Liechtenstein két éve ünnepelte államiságának háromszázadik évfordulóját. Az alpesi hercegség – a héten rendezett Hungarian Open magyar nemzetközi alpesisí-bajnokság házigazdája – független ország, de hogy ezt elmondhatják magukról a liechtensteiniek, az 82 évvel ezelőtt csak egy hajszálon múlt. Vajon miért fordultak vissza a náci motorizált egységek a feldkirchi határsorompótól? Velünk élő történelem.
VI. Károly német-római császár 1719. január 23-án adományozta a Svájc és az akkori Német-római Birodalom (a mai Ausztria) közé ékelt 160 négyzetkilométeres földdarabnak a Birodalmi Hercegség (Reichsfürstentum) rangot, egyszersmind megengedte az ottani lakosoknak, hogy liechtensteinieknek hívják magukat. Európa egyetlen, száz százalékig az Alpokban fekvő országa – Liechtenstein – két éve ünnepelte államiságának háromszázadik évfordulóját, de hogy erre az ünnepre egyáltalán sor kerülhetett, az tulajdonképpen a véletlenek szerencsés összjátékának és az 1939. március 24-i náci operettpuccs-kísérlet végrehajtói amatőr mentalitásának köszönhető.
A keddtől csütörtökig tartó Hungarian Open, az alpesi sí nyílt bajnokság befejeztével autóstoppal leereszkedtünk az 1600 méter magasan fekvő Malbunból Vaduzba, a minihercegség fővárosába. A Rajna partján fekvő tündéri kis ékszerdoboz – rutinos síző útitársaink szerint inkább széf – ajándékboltjában vettem egy piros multifunkciós zsebkést, ám amikor közöltem az elárusító fiúval, hogy azt a svájci bicskát kérném, a srác önérzetesen kikérte magának:
»Az nem svájci bicska, hanem liechtensteini!« És valóban, ott virít rajta a felirat: Liechtenstein.
Ezt a kis történetet csak azért idéztem fel, mert a helyiekben roppant erős a liechtensteini identitás érzése, hiába beszélik ugyanazt a nyelvet, mint a Rajna túlsó partján, Graubünden kantonban a svájciak, vagy Feldkirchben, Ausztria Vorarlberg tartományában az ottaniak. Attól még Liechtenstein – Liechtenstein. Amikor szállodánk recepciós hölgyét megkérdeztem, mennyire erős benne a liechtensteini identitás, nem is értette, hová akarok kilyukadni, szinte sértődötten horgadt fel:
Én liechtensteini vagyok, és kész. Ez a hazám, és erre mérhetetlenül büszke vagyok.
No de ugorjunk vissza az időben bő nyolcvan évet, egészen 1939. március 24-ig. Már egy évvel túl vagyunk az Anschlusson, Ausztria csatlakozásán a Reichhez, Hitler vasmarka egyre jobban szorítja a hadsereggel nem is rendelkező törpeállamot.
Ahogy Európa szinte valamennyi országában – bár ezzel manapság nem szeretnek dicsekedni –, úgy Liechtensteinben is mozgolódni kezdtek a harmincas években a náciszimpatizánsok, főleg, hogy a minihercegségben ugyanazt a nyelvet beszélték, mint Berlinben – még ha a birodalmi fővárosban aligha értették volna azt az alemann dialektust, ami leginkább a Schwitzerdütschre és a tiroli, vorarlbergi német nyelvjárásra hajaz.
1933-ban történt, hogy Alfred és Fritz Schaie, akik az üzleti életben jobban csengő Rotter nevet használták jól menő berlini színháztulajdonosként, az egyre erősödő zsidóüldözés elől átköltöztek Vaduzba. Ezt nem nézték jó szemmel Berlinben, felháborodott újságcikkekben követelte a Völkischer Beobachter, hogy Liechtenstein toloncolja vissza a zsidó vállalkozókat a birodalomba. Csakhogy mindez süket fülekre talált a hercegségben, ezért néhány náci úgy döntött, saját kezébe veszi Rotterék „repatriálását”.
1933. április 5-én négy náciszimpatizáns liechtensteini és öt német megpróbálta elrabolni Rotteréket.
Menekülés közben Alfred Rotter és felesége egy szakadékba zuhant, és halálukat lelték, de az emberrablókat lefülelte a liechtensteini rendőrség, és a négy liechtensteini állampolgárt börtönbüntetésre ítélték.
Bár a meglehetősen dilettáns módon szervezett emberrablási kísérlet kudarcba fulladt, 1933 mégis a liechtensteini náci mozgalmak felerősödésének esztendeje lett. Ebben az évben alakult meg két náci szerveződés, a 300 tagot tömörítő Liechtensteiner Heimatdienst (LHD) és a Liechtensteinben élő német és osztrák állampolgárokat – mintegy 40 embert – a soraiban tudó helyi NSDAP. Előbbi 1936 decemberében zajos tüntetést szervezett a vaduzi kormányépület előtt, melynek az égvilágon semmilyen következménye nem lett.
Ennek ellenére sokan tartottak attól az akkoriban mindössze 11 ezer lakost számláló miniállamban, hogy a címerben a hercegi korona helyére a horogkereszt kerül.
A náciveszély tovább erősödött 1936-ban, amikor az LHD egyesült a Keresztényszocialista Néppárttal, létrehozva a Vaterländische Union (VU) nevű szerveződést. Ezzel a náci eszmék bekerültek a mainstream politizálás vonulatába. A VU pártlapja, a Liechtensteiner Vaterland rendszeres támadásokat intézett az országban élő csekély számú zsidó állampolgár ellen. Mindennek ellenére a VU vezére, Alois Vogt 1938-ban miniszterelnök-helyettesként szégyenszemre bekerült a koalíciós nemzeti egységkormányba, amelyet a VU a Progresszív Polgári Párttal alakított.
1938 márciusában megalakult a legerősebb helyi náci szerveződés, a Volksdeutsche Bewegung in Liechtenstein (VDBL), a Liechtensteini Népi Német Mozgalom, amely egy vaduzi zeneszerző és ács, Rudolf Schädler vezetésével hamarosan 500 fős tagságra tett szert, ami nem elhanyagolható egy 11 ezer lelket számláló országocskában. A VDBL rendszeresen bizalmas információkat szolgáltatott a Volksdeutsche Mittelstelle nevű náci szervezetnek, amely a nemzetiszocialista eszméket promotálta a Birodalom határain kívül élő úgynevezett népi németek (Volksdeutsche) körében. A VBDL lapja, a Der Umbruch (Lázadás) nyíltan náci és antiszemita üzeneteket közvetített olvasóinak, továbbá nem is titkoltan az Anschlusst, a birodalomba történő beolvadást propagálta. Mi több, a VBDL néhány tagja az SS-be is belépett.
Summa summarum, a minihercegségre irányuló náci nyomás 1939 elején egyre erősödött, és mind a VBDL vezetősége, mind pedig a Vaduzban állomásozó külföldi diplomaták úgy érezték, az Anschluss küszöbönáll. Előbbieknek mindez egy álom beteljesülése, utóbbiaknak egy rémálom valóra válása volt.
Ilyen kulisszák között utazott Liechtenstein fejedelme, II. Ferenc József kétnapos hivatalos látogatásra Berlinbe Hitlerhez. Március 2-án, egy csütörtöki napon érkezett meg, és hazájának a Harmadik Birodalomhoz fűződő viszonyáról tárgyalt a Führerrel.
A náci Németország Liechtenstein-politikája meglehetősen ambivalens volt. Egyfelől határozott igény mutatkozott a törpeállam bekebelezésére, több okból is. Először is Hitler megvetette az uralkodócsaládot, mivel az évszázadokon keresztül hűséget tanúsított a Német-Római és a Habsburg Birodalomhoz, majd az Osztrák–Magyar Monarchiához, ami a Führer szemében a német „faj” gyengeségének szimbóluma volt.
De ennél sokkal többet nyomott a latban, hogy az 1929 és 1938 között uralkodó fejedelemnek, I. Ferencnek zsidó felesége volt egy dúsgazdag bécsi hölgy, Elisabeth Charlotte von Gutmann személyében.
És bár az agg I. Ferenc 1938-ban lemondott a trónról 38 éves másodunokaöccse, II. Ferenc József javára, Hitler utóbbira is mint zsidószimpatizánsra tekintett. Továbbá Hitler szemében Liechtenstein a német nép, a német nyelvterület „határvidéke” volt, és mint ilyen, természetes módon csatlakoznia kellett volna a birodalomhoz.
Ugyanakkor mindezen indokok nem bizonyultak elegendőnek, hogy a Führer komoly lépéseket tegyen Liechtenstein bekebelezésére. A Volksdeutsche Mittelstelle ugyan játszadozott egy osztrák stílusú Anschluss gondolatával, és alacsonyabb rangú náci vezetők konspiráltak a liechtensteini párttársaikkal egy puccs előkészítéséről 1939-ben, ám a berlini csúcsvezetőség, elsősorban Hitler és Joachim von Ribbentropp külügyminiszter nem látta értelmét az apró szomszéd elfoglalásának. Mi több, jó néhány náci üzletember erősen ellenezte Liechtenstein bekebelezését, mivel vállalkozásuk székhelye az adóparadicsomnak számító alpesi fejedelemségben volt, és szükségük volt erre a politikailag semleges környezetre.
Mindennek tudatában Hitler beérte azzal a reménnyel, hogy Liechtenstein talán majd egyszer önként csatlakozik a birodalomhoz. Sokan úgy vélték, mindez csak hónapok, esetleg hetek kérdése. Amikor II. Ferenc József 1939. március 2-án Berlinbe utazott, egyesek ezt az Anschluss első lépéseként értékelték. Egy Prágában állomásozó brit diplomata azt sürgönyözte rejtjelezett üzenetben Londonba, hogy II. Ferenc József berlini vizitje annak a jelzése, hogy országa önként akar csatlakozni a Reichhez. A brit külügyminisztérium, a Foreign Office pedig egy feljegyzésben konkrétan így fogalmazott:
A herceg Hitler hüvelykujja alatt van. (Under Hitler's thumb.)
Nem csoda, hogy a liechtensteini nácik is úgy érezték, az Anschluss küszöbönáll, a herceg már megállapodott erről Hitlerrel. Végső soron ez a hiedelem motiválta a VBDL március 24-i puccskísérletét, csakhogy arra vonatkozóan nem létezik semmiféle dokumentum, hogy a herceg az egyesülésről tárgyalt volna a Führerrel. A VBDL totálisan félreismerte a politikai helyzetet, olyan történelmi lehetőségről fantáziáltak a vezetői, amely nem létezett.
Liechtenstein lakosságának 95 százaléka a herceget támogatta, a náciszimpatizánsok aránya sohasem haladta meg az 5 százalékot. A liechtensteini nép idegenkedett – a brit történész, David Beattie szavaival – a nácik „pogány, urbánus és populista ideológiájától, amely ellentétes volt a helyi lakosság istenfélő, agrárius és konzervatív mentalitásával”. Maga a herceg is azt mondta:
Liechtensteinben úgyszólván ismeretlen a nácizmus, mert az emberek elégedettek azzal, hogy egy kicsiny, független országban élhetnek.
Maga Hitler is kijelentette egyszer, hogy „a liechtensteiniek utálnak engem”, miközben dr. Voigt, a zürichi német főkonzul azon sajnálkozott, hogy „ebben a tiszta német kis országocskában a nagynémet gondolat annyira el van nyomva, hogy csak bizonyos apró közösségekben létezik.” (A március 24-i elfuserált puccs után aláírásokat gyűjtöttek a herceg támogatására, és a petíciót a lakosság 95,4 százaléka aláírta.)
A legszebb az egészben, hogy a tömegtámogatás szinte teljes hiánya ellenére a puccs simán sikerülhetett volna. Csakhogy az amatőr módon szervezett akció híre idő előtt kitudódott – mind a közvélemény, mind a hatóságok számára. Amikor a 600 motoros, a Nationalsozialistisches Kraftfahrkorps tagjai felsorakoztak a feldkirchi határsorompónál, Alois Vogt miniszterelnök-helyettes – dacára annak, hogy náci érzelmei közismertek voltak – haladéktalanul Feldkirchbe ment, és lebeszélte a puccskísérlet vezetőit az invázióról. Eközben Vaduzban tömegek – már amennyire a törpeállamban tömegekről lehet beszélni – vonultak az utcára támogatásukról biztosítva II. Ferenc Józsefet.
A VBDL-t a háború alatt betiltották, majd 1945-ben, miután a náci Németország kapitulált, a párt vezetőit bíróság elé állították, és hazaárulás vádjával börtönbüntetésre ítélték.
(Azért óvatos duhaj a liechtensteini, előbb rutinosan megvárták, amíg Németország elveszíti a háborút. Biztos, ami biztos alapon...)
Ettől még tény, ami tény: ha a hatszáz motoros megindult volna 1939. március 22-én, Liechtenstein államisága megszűnt volna. Egy brit történész szerint „egyes országok csak azért maradnak meg, mert senki sem veszi a fáradságot, hogy eltörölje őket a Föld színéről.”
És most ugorjunk előre az időben 1945. május másodikáig. A szövetséges hadak csapásai alatt az utolsókat rúgta a Reich, a Vörös Hadsereg közeledett Feldkirchhez.
Ezen a napon történt, hogy ami nem sikerült 1939. március 24-én, azt most 462 orosz katona megvalósította: betört Liechtenstein területére.
Csakhogy ők 462-en nem a Vörös Hadsereg katonái voltak, hanem éppen ellenkezőleg: előlük menekültek. És nem a hódítás, hanem a menedékkérés szándékával lépték át az osztrák–liechtensteini határt.
Ez a 462 orosz katona ugyanis a Wehrmacht kötelékében harcoló Sztálin-ellenes orosz hadsereg tagja volt. És az élesen antikommunista II. Ferenc József – ahelyett, hogy kitoloncolta volna őket a Szovjetunióba, ahol a biztos halál várt volna rájuk – befogadta őket. Érdekes módon a herceg a Hitler elől menekülő több mint 400 zsidó közül csak 233-nak adott menedéket a 30-as években, a gazdagabbaknak, akik meg tudták vásárolni a biztonságukat. A többieket visszafordították a határról...
Ez az ellentmondásos fejezet is része Liechtenstein bonyolult történelmének.
(Borítókép: Adolf Hitler, az NSDAP pártelnöke. Fotó: ullstein bild / ullstein bild / Getty Images)