel a szögesdrótokat, és aknamezőket kezdtek telepíteni. Tették ezt azok a népek, amelyek a hidegháború évtizedeiben vízummentesen utaztak a tengerentúlra is, nyugat-európai vendégmunkásként keresett pénzükből pedig Mercedesen kocsikáztak haza, és impozáns családi házakat építettek szülőhelyükön. Majd jött a százezer halottat és kétmillió földönfutót követelő háború – a végén pedig a béke.
Mi, a jugoszláv átlaghoz képest akkoriban sokkal szerényebben élő magyarok sokáig nem akartunk hinni a szemünknek, hogy a tegnap még irigyelt szomszédok 1991–92-től képesek voltak leereszkedni az esztelen testvérháború poklába. Megfetrengtek annak minden bugyrában, porrá-hamuvá változtatták az évtizedek alatt nehéz munkával felhalmozott vagyonukat. Ráadásul mi úgy tudtuk, hogy ott lent, délen ők többé-kevésbé egy nép, mindenki csak jugóknak hívta őket.
Bosznia-Hercegovinában, az egykori Jugoszláv Szocialista Föderatív Köztársaság egyik tagköztársaságában is úgy tudták, illetve úgy akarták tudni: ők egy nép. Volt ugyan, aki szerbnek, horvátnak vagy muzulmánnak gondolta magát, de erről nem nagyon beszéltek a szocializmus mindennapjaiban, és erre számos okuk volt.
Egyrészt szerették volna maguk mögött hagyni a második világháború lidérces emlékeit, amikor a horvát usztasák és muzulmán segédhadaik halomra gyilkolták a szerbeket, majd a szerb csetnikek bosszúból lángba borították a muzulmán falvakat Kelet-Boszniában. Másrészt a vallás nem volt része a mindennapi életnek, ahogy templomba, úgy mecsetbe se nagyon járt senki, a muzulmánok is ittak alkoholt – nagy teológiai és életvezetési vitákba nem lehetett keveredni.
Ráadásul minden negyedik frigy vegyes házasság volt: a szerelem nem ismerte az etnikai határokat, nyelvi határok pedig nem voltak. Boszniában mindenki egyazon nyelvet beszélte, ami szerb szókincsre épült, törökös kifejezésekkel fűszerezve, horvát kiejtéssel. Ma már senki nem akarja elhinni, de nem a katolikus horvátok és pravoszláv szerbek között volt a legnagyobb keveredés, hanem éppen a muzulmán bosnyákok és a „törökverő” keresztény szerbek között. Az ilyen házasságokból fogant gyerekek közül sokan jugoszlávnak vallották ugyan magukat, de mindenki a boszniai, azaz bosanac (ejtsd: boszánac) elnevezést kedvelte a legjobban.
Az 1990-es nacionalista fordulat után kinyíltak a templomok és mecsetek, mindenki büszkén vallhatta magát szerbnek, horvátnak vagy muzulmánnak; a bosnyák elnevezést 1993-tól vették magukra a muzulmánok. Az új, etnikai vonalak mentén megalakult politikai pártok összefogtak a „reformkommunisták” ellen, és tönkreverték őket egy demokratikus választáson. Eleinte mindenki egy balkáni Svájcként képzelte el Bosznia-Hercegovina jövőjét, ahol a három etnikum saját kulturális sokszínűségében élve, nyugati jólétben majszolja a kajmakot: így nevezik Boszniában az aludttej fölét, nagyjából azt, amit mi brindzának hívunk.
De minden nagyon másként alakult, a szép álmokat elnyelte a dermesztő sötétség. Először megjelentek a múlt szellemei, felelevenítve a régi sérelmeket a második világháborúból, a királyi Jugoszláviából, sőt a török időkből – ezeken mindenki összeveszett mindenkivel. Nagy robajjal, de széthasadt Jugoszlávia, a horvátok és szerbek gyilkos háborúja pedig bozóttűzként terjedt át a sokáig békés Boszniára, ahol a kissé elmélázó muzulmánok ezt teljes értetlenséggel fogadták, mert nekik sem a szerbekkel, sem a horvátokkal nem volt különösebb gondjuk. Szarajevóban mindenki boldogan próbálta élni a mindennapjait, élvezve az 1984-es téli olimpia hozta infrastruktúrális fejlesztések előnyeit és a még mindig tisztességesnek számító alkalmazotti fizetéseket.
Aztán a boszniai szerbek egyik napról a másikra ágyúkból és tankokból kezdték lőni Szarajevót, amelynek egyébként rengeteg szerb lakosa is volt. Az ostromgyűrű miatt éhezés tört ki, a bombák és alattomos orvlövészek által szorongatott lakosság éveken keresztül a humanitárius szervezetek élelmiszersegélyein tengődött. Csalánból készítettek rétest, babból süteményt, és a városi parkokban kivágott fákkal fűtöttek, miközben rendszeresen tragédiák történtek a kenyérért és vízért történt sorban állásoknál, gránátok által szétszaggatott testeket mutattak be a CNN hírtelevízió esti adásaiban a megrökönyödött nézőknek.
Szinte egyetlen háború sem lopózott be annyira a kívülállók nappalijába, mint az 1990-es évek első felében Szarajevó ostroma. Ezért is ébredt fel a nyugati hatalmak lelkiismerete, és döntöttek úgy 1995-ben, hogy ennek a háborúnak mindenképpen véget kell vetni.
Egy fáradhatatlan amerikai diplomata, a 2010-ben elhunyt Richard Holbrooke kapta azt a feladatot 1995-ben, hogy ültesse újra tárgyalóasztalhoz a háborús feleket, és addig ne engedje felállni őket, amíg meg nem egyeznek. Holbrooke a térség iránti empátiáját bizonyíthatóan fokozta, hogy éppen ekkoriban kötötte harmadik, de egyben utolsó házasságát, ez alkalommal egy magyar származású újságírónővel, Kati Martonnal.
Holbrooke közvetítésével három hétig tárgyalt egy ohiói légi bázison Franjo Tuđman horvát elnök, Slobodan Milošević szerb államfő és Alija Izetbegović, a boszniai muzulmánok politikai vezetője. A környező települést Daytonnak hívják, és éppen 25 évvel ezelőtt, 1995. november 21-én zárultak le a nehéz tárgyalások, amelyek végül elhozták a békét Bosznia-Hercegovinának, ahol addigra már százezren vesztették életüket, csaknem kétmillióan pedig földönfutóvá váltak. Ez volt Európa legvéresebb háborúja a második világháború óta.
A daytoni békeszerződést már születése pillanatában, illetve azóta is kétségek és bírálatok övezik. A szkeptikus elemzők azt gondolták: a fegyverszünet negyedévig sem fog tartani, nemhogy negyed évszázadig. Sokan kételkedtek, működni fog-e az a bonyolult alkotmányos rendszer, amit a daytoni kompromisszumok létrehoztak Boszniában. A magyar külügyminisztériumban is jócskán voltak kételkedők, még az 1990-es évek végén is állítottak olyat nem hivatalos beszélgetéseken, hogy Bosznia-Hercegovina politikai fikció, nem pedig létező állam.
Pedig Daytont követően egy éven belül botránymentes általános választásokat tartottak Boszniában, ahol 1996 szeptemberében e sorok írója választási megfigyelőként volt jelen. Számos menekült visszatért a lakóhelyére. Mindenki visszakaphatta háború előtti ingatlanját, és jó áron eladhatta, ha nem is akart oda visszaköltözni, mert másik etnikum vette át ott a helyi politikai hatalmat. Létrehoztak egy közös hadsereget, ami ma is létezik.
Kocsis Kálmán, a magyar polgári hírszerzés egykori vezetője aktív közreműködésével szarajevói központtal felállt egy központi titkosszolgálat 2004-ben. Nagy siker lett belőle, noha előzetesen szinte senki sem hitt benne. Bosznia-Hercegovinának néhány évvel a háború után multietnikumú határőrsége és vámszolgálata lett, megegyeztek arról, hogy mely adók folynak be központi szintre, és melyek maradnak az úgynevezett „entitásoknál” (horvát-bosnyák, illetve szerb), amelyek inkább, de nem teljesen monoetnikus irányítás alatt állnak. Vitákkal terhelve, de 24 éve működik már a kollektív államelnökség, amelynek tegnap óta Milorad Dodik boszniai szerb politikus az elnöklő tagja a következő nyolc hónapra.
Kétségtelen, hogy az elmúlt 15 évben a szeparatista retorika újra felerősödött a boszniai szerbek körében. A daytoni békefolyamat negyed évszázada, főleg az első évtizede viszont sikersztori volt, Irakkal és Afganisztánnal összehasonlítva különösképpen. Azt, hogy tartósabb és stabilabb lesz-e, mint mondjuk a libanoni polgárháborút (1975–90) lezáró béke, azt a jövő fogja megmutatni. Az viszont ma még biztos tényként mondható el, hogy a daytoni folyamatot nem zavarta meg olyan politikai erőszak és külső háború, mint a libanonit több alkalommal is (2005, 2006, 2013).
A daytoni békeszerződés hosszabb ideje van érvényben, mint az északír konfliktust lezáró, 1998-as nagypénteki megállapodás. Jelenleg nem fenyeget olyan nyílt háború, mint amilyen a 27 évig befagyott hegyi-karabahi konfliktust rendezte át az elmúlt hetekben. Ezzel szemben a békeszerződés 1995 óta esélyt adott egy teljes boszniai generációnak, hogy békés körülmények között megszülessen, felnőjön, és munkába állhasson, sőt családot alapíthasson.
A szerző Balkán-szakértő, 1997–2002 között diplomataként szolgált Szarajevóban, jelenleg a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója.
(Borítókép: Franjo Tuđman horvát elnök, Slobodan Milošević szerb államfő és Alija Izetbegović aláírják a daytoni békeszerződést 1995-ben. Fotó: Peter Turnley / Corbis / VCG / Getty Images)