1456. június 29-én indult útjára imaként a déli harangszó a nándorfehérvári védők tiszteletére, akik július 22-én a mai Belgrádot védve visszaverték II. Mehmed török szultán csapatait. Az Országgyűlés 2011. július 4-én ezt a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.
A déli harangszóra mindenki felkapja a fejét. Sokaknak eszébe juthat, hogy ez az a pillanat, amikor összeül a család a hétvégén az asztal körül, és jön az ebéd. Vagy az a történelmi háttértudás is felbukkanhat, hogy valójában Hunyadi János 1456-os nándorfehérvári diadalát ünnepeljük. De ez az ismeret annyira hibás, mint Dugovics Titusz hősies ugrása a törökkel a mélybe.
Hunyadiék hősök voltak mind, és a pápa pont arra kívánta felszólítani a világ keresztényeit, hogy imádkozzanak a védőkért.
Pár évet még visszalépve, 1453. május 29-én az oszmánok huszonéves uralkodója, II. Mehmed (1451–1481) elfoglalta a „városok városát”, a Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt (korábbi nevén Bizánc, majd később Új Róma), amely a Keleti-római Birodalom egyik leggazdagabb városává nőhette ki magát központi feladatköréből adódóan, sőt idővel a történelemben további fontos szerep hárult rá.
A fiatal szultán felvette a Hódító megnevezést, és a várost megtette fővárosává.
1453 után gyakorlatilag már Isztambulnak nevezték a települést, ám hivatalosan csak 1930-ban nevezték át.
A Hódító szultán nem várt sokáig. Az egykor még Nagy Lajos (1342–1382) magyar királlyal kötött fegyverszüneti megállapodások már lejártak, ennek következményei már láthatók voltak Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) király uralkodása alatt, amikor Nikápolynál vereséget szenvedtek a francia–magyar összevont erők.
A törökök hosszú ideig próbáltak betörni az ország területére, de a déli határvonalon épült végvárrendszer ezt mindig megállította. Ennek a vonalnak volt az egyik központja Nándorfehérvár, amelyet Szilágyi János és emberei hősiesen védtek a betörő oszmánok ellen.
A pápa, III. Kallixtusz (1455–1458) a hódítók ellen keresztes hadjáratot hirdetett, majd 1456. június 29-én kiadott imabullájában elrendelte, hogy
napi háromszori harangszó szólítson imára minden hívőt a kereszténység védelmében, így buzdítsák mindazokat, akik a hódítók ellen küzdenek.
A pápa kérésének eleget téve 1456 nyarán – zömében németekből és csehekből álló – nagy keresztes sereg gyűlt össze Bécs mellett Hunyadi János és Kapisztrán János vezetésével.
A többhetes török ostromot megtörő magyar ellentámadás július 22-én fordította meg végérvényesen a csata kimenetelét, amikor Hunyadi János elfoglalta a török ágyúállásokat. Sokan az ima erejének tulajdonították, hogy a túlerőben lévő törökökkel szemben a Hunyadi János és Kapisztrán János vezette sereg győzelmet aratott.
Ezután több mint fél évszázadig nem érte támadás a keresztény Európát délkeletről.
A pápai imabulla-rendelkezése és a nándorfehérvári diadal híre körülbelül egy időben érkezett meg a magyar fővárosba és Bécsbe, ezért ivódott be a köztudatba másként, mint amit eredetileg jelentett. A pápa augusztus 6-án értesült a győzelemről, ezután rögtön elrendelte, hogy azt a napot az egész kereszténység ünnepként tisztelje.
Későbbi visszaemlékezésekben és levelekben az áll, hogy a déli harangszó a nándorfehérvári csata győzelméért szóló hálaadás. VI. Sándor pápa egyik bullájában arról rendelkezett, hogy a harangszó minden délben szólaljon meg a keresztény világban, mert ez mutatja a kereszténység véderejét és az összetartozást.
(Borítókép: Nándorfehérvár vára 2020. július 8-án. Fotó: Molnár-Bernáth László / MTI)