A The Atlanticnek mesélte el nem hétköznapi afganisztáni katonai ténykedését Ian Fritz, aki 2008-tól 2013-ig szolgált Afganisztánban az amerikai légierő kötelékében.

Azt állítja, hogy mindössze ketten voltak kiképezve arra, amire ő. Harci repülőgépek vezetése mellett megtanulta a dari és a pastu nyelvet, Afganisztán két hivatalos és egyben a legtöbbek által beszélt nyelvét. Ráadásul olyan magas szintű nyelvi képzésben részesült, hogy a mindkét fő afgán nyelvre jellemző szójátékokat, rímeket, kétértelmű szavaknak az adott szövegkörnyezetben értendő jelentését is megértse.

Összesen 99 bevetésen vettem részt, összesen 600 óráig tartott. Talán 20 bevetés és 50 óra volt ebből tényleges tűzharc. A többit a tálibok lehallgatásával töltöttem, akik rengeteget pofáztak

– kezdte a kulisszatitkok feltárását az amerikai veterán katona. Elmondta, hogy ugyanúgy fosták a szót az élet banalitásairól, mint bárki más a világ bármely táján. Családról, rokonokról, kibeszélték a katonatársaikat, valamint szidták a közlekedési gondokat. Emellett gyakori témájuk volt arról is sóvárogni, hogy milyen szép világ jön el, miután elmennek az amerikaiak.

Ám harci helyzetekben némiképp érthetővé válik, hogy miképp képes a világ egyik legszegényebb országának páriaként kezelt, fegyveres mozgalma a világ legnagyobb és leggazdagabb hatalmaival dacolni.

Egyrészt úgy, hogy a tálibok halálfélelem nélkül küzdenek, inkább egy önkéntesekből álló mozgalomról van szó, mintsem kőkemény, profi hadseregről, amelynek a tagjai hó elején centpontossággal megkapják a zsoldjukat, és feleselés nélkül végrehajtják a parancsokat. Másrészt a szélsőséges iszlamisták optimizmusa és egymás közötti biztatása töretlen. Ha például több száz tálib harcost öl meg egy bombatámadás, ők akkor is ujjongva ünneplik meg, ha közben harcképtelenné tesznek húsz amerikait. Azonnal fényes győzelmet hirdetnek, és másnap újult erővel folytatják a harcot.

De Ian Fritz egy általa lehallgatott, vicces párbeszédet is megosztott a The Atlantickel. Észak-Afganisztánban, a kétezer méter tengerszint feletti magasságról induló hegyvidéken, 0 Celsius-fokos hőmérséklet alatt kellett volna feladatokat végrehajtani az egyik dzsihádistának, ám nemigen fűlt hozzá a foga. Íme a lehallgatott párbeszéd:

– Menj le, és telepítsd a pokolgépet oda, ahol nem látszik. 
– Ráér holnap.

– Nem ér rá. Lehet, hogy az amerikaiak előbb jönnek, nekünk pedig minél többet meg kellene ölnünk közülük.

– Azt hiszem, inkább várok.

– Dehogy vársz! Menj, és szereld fel a bombát!

– Muszáj? 

– Igen, muszáj!

– Nem akarok!

– Miért nem? Testvérem, harcolnunk kell a dzsihádért!

– Testvérem, túl hideg van a dzsihádhoz!