A történelem menetét sokszor egészen banális apróságok változtatják meg drámain. Hogy egy tényleg röhejes példát citáljak, ha Hegyi Gyulára, az MLSZ elnökére nem tör rá 52 éve marseille-i szállodaszobájában a hasmenés, akkor nem percekkel a kezdés előtt zuhan be a magyar labdarúgó-válogatott a Stade Velodrome-ba, talán megverjük a csehszlovákokat, kijutunk az 1970-es vb-re, és egészen másképp alakul a magyar futballhistória. Ebbe a sorba illeszkedik egy 18 éves német tinédzser moszkvai kalandja, amivel napra pontosan 34 éve gyökeresen új irányt adott a világtörténelem menetének.
A történészek megannyi okot szoktak felsorolni, amikor a Szovjetunió néhány évvel korábban még a science fiction birodalmába sorolt megszűnését, az oda vezető utat próbálják elemezni. Szóba szokott kerülni az 1986-os csernobili atomerőmű-katasztrófa, Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése, az óriási, de sok tekintetben borzasztóan elmaradott és szegény országot a megnyerhetetlen fegyverkezési hajszába űző reagani Strategic Defense Initiative beindítása, az ország számára a legfőbb bevételi forrást jelentő nyersolaj árának hordónkénti 120 dollárról 24-re történő zuhanása, vagy éppen az értelmetlen és elképesztően költséges, tetejébe a lakosság körében népszerűtlen afganisztáni beavatkozás.
Ezek valóban kivétel nélkül valós okok, legitim (rész)magyarázatot jelentenek a világtörténelem talán legváratlanabb, legkevésbé megjósolható, kártyavárszerű összeomlására, ami mellett az a robaj, amit másfél évezreddel korábban a Római Birodalom keltett, egy lehulló falevél zizegésének tűnhetett.
De napra pontosan 34 éve valami olyasmi történt, ami meggyőződésem szerint a fentebb felsorolt okoknál többet nyomott a latban, hiszen banalitása ellenére – vagy tán éppen azért – drámai módon tárta a világ elé, hogy meztelen a király. Hogy egy tizennyolc éves hamburgi diák egy játék repülővel is a „Gonosz Birodalmának ” szívéig, a moszkvai Vörös térig tud hatolni, miközben úgy cselezi ki az áthatolhatatlannak tartott szovjet légvédelmet, mint Lionel Messi a Getafe komplett hátsó alakzatát azon a feledhetetlen, tizennégy évvel ezelőtti estén a Camp Nouban.
Természetesen Mathias Rust történelmi repülésének ünnepeljük május 28-án a 34. évfordulóját.
Tulajdonképpen az egész hajmeresztő sztori 1986 októberében kezdődött. Reykjavíkban a két szuperhatalom tárgyalásai érdemi fegyverzetcsökkentést előíró záróközlemény nélkül fejeződtek be, és Mathias Rustot kisgyermekkora óta félelemmel töltötte el egy potenciális atomkataklizma, a harmadik világháború réme. Márpedig ha a Szovjetunió és az Egyesült Államok egymásnak feszülne, akkor elsőként a szó szerinti frontországot, Németországot törölnék el a Föld színéről. Rustot főleg Ronald Reagan amerikai elnök agresszív nyomulása, a Szovjetunióval szembeni – tegyük hozzá, nem megalapozatlan – zsigeri bizalmatlansága frusztrálta, az, hogy az egykori színész nem veszi komolyan Mihail Gorbacsov pártfőtitkár őszinte békülési szándékát.
Rust úgy döntött, valamit tennie kell. És ez a valami egy virtuális híd megépítése volt a Kelet és a Nyugat között egy hajmeresztően valószínűtlen vállalkozás formájában.
Ha repülőgéppel el tudná érni a szovjet fővárost, ha észrevétlenül át tudna hatolni a Vasfüggönyön, akkor ezzel – hite szerint – demonstrálni tudná, hogy a Szovjetunió mégsem a Gonosz Birodalma, hogy Gorbacsov személyében a szovjet vezetők egy új generációja lépett a történelem színpadára.
És ha át tudná nyújtani a szovjet vezetőnek azt az általa összeállított húszoldalas béketervet, amit magával szándékozott vinni, akkor új irányt tudna adni a történelem menetének.
Rust az első repülőleckéit mindössze két évvel korábban vette. Akkoriban egy csomagküldő szolgálatnál dolgozott adatfeldolgozóként, és minden pénzét – meg részben a szüleiét is – hobbijára, a repülésre költötte. De mivel nem volt pénze, 1987 májusáig mindössze 50 repült óra volt a licencében, és azok is jobbára rövid távú, országon belüli kalandozások. Rust úgy kalkulált, hogy körülbelül 50-50 százalék annak az esélye, hogy eljut Moszkváig, vagy lelövi a szovjet légvédelem. A német tini annak is pontosan a tudatában volt, hogy négy évvel korábban a szovjetek szívfájdalom nélkül leszedték a KAL, a Koreai Légitársaság 007-es járatát, amikor az 269 utassal a fedélzetén betévedt Kamcsatka légterébe.
Hogy felkészüljön a nagy kalandra, Rust előbb egy szimbolikus repülést tervezett Reykjavíkba, az előző év őszén megtartott Reagan–Gorbacsov-csúcstalálkozó színhelyére. Három hétre kikölcsönzött a repülőklubjától egy 1980-as mintájú Cessna Skyhawk 172-es négyüléses kisgépet, amelynek pót-üzemanyagtartálya is volt. Ennek segítségével a gép hatótávolsága 750 tengeri mérföldre, azaz 1350 kilométerre nőtt – így el tudott repülni egyszer Reykjavíkig, majd újratankolást követően Moszkváig.
Május 13-án Rust Cessnája felszállt a Hamburg melletti Uetersen repülőteréről. Első menetben öt óra alatt elrepült a Nagy-Britanniához tartozó Shetland-szigetekig, ahol aludt egyet, megtankolt, másnap a Feröer-szigetekig jutott, majd május 15-én leszállt Izland fővárosában. Itt eltöltött egy hetet, meglátogatta a Hofdi House-t, a Gorbacsov–Reagan csúcsnak helyszínt biztosító villát, majd május 22-én útnak indult Finnország felé. Útvonala a következő volt: Shetland-szigetek, Bergen, Helsinki. A malmi repülőtéren 25-én landolt. Mióta elhagyta Hamburgot, több mint 2600 tengeri mérföldet tett meg, és az addigi 50 repült óráját pontosan megduplázta. Egyre inkább bízott repülőtudásában, miközben félelmei növekedtek a vállalkozása sikerét – és életben maradását – illetően.
Május 27-én reggel kiautózott a repülőtérre – előzőleg egész éjjel csak forgolódott, nem tudott aludni az izgalomtól –, feltankolta a Cessnát, ellenőrizte az időjárást, és Stockholmot adta meg úti céljául. Nem nagy ügy, kétórás út délnyugati irányban. És 12 óra 21 perckor felszállt.
Rust 20 percig a megadott irányban haladt, majd kikapcsolta a transzponderét – azt az eszközt, amely fenntartja a kapcsolatot az irányítótoronnyal –, és amikor Nummela főlé ért, hirtelen éles szögben visszafordította a gépét Moszkva felé.
Nem izgultam, úgy éreztem magam, mintha robotpilóta vezetné a gépet , írta egy visszaemlékezésben.
A tamperei toronyban persze transzponder nélkül is érzékelték a Cessna hirtelen irányváltását, megpróbáltak érintkezésbe lépni a sráccal, de sikertelenül. 13 órakor a gép eltűnt a radarernyőről, mivel szinte a Finn-öböl felszínét súrolva, rendkívül alacsonyan repült. Negyedórával később egy helikopter olajfoltot vett észre a tengerben, és ettől kezdve a földi irányítók azt hitték, Rust Cessnája a Finn-öböl vizébe zuhant. Beindult a mentőakció, ami egészen addig tartott, amíg a fiatalember gépe le nem szállt Moszkvában...
Eközben a Cessna elérte a szovjet légteret a mai Lettország tengerpartjánál. Mivel a gép repülése nem volt bejelentve, 14 óra 10 perckor (moszkvai idő szerint) három légvédelmi rakétaüteget is riadókészültségbe helyeztek. Rust felvette a bukósisakját, amit magával hozott, 2500 láb magasba emelkedett, és a jó szerencséjére bízta magát.
Két szovjet elfogóvadász a magasba emelkedett, és az egyik gép pilótája észre is vette a Cessnát, amit azonban egy Yak-12-es szovjet gyártmányú kisgépként azonosított, és ezért úgy döntött, a jármű nem igényel közelebbi megfigyelést.
Ám ebben a pillanatban egy hatalmas árnyék vetődött a Cessnára. A kisgép egy újabb katonai körzet határát lépte át, és az onnan felszállt hatalmas MIG-23-as Rust gépe mellé manőverezte magát. „Na, most rögtön lelőnek ”, gondolta Rust, de nem így történt.
A két pilóta felvette a szemkontaktust, de ezenkívül semmi sem történt. Majd a MIG hirtelen gázt adott, és eltűnt a felhők között.
Szergej Ahromejev marsall, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke egy 1990-es interjúban azt mondta, hogy a pilóta felettese vagy nem hitt alárendeltje rádiójelentésének, vagy úgy gondolta, nem fontos az egész, és nem jelentette az ő főnökének. Így az ügy elakadt a Vörös Hadsereg hivatali láncolatának egy pontján.
Amit Rust nem tudott, az az volt, hogy a koreai gép 1983-as lelövése óta érvényben volt egy parancs a szovjet légelhárításnál, mely szerint nem volt szabad lelőni polgári gépeket.
16 órakor a Cessna a Szeliger-tó fölé ért, mintegy 230 mérföldnyire Moszkvától. Itt ismét felszállt két vadászgép, de mivel Rust repülője túlságosan alacsonyan szállt, nem kockáztatták meg az áthatolást a felhőtakarón, és a Cessna zavartalanul haladt úti célja felé. Elhagyta a leningrádi katonai körzetet, és belépett a moszkvaiba. A moszkvai parancsnok azt az üzenetet kapta leningrádi kollégájától, hogy egy szovjet kisgép halad a főváros felé, amelynek nincs bekapcsolva a transzpondere.
Este hat tájban Rust gépe elérte Moszkva külterületét. A főváros légtere zárt, azaz oda semmilyen gép nem hatolhat be, ha nincs bejelentve az útja. Természetesen észlelték a földön a Cessnát, de mivel mindenki meg volt győződve, hogy súlyos mulasztás történt, a retorziótól való félelmükben nem tettek semmit, azaz gyakorlatilag a szőnyeg alá söpörtek mindent – Rust óriási szerencséjére.
Ahogy a repülő beért a város fölé, Rust levette a bukósisakját, és elkezdte keresni a szemével a Vörös teret. Először a Kreml falain belül akart leszállni, de arra gondolt, hogy akkor a KGB azonnal letartóztatná. Ekkor felfigyelt a Moszkva folyót átszelő egyik hídra, a Balsoj Moszkvoreckij Mosztra, amely alkalmasnak tűnt leszállópályának. Kikerülte a trolibusz vezetékeit, és szépen leereszkedett a széles, hatsávos híd aszfaltjára. Majdnem nekiment egy Volga gépkocsinak, de az utolsó pillanatban ügyesen kikerülte. Majd immár a földön átgurult a szomszédos Vörös térre, a Vaszilij Blazsennij-székesegyházhoz, és leállította a motort. Felnézett a Kreml toronyórájára, amely 6 óra 43 percet mutatott. Öt és fél óra telt el az óta, hogy felszállt Helsinkiből.
Kiszállt a Cessnából, felkészülve a legrosszabbra, hogy KGB-ügynökök hada rohanja meg.
De nem történt semmi. A Vörös téren sétálók utóbb arról beszéltek, hogy azt hitték, Gorbacsov magánrepülőgépe szállt le a szovjet főváros szívében. Mások filmforgatásra gyanakodtak. Ám amikor észrevették a német felségjelet a gép farkán, közelebb óvatoskodtak. A tömeg nőttön nőtt. Egy angolul beszélő fiatalember odament Rusthoz, beszédbe elegyedett vele, mire a német srác elmondta, hogy Nyugatról érkezett, és egy békepetíciót akar átnyújtani Gorbacsovnak. Erre az emberek elkezdték szorongatni a kezét, lapogatni a hátát. Hirtelen piknikhangulat alakult ki a Vörös tér kellős közepén.
Egy asszony barátsága jeléül egy vekni kenyeret nyújtott át Rustnak. Egy katonai főiskolás arról beszélt, hogy mennyire csodálja Rustot, de jobban tette volna, ha beutazási vízumért folyamodik, és hivatalos találkozót kér Gorbacsovtól.
Bár alig hiszem, hogy szóba állt volna magával, tette hozzá.
Soha többé nem vezetett repülőt
Egy óra telt el, mire megérkezett több teherautónyi katona. Félretolták a bámészkodókat, elkobozták a fényképezőgépeiket, és vaskorláttal vették körül a repülőgépet. Majd egy fekete autóból három civil szállt ki, egyikük, a tolmács udvariasan elkérte Rust útlevelét, a Cessnát a seremetyevói repülőtérre vontatták, Rustot pedig a lefortovói börtönbe kísérték.
A szovjetek egyszerűen nem hitték el, hogy mindez egyetlen ember műve volt, meg voltak győződve, hogy egy roppant komplex, gondosan kitervelt katonai akcióval állnak szemben. Itt volt például a dátum, május 28., a szovjet határőrség napja. Ebben is tervszerűséget kerestek, pedig nem volt. Tényleg egy élénk fantáziájú 18 éves hamburgi srác magánakciójának – és a történelemnek – voltak tanúi.
Rust kihallgatói azt nem értették, hogyan volt képes leszállni a sűrű trolibuszvezetékek között. Elé raktak egy fotót, amelyen valóban egymástól egy méterre húzódtak a drótok. Csakhogy az egy korábbi fénykép volt, és a kihallgatók nem vették észre, hogy azon a reggelen karbantartás miatt leszerelték a villanyvezetékek nagy részét, ekként szabaddá téve az utat Rust Cessnája előtt. Micsoda hihetetlen összjátéka a véletleneknek!
Az egyik kihallgatóm mosolyogva jegyezte meg, valószínűleg ingben jöttem a világra. Utóbb megtudtam, az orosz népnyelvben ez annyit tesz, hogy a világ legszerencsésebb fickója vagyok, idézte fel évekkel később egy interjúban Rust.
A Pravda arról írt, hogy Rust repülése egy összeesküvés része volt, a nyugatiak azt tervezték, hogy majd a szovjet légvédelem lelövi a Cessnát, és így újból a világ elé tárhatják, mennyire kegyetlen a Vörös Hadsereg, és hogy a Szovjetunió tényleg a Gonosz Birodalma.
A vizsgálat június 23-án fejeződött be. Rustot hivatalosan megvádolták határsértéssel, a repülési szabályok súlyos megsértésével és rosszindulatú huliganizmussal. Szó szerint. Rust beismerte bűnösségét, a harmadik vádpont kivételével.
Még véletlenül sem rossz szándék vezérelt engem, mondta.
A bíróság szeptember 4-én bűnösnek mondta ki Rustot, és négy év börtönbüntetésre ítélte. Lefortovóban kellemes körülmények között tartották fogva a fiatalembert, sétálhatott a kertben, és még a szülei is meglátogathatták. Nem igazán a tipikus szovjet börtönélet...
Mígnem 1988. augusztus 3-án, két hónappal azok után, hogy Gorbacsov és Reagan megegyezett a közepes hatótávolságú nukleáris rakéták kitakarításáról Európából, a Legfelsőbb Tanács rendeletet hozott Rust szabadon bocsátásáról.
Nyugati szakértők úgy vélik, Rust útja kapóra jött Gorbacsovnak, hogy leváltsa a légvédelem keményvonalas vezető rétegét. Rust moszkvai landolása után valóban leváltották a honvédelmi minisztert és a légvédelem főnökét. Hetek alatt több száz tisztet nyugdíjaztak, majdnem olyan mértékű tisztogatás zajlott le a Vörös Hadseregben, mint 1938-ban. Azzal különbséggel, hogy ötven évvel később az illetőket nem végezték ki...
A híres Cessna idővel Japánba került, ahol egy vidámparkban akarták kiállítani, de a projekt megfeneklett. A gépet Németország 2008-ban visszavásárolta, és manapság Berlinben, a Deutsches Technikmuseumban van kiállítva. Maga Rust soha többé nem vezetett repülőgépet, többször is összeütközésbe került a törvénnyel, jelenleg állítólag egy zürichi befektetési bankban dolgozik.
A híres-hírhedt repülés bekerült az orosz köznyelvbe, a moszkvai argóba. Az 1980-as évek végén a Vörös teret egy darabig Seremetyevo-3 néven emlegették...
(Borítókép: Mathias Rust. Fotó: Peter Timm / ullstein bild / Getty Images Hungary