Drámai helyzet kezd kibontakozni a Közel-Kelet egyik legnagyobb országában, Iránban ahol egyre inkább kimerülőben vannak a vízkészletek, ugyanakkor nemcsak a perzsa állam szenved a vízhiánytól, hanem a régió többi állama is. A probléma megoldása akár geopolitikai összefogást is eredményezhet, csökkentve ezáltal az egymással szembenálló országok között meglévő feszültségeket.
Irán az elmúlt 50 év legszárazabb időszakát éli. A 85 milliós országban 28 millióra tehető azoknak száma, akiknek nem jut elegendő víz, leginkább a középső, és déli régiókban. Nemcsak a perzsa állam küzd ezzel. A világon 17 országban hasonló ellátási gondok vannak, közülük 12 a Közel-Keleten, és Észak-Afrikában helyezkedik el. A térség óriási kihívásokkal néz szembe. Ahhoz, hogy hatékony megoldás szülessen, egységes fellépés szükséges. Ezzel Joe Biden sem vitatkozik, ő is kampánytémái egyik fő megoldandó feladatai közé sorolta az éghajlatváltozás elleni küzdelmet.
A gondok mögött elsősorban a megfelelő infrastruktúra hiánya áll. Irán nemrég fogadta el azt a 285 milliárd dolláros tervet, melynek értelmében 2025-ig négy nagyobb vízvezetékkel oldanák meg a Perzsa-öbölből az ország vízfüggőségét, illetve a projekt részeként 70 ezer munkahelyet teremtenének. A beruházással nemcsak csökkenteni lehetne a társadalom vízellátását, kellő mennyiségű forrást is biztosítana a nehézipar, és a mezőgazdaság zavartalan működéséhez. Emellett elejét vehetné azoknak a negatív demográfiai folyamatoknak, amelyek leginkább a vidékről a nagyvárosokba irányuló elvándorlásban érhetők tetten.
A fennálló nehézségek másik oka a Teheránnal szemben alkalmazott amerikai gazdasági, pénzügyi szankciók, amelyek miatt Irán nem tud hozzájutni a korszerű víztechnológiai eszközökhöz. A világ vezetői még 2015-ben állapodtak meg az iszlám köztársaság atomprogramjának felfüggesztéséről, amelynek értelmében Teherán korlátozta nukleáris tevékenységét, cserébe a nemzetközi közösség feloldotta az Iránt sújtó szankciók jelentős részét. Donald Trump amerikai elnök azonban 2018-ban kihátrált a megállapodásból, és visszaállította a szankciókat. Bizakodásra ad okot, hogy Joe Biden elnök hivatalba lépése után nem sokkal közölte: kész újra együttműködni Teheránnal, természetesen csak akkor, ha Irán feltétel nélkül betartja a megállapodásban foglalt kötelezettségeit.
A szankció politika hozadéka az utóbbi években megmutatta Irán számára azt is, hogy muszáj diverzifikálnia gazdaságát, és új alternatív bevételi források után néznie, ahhoz, hogy ne függjön túlontúl csak az olajbevételektől és az esetleges kieső forrásokat máshonnan pótolhassa. Az olaj helyére lépő bányászat, és a petrolkémia vízéhsége azonban egyre nagyobb, míg 2000-ben az ipar, és a bányászat az ország éves vízigényének az 1,2 százalékát tette ki, addig idén ez az arány elérheti akár a 3 százalékot is. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy az egyik legnagyobb nehézipari térség – Iszfahán – folyóit már kiszáradás fenyegeti.
Egy 2011-es adat alapján Irán napi vízlábnyoma 5,1 liter egy emberre vetítve, ami megegyezik olyan fejlett nyugat-európai államokéval, mint például Franciaország, Dánia vagy Svájc, igaz utóbbiakat nem fenyegeti vízhiány.
Az öböl-menti arab országokban a tengervizet sótalanítják, a Perzsa öböl környékén mintegy 850 sótalanító üzem működik, 10 közülük Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben. Az eljárás során keletkező sóoldat visszatáplálása azonban egyes elemzők szerint egyre jobban veszélyezteti a tengeri ökoszisztémát, arról nem is beszélve, hogy a folyamat rendkívül energiaigényes, és nagyban hozzájárul további üvegházhatású gázok kibocsátásához. Míg a fejlett öböl-menti országok gazdasági súlyuknál fogva képesek korszerű környezetkímélő technológiákhoz hozzáférni, addig a szankciókkal sújtott Irán nem.
A térséget érintően a másik nagy gond, hogy nincs egy egységes ügynökség, vagy szervezet, amely megpróbálna minden egyes ország érdekében elfogadható megoldásokat kínálni. Bár 1979-ben működött egy hatóság – a Tengeri Környezet Védelméért felelős Regionális Szervezetet (ROPME) –, ám az azóta eltelt időszakban nem történt semmiféle előremutató kezdeményezés.
Bármennyire is sok kérdésben van nézeteltérés Irán és a többi arab ország között, valamiben mégis egyetértenek, ez pedig az olaj- és gázkitermeléstől való függőség csökkentése. Erre érezhetett rá április végén Mohammed bin Szalmán szaúdi koronaherceg, aki kezdeményezte a kétoldalú kapcsolatok normalizálását Teheránnal, miután a jemeni polgárháború kapcsán még 2016-ban megszakították az együttműködést.
Jelzésértékű John Kerry amerikai klímaügyi különmegbízott kiállása az öböl-menti államok mellet. Kerry még áprilisban látogatott el az Egyesült Arab Emírségekbe, hogy részt vegyen a regionális éghajlatváltozással kapcsolatos fórumon. Látogatása során találkozott Irak, Jordánia, Bahrein, Egyiptom képviselőivel, de az eseményt beárnyékolta Irán hiánya.
A legnagyobb kérdés éppen ezért az, hogy az Iránnal szembeni fennálló szankciós politikának később milyen direkt, és indirekt hatásai lesznek az éghajlatváltozással kapcsolatos problémák kezelésére. Ehhez mindkét fél részéről vissza kellene térni a tárgyalóasztalhoz.