Augusztus 12-én az ABC híradója amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozva azt prognosztizálta, hogy a tálibok hatvan napon belül körülzárhatják Kabult, és kilencven napon belül eleshet az afgán főváros. Ez volt négy nappal ezelőtt. Ehhez képest az iszlamisták vasárnap bevonultak az utolsó, még el nem foglalt afgán városba, Kabulba, miközben a főváros repülőterén Saigon 1975-ös elestét kísértetiesen idéző tömegjelenetek zajlanak. Ahogy az Index is megírta, lövések dördültek, többen meghaltak, bár az még nem világos, hogy a lövések következtében, vagy agyontaposták egymást a menekülők, ahogy próbáltak felkapaszkodni az evakuálást végző repülőgépekre. 

Összeomlás pillanatok alatt

Vajon mi az oka az Asráf Gáni-kormányzat – bizonyos olvasatban bábrezsim – történelmi léptékben mérve másodpercek alatt végbement összeomlásának? Volt-e egyáltalán legitimitása ennek az adminisztrációnak, és mi várható a tálibok érdemben már lezajlott hatalomátvétele után?

A New Yorker magazin interjút készített Steve Coll Afganisztán-szakértővel, aki éveket töltött az országban és a szomszédos Pakisztánban. Ebből és egyéb hírügynökségi jelentésekből kiviláglik: attól kezdve, hogy áprilisban Joe Biden amerikai elnök bejelentette, az amerikai csapatokat legkésőbb szeptember 11-re, a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás huszadik évfordulójára kivonják Afganisztánból, kényszerpályán mozogtak az események, még ha azok drámai felgyorsulása meg is lepte az elemzők többségét. (A CIA szakértőit legkevésbé, csakhogy az ő helyzetelemzésük vagy el sem jutott Biden íróasztaláig , vagy ha igen, az elnök gyógyíthatatlan optimizmusában nem akart tudomást venni róla.)

A lavina – a tálibok előrenyomulása – akkor gyorsult fel exponenciálisan, amikor Biden szájából a napokban elhangzott a szerencsétlen mondat:

Az afgánoknak maguknak kell harcolniuk saját magukért. 

Ez volt az a pillanat, amikor minden, a táliboktól valamilyen szinten tartó/rettegő afgán – és nem csak a kollaboránsok – számára világossá vált: csakis magukra számíthatnak, Amerika sorsukra hagyta őket. 

Még akkor is sokakat sokkolt az összeomlás drámai sebessége, ha borítékolható volt, hogy ez be fog következni; hiszen a történelemben már nem is egyszer bekövetkezett. A Biden-adminisztráció azonban, amikor áprilisban kitűzött egy bizonyos menetrendet a csapatkivonásra, nem számolt azzal, hogy a bábhadsereg és -államapparátus emberei milyen villámszerű gyorsasággal ismerik fel, mi a személyes érdekük, és dezertálnak tömegesen egyik pillanatról a másikra, lelkesen átállva a győztesek oldalára. 

 Tálib harcosok szelfiznek a frissen elfoglalt kabuli elnöki palotában

Elképesztő, hogy az amerikaiak két évtizedes afganisztáni tartózkodása sem volt elegendő egy legalább pár hónapos kitartásra alkalmas államapparátus és hadsereg összefércelésére. Az eseményeket látva egyre nyilvánvalóbb, hogy csak abban az esetben lett volna remény az Asráf Gáni-kormányzat fennmaradására, ha az Egyesült Államok az idők végezetéig állomásoztatja hadseregét Afganisztánban – természetesen az amerikai adófizetők pénzéből... A most lezáruló – úgy is mondhatnánk, kudarcba fulladó – amerikai Afganisztán-politika kezdetei Barack Obama adminisztrációjának második felvonására nyúlnak vissza, azaz 2012-re. Ekkor csökkentették az amerikai szárazföldi csapatok létszámát 2500 főre, amellett hogy a légierő továbbra is ott állomásozott a hatalmas országban. Attól kezdve – sőt gyakorlatilag 2006 óta – patthelyzet alakult ki Afganisztánban: a US Air Force biztosította a teljes és megkérdőjelezhetetlen légi fölényt, a földön azonban csak a szövetségessé tett hadurak martalócai és a kis létszámú, de roppant hatékony különleges alakulatok akciói álltak szemben a tálibok egész országra kiterjedő felkelésével. (Az Egyesült Államok 2002 és 2021 között 88 milliárd dollár értékben szállított hadi felszerelést az afgán kormánynak.) Az eufemisztikusan NATO-erőknek nevezett amerikai csapatok veszteségei csekélyek voltak, szinte nem érték el a hibahatárt, és mindez nem verte ki a biztosítékot otthon, az EgyesültÁllamokban. Egészen mostanáig.

Donald Trump kevés dologban folytatta hűségesen Obama politikáját, ezen kivételek egyike volt az afgánkérdés. Trump eltökélt szándéka volt a békés rendezés, tárgyalóasztalhoz ült a tálibokkal, és közösen kidolgozták a kivonulás 2021. szeptember 11-re (illetve augusztus 31-re) befejeződő menetrendjét. Amelynek – már amerikai szempontból – az lett volna az előfeltétele, hogy felálljon egy ütőképes afgán kormányhadsereg. Ez azonban több okból – amelyek közül a legfontosabbak a legitimitás szinte teljes hiánya és a kiképzés silány mivolta, az erőszakkal besorozott katonák minimális hajlandósága volt – sem valósulhatott meg. Mindezeknél azonban sokkal fontosabb, hogy egy olyan országban, amely 1979, a szovjet agresszió óta kisebb-nagyobb intenzitással folyamatosan hadban állt (önmagával, a szovjetekkel, az amerikaiakkal meg még az ördög tudja, kivel), amelynek gyakorlatilag nem volt nemzeti összterméke, már a drogtermelést és -csempészést leszámítva, és amelynek a fennmaradása, a tömeges éhhalál elkerülése szinte száz százalékban a külföldi segélyeken múlik, elképzelhetetlen egy háromszázezres hadsereg felállítása és fenntartása. 

Márpedig ez volt a deklarált cél. 

A reális terv egy húsz-harmincezres, jól kiképzett, jobbára kommandókból és különleges egységekből álló haderő létrehozása lett volna, ehelyett azonban az Asráf Gáni-adminisztráció egy tízszer akkor létszámú tömeghadsereg felépítésén fáradozott – hasztalanul. 

De van még egy bökkenő. Washington a 2001 után kialakított afgán kormányzatot a saját terrorizmusellenes céljai megvalósítására hozta létre, nem pedig azért, hogy az afgán nép – ha ilyen van egyáltalán ebben a soknemzetiségű, alapvetően törzsi jellegű országban – érdekeit szolgálja. 

Az alapvető probléma az volt, hogy az afgán kormányerők viszonylagos sikerei a rezsimmel anyai érdekből cimboráló, egymástól és a kormánytól is független hadurak milíciáin alapultak, miközben az amerikai és a NATO-csapatok minden erejüket és figyelmüket a terrorizmusellenes harcra összpontosították. Ezeknél az olyan ósdi, európai és észak-amerikai fogalmak, mint az elszámoltathatóság, nem is beszélve a jogállamról, nem játszottak, hovatovább ismeretlenek voltak.

Mármost tökéletesen érthető a frusztráció az utóbbi tíz-tizenöt év amerikai elnökei, alelnökei, nemzetbiztonsági tanácsadói és általában az amerikai adminisztráció részéről, hiszen abban igazuk van, hogy az afgánok – már amennyire az Asráf Gáni-rezsim az afgánokat képviselte – valóban nem tettek meg mindent a saját szabadságukért és országuk talpra állításáért, másképp fogalmazva: mindent a Nyugattól és a segélyeket folyósító államoktól vártak. Ugyanakkor nemcsak igazságtalan, hanem egyenesen felháborító Biden kategorikus kijelentése, mármint hogy az afgánoknak kell harcolniuk önmagukért.

A negyvenkét éve szakadatlanul folyó háborút ugyanis nem önmaguk ellen viselik, ez nem polgárháború, hanem kezdetben a szovjetek ellen folyt, majd az utóbbi évtizedekben Afganisztán a regionális és világhatalmak – az Egyesült Államok, a CIA, Irán, Pakisztán, az al-Káida, a tálibok – játszmáinak színtere lett. Ezeket a szereplőket nem ők hívták az országukba, ezek oda mentek – véli a New Yorker által idézett szakértő.

S ha már Pakisztán szóba került: abban a pillanatban, hogy az angol gyarmatosítók 1947-ben kitették a lábukat az indiai szubkontinensről, azonnal elkezdődött a hol heves, hol kevésbé heves vérontás. Nagyjából úgy, ahogy most Afganisztánban a US Army távozása után. És ahogy 75 éve az angolok mosták kezeiket, most ugyanezt teszik a jenkik.

Trump eredetileg abban egyezett meg a tálibokkal, hogy 2021 májusára az utolsó amerikai katona is elhagyja Afganisztánt, és cserébe békén hagyták őket, gyakorlatilag nem voltak veszteségeik az amerikaiaknak. Aztán Biden hatalomra került, és kiderült, hogy egyáltalán nem megy az Asráf Gáni-adminisztráció felkészítése a posztamerikai időszakra, ezért kitolta a csapatkivonás határidejét augusztus végére. Ma már egyértelmű, hogy hiba volt a csapatkivonás. Tulajdonképpen ez adta meg a jelet a vérengzésekre.

Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy a tálibok egy pillanatig sem voltak jóhiszemű tárgyalópartnerek, egy percig sem gondolták komolyan a hatalommegosztást az Asráf Gáni-kormánnyal – az ő olvasatukban a kollaboránsokkal. Olyannyira nem, hogy a tárgyalások során nem is voltak hajlandók beszélni Gániékkal, ők csak az amerikaiakat tekintették tárgyalópartnernek. Zalmay Khalilzad, Biden fő tárgyalója azt próbálta a tálibok tudtára adni, megértetni velük, hogy a nemzetközi közösség csak akkor fogja elismerni a kormányzatukat, ha békésen veszik át a hatalmat, és nem lesznek megtorlások, kivégzések, vérengzések. A kilencvenes években mindössze három ország ismerte el a tálibok afganisztáni kormányzatát: Pakisztán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek. Pakisztán, amely mindig is támogatta őket, hol nyíltan, hol titokban, most is valószínűleg így tesz. 

A többi azonban bizonytalan. Más a geopolitikai helyzet, mint huszonöt-harminc éve volt. 

Mi várható az előttünk álló hetekben, hónapokban? Ami bátran megjósolható, és ez már a kabuli repülőtéren ezekben az órákban lejátszódó tömegjelenetekből is jól látszik, humanitárius katasztrófa és minden korábbinál masszívabb menekültáradat elindulása. Amelynek végcélja Nyugat-Európa, és amelynek legrövidebb útvonala hazánkon vezet(ne) keresztül. 

(Borítókép: Tüntetők Kabul elfoglalásának napján Washingtonban. Fotó: Ken Cedeno / Reuters)