Egyre nagyobb figyelemmel kísérik Brüsszelben a Balkán rohamosan gyorsuló eseményeit. A héten Aleksandar Vučić szerb elnök és Albin Kurti koszovói kormányfő az Európai Unió vezető tisztviselőivel, illetve Emmanuel Macron francia elnökkel tárgyal majd. Ezzel ismét napirendre kerül a két ország kiegyezésének kérdése. Az Index elemzése szerint erre ugyan van esély, azonban továbbra is csekély. Miközben az ügy mindkét oldalon felkorbácsolja a nacionalista indulatokat, a koszovói kérdés olyan nagyhatalmi küzdelmek kereszttüzébe került, amelyek nem mutatják az enyhülés jeleit.
Nem arról van szó, hogy a szerbek és koszovói albánok képtelenek a párbeszédre. Bár a háborús traumák, a kölcsönös nacionalista hecckampányok és a nyelvi-kulturális akadályok sokakat távol tartanak a másik oldallal való kommunikációtól, a koszovói albán társadalom a mai napig sokrétű kapcsolatokkal rendelkezik Szerbia felé. Koszovó számára Szerbia továbbra is fontos kereskedelmi partner, évente háromszázmillió eurós forgalmat bonyolítanak. A szerb, illetve albán civil szférában sok huszonéves fiatal próbálkozik azzal, hogy szüleik generációját megkerülve, a tőlük hallott sztereotípiáknak fittyet hányva közvetlen kapcsolatokat építsen „a másik oldalon”. A pristinai kormánynak is mindig van legalább egy szerb minisztere, a belgrádi parlamentben pedig mindig ülnek albán képviselők.
Az is bebizonyosodott, hogy Szerbia és Koszovó képes egyezségre jutni a tárgyalóasztal mellett. A 2011-ben az EU égisze alatt indult Belgrád-Pristina dialógus keretében közel negyven kérdésben írtak alá megállapodást. Az egyik legnagyobb volumenű megállapodásnak éppen most van az évfordulója: 2013. április 19-én a koszovói és szerb kormányfők írásba foglalták a kapcsolatok normalizálásának alapelveit. Koszovó kormányfője akkor az a Hashim Thaci volt, aki a háború alatt a Koszovói Felszabadítási Hadsereg politikai szárnyát vezette. Szerbia miniszterelnökét 2013-ban Ivica Dacic-nak hívták, ő a háborús bűnökért Hágába citált Szlobodan Milosevics egyik közeli munkatársa volt a drámai 1990-es években.
Szerbia azonban arra törekszik, hogy bepótolja, amit a 2006-2007-es státusztárgyalásokon elmulasztott: Koszovó függetlenségét elfogadva politikai engedményeket kicsikarni magának.
Belgrád először a területi autonómia megvalósításával próbálkozott a Koszovóban maradt szerb lakosság számára. Ennek a Szerb Önkormányzatok Szövetsége nevet adták, és a tíz Koszovó területén szétszórtan fekvő szerb járást egyesítették volna egy igazgatási jogosítványokkal rendelkező politikai ernyő alatt. Arra, hogy a szerbek létrehoznak egy erős hatáskörrel rendelkező entitást egy másik állam területén már van példa. Az 1995-ben aláírt daytoni békeszerződés létrehozta a boszniai Szerb Köztársaságot, amely önálló gazdaságpolitikával, saját rendőrséggel rendelkezik és Szerbiával „különleges párhuzamos kapcsolatokat” tarthat, azaz bizonyos mozgástérrel a nemzetközi kapcsolatokban is rendelkezik.
Leginkább éppen a boszniai példa volt, ami egy ponton óva intette a koszovói albánokat. Bár 2013-ban és 2015-ben aláírtak egy-egy megállapodást, amelyek elkezdték körvonalazni a szerb járások közösségét, de végül a pristinai Alkotmánybíróság világossá tette, hogy ez csak végrehajtó jogosítványok nélkül valósulhat meg. Az opcióként fennmaradó, a szerb önkormányzatoknak biztosított politikai konzultációs lehetőség viszont kevesebb lenne, mint amivel már bírnak a jelenlegi helyzetben. Most ugyanis a koszovói szerb önkormányzatokban a pristinai kormányzat befolyása korlátozott. Az iskolák, kórházak a Belgrádból érkező instrukciók alapján dolgoznak. A koszovói szerb polgármesterek egyeztetnek a Belgrád által kinevezett helyi igazgatási vezetőkkel, illetve maguk is átjárnak Szerbiába, hogy hivatalosan konzultáljanak. A belgrádi és pristinai vezetés egy része még a területcsere gondolatával is eljátszott, hogy kimozdítsa a korábbi években megakadt dialógust a holtpontról.
A 2018-ban felszínre került ötlet ugyan nem körvonalazódott teljesen, de azt azért lehet tudni, hogy az Ibar-folyótól északra fekvő négy szerb többségű járás elcsatolását jelentette volna Koszovótól. A koszovói albánok többségének ez viszont nem volt elfogadható, heves ellenvéleményüknek adtak hangot a politikai pártok is, a jelenlegi miniszterelnök Albin Kurti is közöttük volt.
Egyik országnak sincs reális európai integrációs perspektívája a kapcsolatok normalizálása nélkül.
Szerbia évek óta csatlakozási tárgyalásokat folytat az Európai Unióval, de ezek elakadtak. Szerbiának ugyanis a folyamat előmozdításához le kellene zárnia az úgynevezett 35. fejezetet, ami semmi másról nem szól, mint kapcsolatainak rendezéséről Koszovóval. Koszovót pedig nem ismerte el eddig öt uniós tagállam: Görögország, Ciprus, Spanyolország, Románia és Szlovákia. Koszovónak kevés esélye van ebben változást elérnie, amíg nem rendezi kapcsolatait Szerbiával.
A megállapodás nemcsak a helyieken múlik, a koszovói kérdés megoldása a nagyhatalmak geopolitikai játszmáinak kereszttüzébe került. Jót tett a kínai és orosz gazdasági befolyásszerzésnek, hogy az elmúlt tizenöt évben a Biztonsági Tanács ülésein Koszovó ügyében Szerbia érdekében léphettek fel.
Az oroszok a „koszovói csatavesztés” hangulatában csavarták hátra a szerb kormány karját és vásárolták fel töredékáron annak állami olajvállalatát, a NIS-t még 2006-ban.
Az orosz-amerikai kapcsolatok megromlása óta azonban a Balkánnak, és ezen belül Koszovónak inkább geopolitikai, mint gazdasági jelentősége van Moszkva számára. Egy korrekt kiegyezésnek már Putyin híres müncheni beszédét követően elpárolgott a lehetősége, a 2008-as grúziai majd a 2014 óta tartó ukrajnai háború pedig még tovább terhelte a kapcsolatokat. Oroszország balkáni befolyásának egyik kulcseleme éppen a koszovói helyzet megoldatlansága, mivel az ebben nyújtott támogatással tudja legszorosabban magához láncolni a mindenkori belgrádi vezetést.
Az Egyesült Államok ezzel szemben szeretné mindenáron maga mögött tudni a balkáni torzsalkodások időszakát és úgy gondolja, hogy a Belgrád-Pristina dialógust az oroszok támogatása nélkül is révbe tudja vinni. Trump elnök tavaly szeptemberben el is ért bizonyos részeredményeket, Biden csapata most erre építve szeretne tovább lépni. Anthony Blinken amerikai külügyminiszternek a napokban Kurti koszovói miniszterelnökhöz címzett levele egyrészt felvillantja az Egyesült Államok töretlen támogatását a független, multietnikus és demokratikus Koszovó mellett, de másrészt világossá teszi: Koszovónak haladék nélkül, konstruktív módon be kell kapcsolódnia az amerikai támogatással és EU-közvetítéssel zajló dialógusba Szerbiával.
Washington és Brüsszel most összehangolja lépéseit: az Európai Unió külügyi főképviselője, a spanyol Josip Borell és Várhelyi Olivér bővítési és szomszédságpolitikáért felelős biztos is külön-külön sürgette a napokban Kurtit a tárgyalások mielőbbi folytatására.
Az EU részéről a dialógus előmozdításával tavaly megbízott Miroslav Lajcsak, egykori szlovák külügyminiszter úgy nyilatkozott: még az idén le lehetne zárni a dialógust. Ez viszont nem több, mint a tárgyalásokat vezető diplomata kötelező kincstári optimizmusa: kisebb csodával felérne, ha Belgrád megbékülne a következő 1-2 évben a koszovói helyzettel és a két ország kormánya kölcsönös megelégedésre szolgáló szerződésben tudná rendezni kapcsolatait.
(Borítókép: Zászlókat lengetnek egy tiltakozás során Mitrovica városában, Koszovóban 2008. február 18-án. Fotó: Carsten Koall / Getty Images)