Bhutánnak, ennek az archaikus himalájai királyságnak 760 ezer lakosa van, az orvosok száma mindössze 337, kevesebb mint a fele a WHO által minimálisan kívánatosnak tartott, ezer főre eső legalább egy doktornak. Délen majdnem 700 kilométeres, jócskán átjárható határa van Indiával, az egy főre eső GDP 3431 dollár, egyötöde a magyarországinak. Minden amellett szól, hogy az országot maga alá gyűrje a pandémia. A valóság azonban más.
2021. január 7-én olyasmi történt Bhutánban, ami sem azelőtt, sem azóta: belehalt egy ember a koronavírus szövődményeibe. Az illető mindössze 34 éves volt, és férfi, súlyos máj- és vesebetegben szenvedett, és nem sokkal korábban került be egy kórházba Timpuban, az ország fővárosában. Ő volt Bhutánban a járvány első és mindmáig egyetlen áldozata.
Nem azon a napon, nem azon a héten, nem abban a hónapban – hanem egyáltalán, amióta a világ 2020 januárjában megtanulta ezt a terminus technicust, hogy Covid–19. Magyarul: új koronavírus.
Hogyan lehetséges mindez? Az elmúlt egy évben a világ nagyon sok gazdag és szegény országának egészségügyi rendszere – függetlenül az adott terület anyagi helyzetétől – az összeomlás szélére sodródott, a világgazdaság kis túlzással romokban hever, emberek milliói haltak bele a járványba. Hogyan tudott Bhután megbirkózni ezzel a szörnyűséggel?
Az a Bhután, ahol nem a nemzeti összterméket, hanem a nemzeti összboldogságot (Gross National Happiness) tartják számon, és ahol a gazdasági növekedésnél sokkal fontosabbnak gondolják a környezetvédelmet és a kulturális értékek megőrzését.
Érdekes módon nem Bhután az egyetlen szegény, fejletlen ország, amely remek eredményeket ért el a Covid–19 elleni küzdelemben, megszégyenítve olyan dúsgazdag országokat, mint például az Egyesült Államok. Vietnámban ez idáig 35-en haltak meg, Ruandában 226-an, Szenegálban 700-an. Az Egyesült Államokban, amelynek az egészségügyi rendszere az egyik legfejlettebb a világon, majdnem félmillióan. Pedig csak három és félszer annyian laknak ott, mint Vietnámban.
Mi a magyarázat? Alapvetően az, hogy a gazdag országokban nem fordítottak gondot a megelőzésre, szemben néhány koldusszegény állammal, ahol mindezt még megtoldották azzal, hogy az egyének és a kisközösségek szintjén is olyan, húsba vágó áldozatokat hoztak, amit például az USA-ban (de máshol is) puszta kényelemből és nemtörődömségből ellazsáltak.
A The Atlantic című internetes újságban megjelent riport tanúsága szerint Bhutánban a kulcsszó a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség. Abban az országban, amely sohasem volt gyarmat, talán ez az a tulajdonság, amely a legjobban jellemzi a nemzeti karaktert.
Amikor bő egy éve gőzhenger módjára beindult a világjárvány, papírforma volt, hogy pillanatok alatt bedarálja, maga alá temeti Bhutánt. Azt már jeleztük, hogy mindössze 337 orvos van az országban, továbbá összesen háromezer egészségügyi dolgozó – ápolók, nővérek, kisegítő kórházi személyzet –, és most jön a leginkább sokkoló adat:
mindössze egyetlen PCR-eszköz, amellyel a vírusteszteket meg lehet csinálni.
Mindez azonban nem akadályozta meg a bhutániakat – a királytól lefelé a kormányon és az adminisztráción át az egyszerű emberekig –, hogy mindenki villámgyorsan és óraműszerűen összehangolva lépjen, felhasználva a tudomány legfrissebb eredményeit.
Kína december 31-én jelentette a WHO-nak az ismeretlen okból kirobbant tömeges tüdőgyulladásos megbetegedéseket.
Tizenegy nappal később, január 11-ére Bhután már kidolgozta a Nemzeti Válaszcsapás (National preparedness and Response Plan) tervezetét.
Január 15-én pedig már bevezették a légzőszervi megbetegedések tömeges monitorozását, továbbá a fél-magyarországnyi állam egyetlen nemzetközi repülőterén és az összes határátkelőhelyen infravörös eszközzel mérni kezdték a beutazók testhőmérsékletét.
Az első Covid–19-fertőzést 2020. március 6-án regisztrálták; egy 76 éves amerikai turista volt az illető. Hat órával és 18 perccel később már felgöngyölítették a 300 lehetséges kontaktszemélyt és a kontaktszemélyek kontaktszemélyeit, akikkel érintkezésbe kerülhetett az öregúr.
Azt hiszem, ez világcsúcs volt. Mármint az a sebesség, amellyel a kontaktszemélyeket lenyomoztuk – nyilatkozta Decsen Vangmo egészségügyi miniszter a Kuensel című, angol nyelvű helyi újságnak nem kis büszkeséggel. – Az idős amerikai beteget az első repülőgéppel az Egyesült Államokba szállították, ahol meg voltak győződve róla, hogy meg fog halni, de csodák csodájára életben maradt. Marylandben, ahol kórházban ápolták, azt mondták neki az orvosai, nem tudják, mit csináltak vele Bhutánban, de bármi is volt az, megmentették az életét.
Vangmo tudja, mit beszél. Nem egy macskajancsi, a Yale-en végzett, ráadásul szakképzett epidemológus.
De menjünk tovább. Márciusban a bhutáni kormány elkezdte a napi járványadatok roppant részletes közlését, továbbá működésbe léptetett egy telefonos forródrótot, amelyen minden, a koronavírussal összefüggő eseményt be lehetett jelenteni. Nem engedtek be több turistát az országba, bezárták az iskolákat és minden közintézményt, a fitnesztermeket és a filmszínházakat, rugalmas munkaidőt léptettek életbe, és szakadatlan propagandát fejtettek ki az arcmaszk viselése, a gyakori kézfertőtlenítés és a távolságtartás mellett. A WHO március 11-én – kissé elkésve – nyilvánította világjárványnak a Covid–19-et. Öt nappal később Bhutánban mindenkit kötelező karanténba zártak, aki a legcsekélyebb mértékben is ki volt téve a vírusnak, és a chartergépekkel hazatérő bhutániak ezrei is vesztegzár alá kerültek. Akiknél a PCR-teszt pozitív lett, azokat azonnal kórházba vitték, gondos kezelésben részesítették őket, akik pedig karanténba kerültek, azokat pszichológusok gyámolították.
Március végére a kötelező karantén időtartamát 14-ről 21 napra terjesztették ki.
Az ok: akik a WHO által megkívánt 14 nap után kiszabadulnak, még 11 százalékos valószínűséggel megfertőzhetnek másokat. Huszonegy nap után már nem. Ja, és villámgyorsan kifejlesztettek egy kontaktnyomozó alkalmazást az okostelefonokra. Tavaly ősszel pedig az egészségügyi minisztérium „Our Gyenkhu – A mi felelősségünk” címmel kezdeményezést indított útjára, amelyben színészek, influenszerek, vizuális művészek, bloggerek és neves sportolók kampányoltak a járványügyi intézkedések mellett. És amikor augusztusban egy 27 éves nő személyében az első pozitív esetet rögzítették a karanténon kívül, háromhetes teljes lockdown lépett életbe. A kormány gondoskodott, hogy minden családnak ingyen házhoz szállítsák az élelmiszert.
Eközben a társadalmi szolidaritás megható eseteivel lehetett találkozni. Áprilisban Dzsigme Kesar Namgyal Vangcsuk, az alig 40 éves király segélyalapot hozott létre, amely a mai napig 19 millió dollárt osztott szét 34 ezer, szerény anyagi körülmények között élő bhutáninak, akinek a megélhetését ellehetetlenítette a pandémia.
A kormány regisztrálta az összes veszélyeztetett családot, és ingyen kézfertőtlenítőt, vitaminokat juttatott 51 ezer, hatvanévesnél idősebb polgárának. Az anyakirálynő megható rádióbeszédben szólított fel a társadalmi szolidaritásra, aminek nyomán emberek ezrei jelentkeztek önkéntesnek, a buddhista szerzetesek pedig folyamatosan imádkoztak nemcsak a bhutániak, hanem a föld összes lakója életéért és egészségéért.
A kormánytagok jártak élen a jó példával. Vangmo egészségügyi miniszter asszony a tavaly nyári lockdown idején hetekig az irodájában aludt, távol a férjétől és újszülött kisfiától.
Lotaj Csering miniszterelnök – aki civilben neves sebész, és szombatonként a lockdown alatt is operált – ugyancsak beköltözött a dolgozószobájába, és az ablakpárkányon ágyazott meg magának!
A parlamenti képviselők egyhavi járandóságukat ajánlották fel a rászorulóknak, a szállodások ingyen felkínálták szobáikat karantén céljára, a farmerek pedig térítésmentesen szállítottak élelmiszert azoknak, akik tönkrementek a pandémia alatt.
Ha valaki esetleg nem tudná, mit jelent az a szó, hogy társadalmi szolidaritás, látogasson el Bhutánba.
Már ha egyáltalán beengedik az országba. Oda, ahol ez idáig egyetlen áldozatot követelt egy teljes év alatt az új koronavírus.