Németország 2021 szeptemberében országos választások elé néz, amely mind német, mind európai szemmel nézve kulcsfontosságú lesz, azonban a lényegi kérdések már a voksolás előtt eldőlhetnek. 2021. január 26-án a CDU tagsága Armin Laschetet, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnökét választotta meg a párt új elnökének, aki így – merkelistaként – jó eséllyel pályázhat Merkel örökségére. Mi az, ami változna vele, és mi az, ami nem?
Az aktuális közvélemény kutatások szerint a kereszténydemokraták nagyon nagy valószínűséggel meg fogják nyerni a választásokat, mögöttük azonban a szociáldemokraták helyett a zöldek pályázhatnak a második helyre, ezzel együtt pedig a koalíciós partnerségre. Orbán Viktor 2020-ban már utalt arra, hogy a konzervatív-zöld koalíciót a bécsi laborban kísérletezik ki, hogy aztán azt Berlinben is alkalmazni tudják.
Ez a kormányzati összeállítás tényleg nagyon valószínű, főleg annak fényében, hogy a kancellár-előválasztásnak is tekinthető pártelnök-választáson Laschet megelőzte Friedrich Merzet és Norbert Röttgent.
A három jelöltről röviden: Laschet a merkeli irányvonalat képviseli, és kijelentette azt is, hogy szívesen együttműködne a zöldekkel, valamint a liberálisokkal, ahogyan azt Észak-Rajna-Vesztfáliában is teszi. Merz vele szemben Merkel-kritikusabb, klasszikus konzervatív szemléletet testesít meg, Röttgen viszont Laschethez hasonlóan a liberális konzervativizmushoz áll közelebb.
Legyinthetnénk, hogy úgysem fog változni semmi, hiszen a merkelista Laschetet választották meg, azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. Először is a CDU párttagságában egyáltalán nem volt konszenzus az új pártelnök személyéről. Az első fordulóban a 992 küldöttből 385-en Merzre, 380-an Laschetre, 224-en pedig Röttgenre szavaztak, Laschetnek pedig csak a második fordulóban sikerült legyőznie Merzet, viszont így is csak 521:466 arányban. A küldöttek választása semmiképp sem a párt belső egységességét jelzi, aminek egy választási győzelem esetén belpolitikai és ezzel együtt külpolitikai hatásai is lehetnek. Amennyiben Laschet lesz a kancellár, valószínűleg több kompromisszumot kell kötnie, mint Merkelnek, ez pedig az egyes miniszteri pozíciók kiosztásánál is megmutatkozhat.
De ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis a CDU belső megosztottságára a megoldást egy olyan konszenzus is jelentheti, hogy végül nem is Laschet, hanem a kereszténydemokraták bajor testvérpártjának, a CSU-nak az elnöke, Markus Söder lesz a kancellárjelölt, aki szintén óva int a merkeli irányvonalról való letéréstől, emellett
a Spiegel felmérése szerint népszerűbb is a német választók körében, mint Laschet.
A német belpolitika fő irányvonala az osztrákhoz hasonlóan a mérsékelt konzervatív-zöld irányzat lehet, az AfD országos meggyengülése és a Linke stagnálása azonban megtévesztő lehet. A 2019-es türingiai, valamint szászországi választások legnagyobb győztesei ugyanis a szélsőjobb, valamint a szélsőbal voltak.
A Linke és az AfD jellemzően a keleti országrészben erős, emellett a szélsőséges megmozdulások aránya is jól mutatja a máig meglévő kelet-nyugati megosztottságot, a volt NDK-ban élők frusztrációját. A németek esetében a történelemből kiindulva teljesen jogos annak a kérdésnek a feltevése is, hogy mennyire beszélhetünk egységes, homogén német nemzetről úgy, hogy egy bajor lényegesen közelebb áll az osztrákhoz, mint a vele egy államalakulatban élő szászhoz, vagy az általunk tanult Hochdeutsch nyelvjárást beszélő Schleswig-holsteinihez.
Bibó István szerint nemcsak a régió, hanem a világ békéjének szempontjából is kulcskérdés Németország és a tőle keletre lévő kisállamok stabilitása, ez a kettő azonban szervesen kapcsolódik egymáshoz, hiszen a magyar gazdaság nagy mértékben kiszolgáltatott a németnek, akárcsak a szlovák, a lengyel vagy a cseh.
Németországról napjainkban a világ egyik mintademokráciájaként beszélnek, ami intézményi szinten kétségkívül igaz, azonban egy ilyen sokszínű, szövetségi állam stabilitásához szükség van egy stabil vezetőre. A németek mindig is igényelték a nagy formátumú vezetőket, mint Bismarck, Adenauer vagy Kohl.
Nagy kérdés, hogy mennyire lesz stabil a választások után a német belpolitika, és hogy az újdonsült kancellár hogyan tudja majd kezelni a kelet-nyugati megosztottságot, az országban jelenlévő menekültkrízist, valamint a koronavírus-járvány gazdasági és geopolitikai hatásait.
Ami talán legjobban érinthet és érdekelhet minket, az Németország jövőbeli külpolitikai irányvonala. Az eddigiekben a németek arra törekedtek, hogy az EU bővítése a lehető legnagyobb mértékben szolgálja nagytőkéjük és gazdaságuk érdekeit. Külpolitikájuk vezérfonala az „élni és élni hagyni”-elv volt, ami egészen pontosan azt jelentette, hogy ameddig a kelet-közép-európai EU-tagállamok összehangolják gazdaságpolitikájukat a német cégek érdekeivel, addig a kötelező retorikai frázisokon túl nem szólnak bele azok belpolitikájába, adott esetben a hatalom egyre nagyobb fokú központosításába.
A német nagypolitika viszont nem gyenge, ellenkezőleg: könyörtelenül érvényesíti az elképzeléseit.
Erre tökéletes példa, amikor 2015-ben kis túlzással megpuccsolták a német multik érdekeit sértő intézkedéseket bevezető Aléxisz Cíprasz görög miniszterelnök kormányát, akik aztán a megismételt választásokon ismét győzedelmeskedtek, azonban ennek rengeteg kompromisszum volt az ára.
A jogállamiságról szóló eljárást, valamint a Fidesz felfüggesztését az Európai Néppártban támogatta ugyan a CDU, de a mindenkori német kormányzatnak az az érdeke, hogy a tőle keletre lévő országokban belpolitikai stabilitás legyen, emiatt vélhetően a kormányváltást sem Magyarországon, sem Lengyelországban nem fogják támogatni.
Érdekes kérdés Szlovákia és annak gazdasága, hiszen az Igor Matovič vezette négypárti kormány – hasonlóan a 2010-től 2012-ig hatalmon lévő Radičová-kabinethez – csoda lenne, ha kitöltené a ciklusát. Ha mégis kitölti, akkor is kérdés, hogy a német befektetők nem választják-e rendre inkább Lengyelországot vagy Magyarországot, ahogy az a debreceni BMW-gyár esetében is történt.
Az Európai Unió további bővítése is biztosan a német kormány napirendjén lesz, azonban Szerbia vagy Észak-Macedónia belépéséhez és a német nagytőke balkáni kihelyezéséhez valószínűleg szükség lesz az oroszokkal való megegyezésre. Ennek első lépései lehetnek az Északi Áramlat 2., de a Balkánon túl Kelet-Közép-Európában is egyszerre folyik a versenyfutás és az egyezkedés az orosz és a német fél között. Előbbi fő célja a politikai, utóbbié a gazdasági érdekszféra kiterjesztése. Bár örvendetes lenne a V4 megerősítése, vagy a Három Tenger Kezdeményezés sikere, azonban a németek által Mitteleuropának, azaz Köztes-Európának nevezett régió ugyan életszínvonalban közelebb került a centrumhoz, politikailag viszont távolodott tőle a gazdaság nagyobb kiszolgáltatottsága miatt. Nemzetei között pedig olyanok a törésvonalak, amelyek jelenleg nem teszik lehetővé, hogy ezek a jobbára félperiférián elhelyezkedő államok a nagyhatalmaktól függetlenedjenek.
Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című 1946-os tanulmányában arra figyelmeztet, hogy ez a régió már két világháborút is kirobbantott, és hogy a világ többi részén lévő, nagyobb súlyúnak tűnő problémák ellenére Németország és a tőle keletre lévő kisebb államok stabilitásának megszűnése jelentheti a legnagyobb veszedelmet a világ békéjére, ezért Magyarországnak is az az érdeke, hogy Merkel utódlása viszonylag zökkenőmentes legyen. A komolyabb kilengések ugyanis a német gazdaságot és belpolitikát, azzal együtt pedig az egész régiót is magukkal ránthatják.
(Borítókép: Angela Merker és Armin Laschet 2020. augusztus 18-án. Fotó: SASCHA SCHUERMANN / POOL / AFP)