Fidel Castro négy és fél, Hugo Chávez nyolc éve halott, de a világtörténelem legkártékonyabb politikusainak panteonjában bérelt hellyel rendelkező két diktátor hosszú árnyéka mind a mai napig beteríti Venezuelát. La invasión consentida – Megszállás az áldozat beleegyezésével. Ezzel a címmel jelent meg a minap egy félelmében álnéven publikáló író könyve a kubai „tanácsadók” másfél évtizedes venezuelai rémuralmáról.
1959 januárját írtuk, és alighogy megdöntötte Fulgencio Batista elnyomó diktatúráját, Fidel Castro máris Caracasba utazott, ahol találkozott a másodszor is elnökké választott Rómulo Betancourttal, akit ma már a venezuelai demokrácia atyjának tekintenek. Ez volt Fidel első külföldi útja a kubai forradalom győzelme után, de nem valamiféle baráti szeretet irányította Castrót a Karib-tenger déli partjára, hanem roppant prózai ok: egyrészt csökkentett áron kísérelt meg kőolajat vásárolni Venezuelától, másrészt 300 millió dolláros kölcsönt kért attól az államférfitól, akiről azt gondolta, hogy mivel többé-kevésbé hasonló politikai platformon állnak – mindketten gyűlölik Washingtont –, megnyitja előtte a pénztárcáját.
De nem nyitotta meg, és az olajat is csak világpiaci áron lett volna hajlandó szállítani, ezért aztán Castro dúlva-fúlva, dolgavégezetlenül repült vissza Havannába.
Fidelt azonban mindig is a türelem jellemezte – különben hogyan tudott volna fél évszázadig hatalmon maradni? –, és kivárta azt a negyven évet, amíg megérkezett az ő embere: Hugo Chávez.
És amikor ők ketten megismerkedtek 1994-ben, Chávez első kubai útja alkalmával a későbbi venezuelai elnök – aki pár nappal korábban szabadult a börtönből, ahol két és fél évet húzott le az 1992. február negyedikei, elfuserált puccskísérlete után – így fordult példaképéhez:
Nem is tudja elképzelni azt a megtiszteltetést, amiben ma részem lehet. Ez a találkozás a legvérmesebb álmaim valóra válása. Annyi év után végre megismerhettem Önt! Boldognak érzem magam Amerikának ezen a szabad földdarabján.
Tíz évvel később, amikor ismét Kubában járt, immár több éve Venezuela elnökeként így fokozta a fokozhatatlant:
Fidel engem abban a kegyben részesített, hogy a fia lehettem, és a fiának is érzem magam. Köszönöm, parancsnokom!
Majd nem sokkal később:
Kubáért könnyezünk, Kubáért harcolunk, és Kubáért hajlandók vagyunk harcolva az életünket áldozni!
Mindezt a napokban megjelent La invasión consentida (Megszállás az áldozat beleegyezésével) című könyvben olvashatjuk, amelynek a szerzője Diego G. Maldonado. Illetve nem, mert ez egy álnév, amelyről nem tudjuk, ki(ke)t takar. Csak azt, hogy az illető venezuelai, és a megtorlástól való félelmében nem fedi fel valódi személyazonosságát.
A könyv azt az abszurd, szinte természetellenes szimbiózist írja le, amely Jorge Chávez Venezuelája és Fidel Castro Kubája között kialakult, és még ma, évekkel a két főszereplő halála után is működik.
A könyv annak is a krónikája, hogy Latin-Amerika legvirágzóbb országa hogyan sodródott egy röpke évtized leforgása alatt korábban nem tapasztalt nyomorba és káoszba. A szerző arról is ír, miként vette át Venezuela a Szovjetunió szerepét mint Kuba mecénása, és hogyan változtatta Chávez Venezuelát a hidegháború újabb, anakronisztikus színterévé, kísérleti laboratóriumává Bolívia, Etiópia, Angola és Afganisztán után. Akkor, amikor a hidegháború már régen befejeződött…
A szerző(k) szerint a Szovjetunió és Venezuela között – a Kubához fűződő viszonyt tekintve – az egyetlen hasonlóság gazdasági jellegű. A Szovjetunió sohasem hívott be kubai tanácsadókat, és kubai bürokraták sohasem dolgoztak a szovjet minisztériumokban. Havanna politikai befolyása a Kremlre a nullával volt egyenlő. Nyikita Szergejevics Hruscsov sohasem kért tanácsot Fidel Castrótól.
A chavizmus révén viszont Venezuela Havanna csatlósává vált.
A könyv legjobb részei azok az interjúk, amelyekben valaha fontos pozíciókat betöltő venezuelai politikusok és üzletemberek elmesélik a szerző(k)nek, hogyan tette rá Castro a kezét a venezuelai petrodollárokra, és végül hogyan engedte meg magának azt a luxust és pimaszságot, hogy a kőolajkészletekkel egyáltalán nem rendelkező Kuba re-exportálja a Venezuelától ingyen vagy nyomott áron kapott nyersolajat. A két ország közötti kereskedelmi forgalom értéke 2000 és 2010 között 912 millió dollárról 13 milliárd dollárra duzzadt.
Kuba oly mértékben kizsákmányolta Venezuelát, hogy 2014-ben már arra vetemedett, hogy maga is kőolaj-exportáló ország legyen, nulla kőolajtermeléssel.
Ennek a borzalmas folyamatnak az lett a következménye, hogy hogy a kubai „projektek” lerobbantották az országot, a kubai bürokrácia élősködőként rátelepedett Venezuelára, exportálták a castroizmus legkártékonyabb vonásait, és átmosták venezuelaiak millióinak agyát.
És az egész történet kezdete, bármennyire is hihetetlen, 1959 januárjára nyúlik vissza, amikor Betancourt nem volt hajlandó pénzt és kőolajat adni annak a fiatal, 32 éves forradalmárnak, aki még azt a gyűrött uniformist viselte, amelyben – vállán puskával – lejött a Sierra Maestrából…
A könyv tételesen leírja, hogyan küldött Castro „humanitárius segítséget” évente több milliárd dollárért cserébe egy olyan országnak, amely nyolcszor nagyobb, háromszor népesebb és sokszorta gazdagabb volt Kubánál.
A hidegháború meghatározta egész Latin-Amerika politikájának dinamikáját – fogalmaz Maldonado a könyvében. – Néhány hónap eltéréssel egyszerre rázta le magáról Venezuela és Kuba amerikabarát diktátora igáját. Persze hogy Venezuela támogatta Kubát, a kubai forradalmat. 1959-ben Fidel Kuba szabadságharcát szimbolizálta. A fene se gondolta akkor, hogy még fél évszázadig hatalmon marad… És ahogy teltek-múltak az évek, Castro szépen felszámolta Kubában a politikai pártokat, a szólásszabadságot, és megszüntette a szabad választásokat. És a venezuelaiak szeme felnyílt. Kubát soha többé nem övezte olyan csodálat Venezuelában, mint 1959-ben.
Emlékezetes, hogy amikor Castro 1959 elején Caracasban járt, ellátogatott a Nemzeti Színházba, és az éppen ott tartózkodó nagy chilei költő, Pablo Neruda még fel is olvasta neki egyik versét. A megmámorosodott Fidel akkor kijelentette:
Ha egyszer még Venezuela zsarnoki uralom alá kerülne, önök számíthatnak Kubára, számíthatnak a Sierra Maestra harcosaira!
És milyen érdekes a történelem! Venezuela a kétezres évekre zsarnoki uralom alá került, és a venezuelaiak valóban számíthattak a Sierra Mestra harcosaira – akik konszolidálták ezt a zsarnoki uralmat.
Kevéssé ismert történelmi tény, hogy Castro már jóval Chávez feltűnése előtt, a hatvanas évek derekán exportálni akarta a kubai forradalmat oly módon, hogy odaküldi Che Guevarát. Csakhogy a Venezuelai Kommunista Párt – amely megijedt a fegyveres harctól – azt üzente Fidelnek, hogy Ché inkább maradjon otthon. Így történt, hogy végül Bolíviába ment forradalmat csinálni, ahol halálát lelte.
Aztán felbukkant Chávez, aki két okból csodálta Castrót. Egyrészt azért a képességéért, hogy évtizedekig hatalmon tud maradni, másrészt a retorikájáért. Nem csoda, hogy a fiának tekintette magát. És remekül tetten érhető a beszédeiben a castrói fordulatok utánzása.
Chávez a kubai rendszert az igazi demokrácia rendszerének tekintette. Amit azonban átvett a szigetország politikai szisztémájából, az nem volt más, mint a titkosrendőrség vasszigora, amivel tökéletesen semlegesíteni tudta az ellenzékét.
A könyv fejezetei időrendi sorrendben veszik a kubai gyarmatosítás állomásait. Ahogy kubai orvosok ezrei érkeznek Venezuelába, jóval enyhébb beutazási szabályokkal, mint más országok polgárai, és elfoglalják munkahelyeiket, ahonnan ezrével bocsátják el a venezuelai orvosokat, hogy helyet csináljanak a jövevényeknek.
A venezuelai kormány csillagászati fizetéseket folyósított a kubai „internacionalista” orvosoknak, havi 10 000 dollárt. Igen ám, de ebből csak 300 dollár maradt náluk, a maradék 9700 a kubai kincstárba vándorolt…
És mindez a helybéliek szeme láttára, az őslakosok megrökönyödésére. Egyre kevésbé tudták lenyelni a venezuelaiak, hogy ugyanazért munkáért a kubai „internacionalisták” a sokszorosát kapják annak, amit ők.
De az orvosok hada csak az előőrs volt. Utánuk jöttek szép sorjában a kubai tanárok, a hivatalnokok, a zenészek, a muzeológusok, a villanyszerelők, a mérnökök és még az informatikusok is. És végül a katonák.
Ezek a „szakemberek” elfoglalták a közigazgatás és a gazdasági élet kulcspozícióit.
Maldonado (vagy akit ez az álnév takar) számokkal is szolgál: „Az évek során 220 000 kubai dolgozott Venezuelában, katonáktól kezdve munkásokon át pojácákig. Ennek az áradatnak köszönhetően a szakemberek exportja 2005-re a legjövedelmezőbb kubai gazdasági ágazattá nőtte ki magát, megelőzve még a turizmust is.”
A két ország szimbiózisának „aranykora” 2006 környékén hágott a tetőfokára. A kőolaj világpiaci ára az egekbe szökött, és Venezuelának annyi pénze volt, hogy nemcsak Kubát, de még a riói karnevált is finanszírozta. A táncversenyt a világ leghíresebb karneválján az Unidos de Vila Isabel nevű escola do samba, vagyis szambaiskola nyerte egy olyan élőképpel, amely venezuelai zászlókat és Simón de Bolívar, a „Felszabadító” alakját is tartalmazta. A szambaiskola táncosai később bevallották, hogy azt sem tudták, ki az a Bolívar, de mivel mintegy egymillió dollárt kaptak a venezuelai állami olajtársaságtól, amely összeg folyósításának csak az volt a feltétele, hogy Bolívarra jellemző szimbólumokat is vonultassanak fel, készséggel vállalták a teljesítését.
A következő évben elkezdett esni a kőolaj világpiaci ára, és már senki sem szponzorálta a riói szambaiskolát…
Bolívart egyébként a Chavez-érában teljesen anakronisztikus tulajdonságokkal ruházták fel, a tizenkilencedik század első felében élt Felszabadítót szocialistának, sőt kommunistának állították be. De a legkomikusabb eleme ennek a történelemhamisító cirkusznak az volt, amikor – az idő előrehaladtával – a Bolívar-portrékon egyre inkább egy indián arcvonásokkal rendelkező mesztic képe volt felfedezhető, semmint az a tőrőlmetszett spanyol, aki Bolívar etnikailag volt. És mindez csak azért, mert Chávez feje annyira jellegzetes mesztic arc volt, amennyire csak lehetett.
A végén már úgy hasonlított egymásra Bolívar és Chávez, mint két tojás.
És bár Chávezt elvitte a végbélrák, Castrót pedig az öregség, a jól bejáratott kizsákmányoló gépezet olajozottan – stílszerűen – zakatol tovább. A két alapító helyére beléptek az utódok, Nicolás Maduro és Raúl Castro, jóllehet utóbbi már kilencvenéves.
De semmi gond, a zsarnokok – mint jól tudjuk – rendszerint hosszú életűek…
(Borítókép: Fidel Castro beszédet mond Havannában 2004. május 14-én. Fotó: Jorge Rey / Getty Images)